Mióta is? Nem titok, jó húsz éve vallom magam Liverpool FC-szimpatizánsnak, -szurkolónak – még akkor tetszett meg ez a csapat, amikor nem ment olyan jól a szekere. Az 1995–96-os idényben az akkor elindult Pro TV minden hétfőn rendszeresen leadta az angol bajnokság bő hétvégi összefoglalóit, ezeket nézve szerettem meg a vörös mezes Liverpoolt, amelyben akkoriban Steve McManaman, Robbie Fowler, Jamie Redknapp, illetve a már pályafutása végén járó Ian Rush és John Barnes játszott hétről hétre. Abban a szezonban volt a felejthetetlen Newcastle elleni bajnoki meccs is, amely 4-3-ra végződött.

A kilencvenes évek első fele és közepe felejthető volt, ám a folytatás emlékezetesre sikerült: a 2001-es UEFA-kupagyőzelem, illetve az abban az évben megnyert Ligakupa és FA-kupa már nagyon nagy szó volt. Határozottan emlékszem arra is, hogy alig nyolcévesen a lámpás tévén néztem a Bukaresti Dinamo és a Liverpool FC által játszott BEK-elődöntő visszavágóját 1984 tavaszán, amikor egy bizonyos Ian Rush rúgta mindkét gólt a Dinamónak az Augusztus 23. Stadionban, és 2-1-re nyertek az angolok.

Az sem titok, hogy tavaly óta feleségemmel tagjai vagyunk a Liverpool-szurkolók Magyarországi Egyesületének (OLSCH), a jegyekhez ezen a hivatalos branchen keresztül jutottunk. Ezúton is hálás köszönet érte! Közvetlen repülőjárat van Kolozsvárról Liverpoolba hétfőn és pénteken – a repjegyet és a szállást már másfél hónappal a meccs előtt lefoglaltuk, ezenkívül kellett némi költőpénz is.

Kénytelen voltam elhinni, hogy ezúttal tényleg nem álmodom.

Ráadásul pár hét után megkaptuk a helykiosztás eredményét is, akkor pedig kiderült, hogy a csoportunkhoz tartozó 12 magyar szurkoló a Kopban, tehát a legendás lelátó alsó soraiban foglalhat helyet, alig tíz méterre a baloldali szögletszászlótól!

Liverpool, a napsütötte város

Aztán eljött az utazás napja, hétfő, két nappal a meccs előtt. A repülőgép kora reggel szállt fel Kolozsváron, majd le a liverpooli, a város egyik nagy szülöttéről, John Lennonról elnevezett repülőtéren. És az alcím nem elírás: a reptérről kilépve derűs idő fogadott, és a városban töltött négy napból három alatt végig sütött a nap, egyetlen csepp eső sem esett. A felhőtlen, napsütötte, jószerével májusi időben nagyokat sétálhattunk. Ez még a helyiek szerint is óriási mázli volt, de hát a szerencse is olyan, mint a baj: néha csőstül jön.

A nyolcvanas évek gazdasági represszióját igen intenzíven megélt, majd abból kilábalt város egész egyszerűen gyönyörű, és ezt nem egy elfogult fociszurkoló mondja. Aki sétált már a Mersey-folyó partján, az Albert-dokk, a „Három grácia” (így nevezik a Royal Liver Building, a Cunard Building és a kikötőtanács három egymás mellett álló, impozáns épületét egyben), a Beatles-tagok szobrai és a múzeumok környékén, az sohasem felejti el. Hangsúlyozom, mindezt napsütésben, angliai eső nélkül!

Rengeteg ország és több földrész LFC-szurkolói csakis a meccs miatt jönnek ide, illetve az az elsődleges céljuk, hogy élőben lássák kedvenc csapatukat. Akárcsak nekünk, hiszen a Watford elleni bajnoki mérkőzés miatt repültünk Liverpoolba – de ha már ott voltunk, természetesen nemcsak a meccsre voltunk kíváncsiak.

Noha a négy nap fénypontja kétségkívül a szerdai mérkőzés volt, illetve a másnap esedékes stadiontúra, kedden este a Cavern Clubban (főleg ebben a klubban játszott a Beatles a hatvanas évek elején – pontosabban a mai melletti, szomszédos pincében, amelynek ez nagyjából a pontos mása) egy LFC-dzsekis svéd szurkoló a lelkünkre kötötte, hogy a meccs előtt órákkal menjünk ki a stadionhoz, mert hatalmas élmény lesz végigkövetni mindazt a felvezetőt, ami a mérkőzést megelőzi.

Örömök és bánatok

Az Anfield Road, a Walton Breck Road és a Skerries Street közé beékelt stadion 1884 óta áll ugyanazon a helyen. Több mint százharminc év alatt persze sokat változott: legutóbb 2017-ben emelték meg egy új szinttel a főlelátót, a Main Standet, tízezer új hellyel növelve a befogadóképességét. A körülbelül negyedóránként induló buszok a St. George Hall mellől, majdnem a központi pályaudvartól húsz perc alatt vittek ki a stadionhoz.

