Kedves Kriszta: A színházra mint kísérleti terepre tekintünk
Mit jelent a színházi nevelés, milyen drámapedagógiai módszereket ismerhetünk, és hogyan tud segíteni mindez a fiataloknak? Kedves Kriszta színházi dramaturggal beszélgettünk a kritikai gondolkodás fontosságáról, a színház hatásáról és eszköztáráról.
– Mi vonzott a színház világába, hogy a színházi nevelés és a drámapedagógia irányába indultál el?
– Mindig is szerettem írni, szerepelni, a középiskolában jártam a töri versenyek mellett szónokversenyekre, szerettem az irodalmat, tudtam, hogy valami ilyesmivel akarok foglalkozni, de a bölcsészkar világa valamiért nem vonzott. Tizenegyedik osztályban böngészgettem a Babeş-Bolyai Tudományegyetem szaklistáját, és megláttam a teatrológia szakot. Akkor még nem tudtam, hogy mi az. Elolvastam a szak leírását, és tudatosult bennem, hogy nekem ide kell menni, akármilyen furcsán is hangzik, de éreztem belülről, hogy ez az én utam.
Szövegekkel foglalkozunk, elemzünk, értelmezünk, színházról és színház által tanulunk.
Nagyon sokat kaptam ott a tanároktól, megtanítottak kritikusan gondolkodni, bátorítottak arra, hogy merjem kinyilvánítani a véleményem, megtanultam azt, hogy nincsenek jó vagy rossz kérdések, hogy relevánsak a gondolataim.
A színházi neveléssel először harmadéves koromban találkoztam. Ez egy komoly múlttal és hagyományokkal rendelkező alkotói út a színház területén, amely a színház és a pedagógia eszköztárával, elsősorban fiataloknak és fiatalokkal együtt, közösen hoz létre előadásokat. A részvételi és közösségi színház kategóriájába is sorolható, mivel különböző közösségekkel dolgozik, és a folyamatban nem nézők vannak, akik szemlélik a történéseket, hanem résztvevők, akik valamilyen formában hozzájárulnak az események alakításához.
Magyarországon ennek komoly múltja van, nagyon izgalmas és széles skálán mozog a színházi nevelési előadások stílusvilága.
Beszéltünk róla, hogy hiány van Erdélyben, nincsenek társulatok, amelyek ezzel foglalkoznának, pedig egy nagyon hasznos irány, amely által a fiatalokkal beszélgetést lehet kezdeményezni különböző témákban, csak meg kell találni ennek a módját.
Már mesteri alatt tanítottam oviban, utána elkezdtem táborokban tartani foglalkozásokat, oda is beemeltem drámapedagógiai eszközöket, konkrét drámafoglalkozást is vittem már végig ötödikesekkel, tavaly a nagyváradi Grund School-osokkal voltam táborban, ahol drámapedagógiai foglalkozásokat tartottam hátrányos helyzetű gyerekeknek, és nemrég elkezdtem tanítani az egyetemen, a doktori dolgozatomban is ezzel foglalkozom. Egyre szervesebb része az életemnek mindez.
– Mi alapján döntöttél úgy, hogy a teatrológia szak után a mesterképzést már a néprajzon végezd el?
– Gondolkodtam merre menjek, a filozófia lett volna a másik opcióm, de végül a néprajzra esett a választásom. Foglalkoztatott Jerzy Grotowski színházi alkotó miatt is, aki munkásságában a kulturális antropológiát ötvözte a színházzal, gondoltam nekem is hasznos lehet. Ezért szeretem a színházat, mert egy interdiszciplináris terület, ami nagyon sok más területtel ötvözhető és csodás dolgok születnek, amikor ezek a területek találkoznak.
– Hogyan kapcsolódik össze a kulturális antropológia és a színházi nevelés? Milyen új perspektívákat hozhatnak ezek a területek, ha figyelemmel kísérjük a társadalmi kérdéseket is?
