Ez a barátság azonban nem idilli, hiszen mindketten mély sebekkel kénytelenek együtt élni. Klára a szüleit és testvérét, Aladár pedig feleségét és gyermekeit vesztette el a koncentrációs táborban. Szavakban kifejezhetetlen szörnyű tragédiák ezek, és bár évek teltek már el, ez a két ember kénytelen a visszafordíthatatlan tudatában élni.

Azonban az új világ, amiben túlélni kényszerülnek, semmit nem könnyít meg számukra: látjuk, hogyan építkezik a háttérben a kommunizmus, és hogyan kúszik ismét a félelem és a kilátástalanság az emberek bőre alá. Klára és Aldó csak azt szeretnék, ha békében létezhetnének, hiszen egymás társaságában tudnak a leginkább önmaguk lenni, végre félelem nélkül tudnak egymás mellett élni. Az új rendszer azonban nem mellettük, hanem ellenük van: láthatjuk, hogy a kommunizmus újdonsült hívei mennyire kételkedőek és alattomosak, és hogy

Tóth Barnabás filmje nem pátoszos, hanem a maga őszinte valójában mutatja be a létezést a háború által megtépázott társadalomban, amit aztán a kommunizmus árnyékol be. Két megtört ember küzdelmeit, érzéseit, vágyait és elképzeléseit követhetjük nyomon a játékidő egészében, puritán, a háború utáni időket idéző szobabelsőkben és terekben.

A rendkívül fiatal, a forgatás ideje alatt mindössze 19 éves Szőke Abigél pedig olyan lehengerlő alakítást nyújt, hogy sok felnőtt színész megirigyelhetné tőle. Ahogy az általa megformált Kláráról megfogalmazzák: „5 és 70 között akárhány éves lehet”, úgy a színésznő játéka is nagyon széles skálán mozog: hol makacs és lázadó kisiskolás, hol pedig érett nő, annak függvényében, hogy milyen helyzetben van éppen. Játéka sallangoktól és maníroktól mentes, őszinte és szerethető, biztosan fogjuk még látni a mozivásznon.

És bár tényleg nem az Oscar-jelölésért készült, de az alkotást látva jó döntésnek tűnik, hogy Magyarország ezt a filmet indította a legrangosabb szakmai díj elnyerésének útjára. Nemes Jeles László és Enyedi Ildikó után Tóth Barnabás is tovább öregíti a magyar film felívelő hírnevét a nemzetközi színtéren, ha pedig sikerül megismételni a Saul fia bravúrját, hatalmas megerősítése lenne annak, hogy a magyar filmgyártás jó úton jár, és érdemes felkarolni és támogatni a rendkívül tehetséges filmkészítők újabbnál újabb megfilmesítésre váró projektjeit.