Épphogy átértünk az Everton nevű városrész egyik dombján, jobb kéz felől már közelről látszott a stadion jellegzetes, fémszerkezetű teteje és falai. Ha pedig kicsit távolabbra néztünk, a Stanley park túloldalán látszott a másik helyi csapat, az Everton kék-fehér stadionja is – egyébként nekünk, magyaroknak kedves ez a Goodison parkbéli stadion, hiszen az 1966-os focivébén abban vertük meg 3-1-re a brazilokat.

– ő volt a csapat eddigi leghíresebb, korszakos edzője, aki 1959 és 1974 között a másodosztályból a világ élvonalába emelte a Liverpool FC-t. „He made the people happy” – ennyi áll egészalakos szobrának talapzatán, sokatmondón.

A stadiont körbejárva természetesen egyre-másra tűntek fel a videókból, tévéből ismert helyszínek: az 1989-es hillsborrough-i tragédia áldozatainak emlékhelye, a Paisley-dombormű, a kovácsoltvas Shankly-kapu a „You'll never walk alone” felirattal, a stadion falát díszítő címerekkel. A klub ikonjairól elnevezett kőpadok sorakoznak a főlelátó melletti kis téren, ezeken is – mint minden más látványosságnál – folyamatosan emberek fotózkodnak.

És persze külön említést érdemelnek a stadiont körülvevő utcák: az Anfield Roadon éppen rendőrök álltak sorban (kevéssel azután érkeztek autóbuszokkal a Watford szurkolói), családapák érkeztek meccsre a gyerekükkel. Továbbhaladva a Skerries Streetre értünk, amelynek mindkét oldalán lakóházak sorakoztak – két ablakban is láttuk a rivális Everton csapat emblémáját.

Már órákkal a meccs előtt megtelt a terep európai és más kontinensekről érkezett futballturistákkal, akik az ajándékboltokban vásárolt sálakban és tréningfelsőkben, pólókban pompáztak. Apropó pólók:

Most, hogy jól megy a csapat, akkora lett az szurkolótábor világszerte, hogy a klub kifogyott a hivatalos hazai szurkolómezekből. A szürke és lila váltómez természetesen kapható, de mindenki a pirosat keresi, hiába.

A magyar szurkolócsoport többi tagjával a stadion mellett futottunk össze, és a két régi LFC-szurkolói kocsma közül mindkettőt „bevettük”. Előbb az Albertben hörpintettünk fel egy sört – ez a kocsma az egyetlen olyan épület, amelyet a 2017-es átépítés és stadionbővítés során nem bontottak le a stadion közvetlen közelében.

A falakon zászlók, képek, sálak, a földön régi szőnyeg, a pubban pedig egyre több ember gyűlt össze. Akárcsak a szemközti Park Pubban, ahova szintén egyre csak gyűlt, gyűlt a tömeg, ahogy a kezdési időpont, a nyolc óra közeledett. Szürkülni kezdett, és mi is elindultunk befelé a stadionba.

Kilencven perc, öt gól!

A beléptetés és csomagellenőrzés után elfoglaltuk a helyünket a Kop harmadik sorában, de addigra már ki is jöttek a csapatok melegíteni. A látvánnyal viszont egész egyszerűen nem lehetett betelni: a félig még üres stadion egyszerűen lélegzetelállító volt. Közvetlenül előttünk állt az a kapu, amelybe a Kop szurkolótábora rendszerint beszippantja a gólokat: ide lőtte Steven Gerrard 2004 decemberében azt az ikonikus gólt, amivel a csapat továbblépett a BL-ben, és a következő év tavaszán meg is nyerte azt. És ebben a kapuban álltak meg azok a labdák, amelyeket az évtizedek során Kevin Keegan, Kenny Dalglish, Michael Owen, Fernando Torres vagy Luis Suárez és mások lőttek be. Felettünk pedig a Kop vöröslött, a híres lelátó a szurkolótáborral.

A hangulat a tetőfokára hágott, amikor kivonultak a csapatok. Majd a hangszórókból felcsendült a „When you walk through a storm...”, az LFC himnuszának kezdősora, és 55 ezer ember kezdett el énekelni, sálakat és zászlókat emelve a magasba.

És akkor a csapat nekifogott focizni! Tíz perc sem telt el, amikor Alexander-Arnold beadására Mané érkezett tökéletesen, és a vinklibe stukkolt fejjel. Újabb tíz perc múlva szintén a szenegáli támadó rosszul vett át egy másik beadást, de feltalálta magát: a kapunak háttal állva, a kifutó Ben Foster válla fölött sarokkal vette be a Watford hálóját – ezt a kezdést! Mindkét gól a túloldali kapuba esett, de nagyon érdekes szögből láthattuk. A „mi kapunk” előtt ekkor Joel Matip és Virgil van Dijk, az est későbbi főszereplője higgasztotta le a sárga mezes vendégek támadásait.

A sérült Firminót helyettesítő Origi három szép csel után lőtte ki a rövid sarkot, ezzel már 3–0 volt a Liverpoolnak, de a csattanók a végére jöttek.

Tizenegy perccel a vége előtt Alexander-Arnold szabadrúgására Van Dijk emelkedett fel, és bebólintotta: 4–0! A holland óriás pedig a mi szögletzászlónkhoz futva ünnepelt, a többiek csüngtek rajta – ez legtöbb tíz-tizenkét méterre lehetett az ülőhelyünktől. És két perc múlva mindez megismétlődött: Foster kiöklözött egy beadást, majd Robertson tekerte vissza, Virgil megint jól érkezett, fejjel bumm, és 5–0 lett az eredmény!

A végeredmény ez lett egy fantasztikus meccs után – kár, hogy amikor ezeket a sorokat írom, már az Everton elleni 0–0 után vagyunk, mert a gól nélküli Merseyside-derbinek igazából a táblázat vezető pozícióját átvevő Manchester City örülhet.

Fűre lépni tilos! De azért zsebre raktam...

A fejenként 20 fontba kerülő, előre leegyeztetett csoportos stadiontúra megint egyedülálló élmény volt. Körbevezettek a stadionban, benézhettünk az öltözőkbe, a csapat meccs utáni ebédlőjébe, a sajtóközpontba (oda lehet ülni az asztalhoz is, ahol Jürgen Klopp vagy a játékosok beszélnek az újságírókhoz), illetve ki lehetett menni a pálya szélére, de a fűre szigorúan tilos volt rálépni.

A stadion főlelátója alatti részeken több folyosó amolyan klubtörténeti archívumként szolgál, a különféle emlékek nagyon ízléses elrendezésben láthatók. A tudnivalókat audio guide-on lehet követni, nagyon aprólékos, esztétikus kivitelezésben. LFC-szurkolóknak kötelező elzarándokolniuk nemcsak egy anfieldi meccsre, hanem a stadiontúrára is. A pálya szélén meg lehet állni fotózni, de a gyepet még csak megérinteni sem szabad. A kispadokhoz (a székekre természetesen le lehet ülni, nagyon kényelmesek!) kerülve azonban észrevettem, hogy a legbelső ülés előtt hever egy cipőről leesett fűcsomócska. Gyorsan közelebb ültem, és – dacolva az említett mesterlövészekkel – bizony zsebre raktam.

A túra befejezése után tekintettük meg a klubmúzeumot, benne több száz ereklyével. Felsorolni is nehéz lenne a látottakat, de hadd említsem meg azt, hogy a cipőjéről ítélve Coutinhónak elég kicsi lábfeje lehet. Steven Gerrardnak külön részlege van, The Steven Gerrard Collection néven: egykori saját és másoktól kapott mezei, cipői, fotói láthatók, az ikonikus, liverpooli születésű egykori csapatkapitány pedig a képernyőkről szól a látogatókhoz.

Soha nem jársz egyedül

Még a meccs előtti napon felkerestük a Woolton városrészben álló Szent Péter-templomot és a mellette lévő kis temetőt. Mivel a város a Beatlesről is elhíresült a hatvanas évek elején, sok olyan helyszín van, amely közvetlenül kapcsolódik az együttes, illetve a négy gombafejű életéhez – az egyik ilyen ez a temető.

Ebben nyugszik az 1996-ban, 77 éves korában elhunyt Robert (Bob) Paisley is, aki a Liverpool FC eddigi legeredményesebb edzője volt: kilenc év alatt, 1974 és 1983 között hat bajnoki címet, három Ligakupát, három Bajnokcsapatok Európa Kupáját (akkor így hívták a Bajnokok Ligáját), egy UEFA Kupát és egy Európai Szuperkupát nyert a vörösökkel. Amilyen szerény és egyszerű ember volt életében, olyan a sírja is: csupán a sírkő aljára vésett kis focilabda jelzi, hogy kiről van szó. A stadionban a Kop mögötti bejárati kapu róla van elnevezve, ez előtt áll elődje, Bill Shankly szobra.

A temető alsó részén, a bejárattól alig néhány méternyire látható egy bizonyos Eleanor Rigby sírja, a templommal szemben lévő, túloldali épület falán pedig egy emléktábla hirdeti, hogy itt, ezen a helyen, egy vallási ünnepségen tartott koncert után találkozott először Paul McCartney és John Lennon. És hogy miként kapcsolódik mindez a Liverpool FC-hez? Bob Paisley sírjától alig pár méterre van egy másik síremlék, amely szintén puritán és egyszerű. Ott nyugszik az 1955-ben, 52 éves korában elhunyt George Thogood Smith, aki feleségével, Mimivel (utóbbi John Lennon nagynénje volt) együtt nevelte a kis Johnt. És George bácsi volt az, aki egy Hohner szájharmonikát vett ajándékba a mindössze 12 éves Johnnak – tulajdonképpen innen kezdődött a mára legendássá vált Beatles-történet...

Katona Zoltán