– Inkább arról tudnék beszélni, hogy hogyan kapcsolódik össze a kulturális antropológia és a színház, mert elsősorban ezt tanultam. A kiindulópont nagyon egyszerű: mindkettő az emberhez kapcsolódik. A közösségekhez, a közösségekben élő és létező emberekhez. Ha jobban érted a különböző kultúrákat és a benne élő embereket, akkor könnyebben tudsz velük kapcsolatot létesíteni, könnyebben tudsz a nyelvükön szólni. Bár ez a megközelítés nagyon sokrétű is egyben, mert a színháztörténet során több gondolkodó kutatta, hogy van-e egy olyan nagy univerzális nyelv, amelyet mindenki ért, hovatartozástól és élőhelytől függetlenül, és ez egy olyan téma, amely még sok kiaknázatlan területet rejt magában.
A színházi nevelés pedig a színház és a pedagógia eszköztárával működik. A tapasztalati tanulás révén mutat be különböző perspektívákat, amelyen elindul vagy elindulhat a karakter.
Fel tudjuk mérni, hogy az A opciót választva mi történhet, ha viszont a B opciót válassza, akkor merre alakulhat a történet, és mindezt sokszor (de nem kizárólagosan) egy fiktív keretbe zárva, egy szereplő segítségével. Ezáltal a résztvevők könnyebben tudnak kapcsolódni az adott témához, a feltett kérdésekhez.
A színházi nevelés által tehát közösen gondolkodhatunk, ötletelhetünk, próbálkozhatunk és azáltal, hogy jelentekbe helyezzük őket, beállunk mi is bizonyos élethelyzetekbe, másképp rögzülhetnek bennünk ezek a dolgok. Valaki nem megmondja, hogy ez a jó és ez a rossz, hanem kipróbálhatjuk közösen, hogy ez ilyen, a másik meg amolyan, aztán majd beszélgetünk mindkét irányról. Mert semmi sem fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Hajlamosak vagyunk dichotómiákban gondolkodni, pedig az élet azért ennél sokkal komplexebb és színesebb.
– Milyen célok mentén hoztátok létre néhány évvel ezelőtt az UTP (Untitled Theater Project) társulatot?
– Elsősorban azt vettük észre, hogy ezzel a területtel nem igazán foglalkoznak sem színházak, sem alkotók, mi viszont fontosnak gondolva mindezt, autodidakta módon indultunk el. Tudtuk, hogy vagyunk mi öten: Fazakas Réka, Szántusz Noémi Noya, Varga Péter, Tatár Zsuzsanna és én. Tudtuk, hogy mi együtt akarunk dolgozni. Tudtuk azt is, hogy nincs pénzünk jelenleg képzeni magunkat, de valahogy el kellene indulni, úgyhogy írtunk egy kis beharangozót magunkról, és felkerestük azokat a színházi társulatokat és szakembereket, akiktől tanulhattunk. Így kerültünk kapcsolatba a Káva Kulturális Műhellyel, Kállai Ákossal a Szegedi Nemzeti Színház Kooperáló – Színházpedagógiai alkotótér alkotójával, a Nyitott körrel, Bethlenfalvy Ádámmal és sok más alkotóval is, akik vagy online tartottak elméleti gyorstalpalót, szakirodalmakat ajánlottak és küldtek, vagy élőben segítették az elindulásunkat. Később összekapcsolódtunk a kolozsvári ZIZ – Art and Social Area-val, amely által pályázni tudtunk. A második előadásunk az NKA támogatásával valósulhatott meg, az első előadásunk eleinte zsebből ment, majd arra is kaptunk valamennyi utófinanszírozást. Így indultunk. Az UTP nekem egy szerelemprojekt. Rengeteget tanultam, fejlődtem általa és benne szakmailag, de emberileg is. Fontos az is, hogy bár a színházi nevelés a fő irányunk, a színházra, mint kísérleti terepre tekintünk. Feszegetjük a színház és a saját alkotói határainkat is, ami egy nagyon izgalmas folyamat.
– Két előadásotok is van, a Vigyázz, kész, állj! és a János nem vitéz. Milyen mérlegelések mentén választottátok ezeket a témákat, és mi volt a célotok a diákokkal való közvetlen munkában?
– Először azt szoktuk megkérdezni magunktól, hogy mi az, ami minket személy szerint foglalkoztat. Mert akkor tudunk igazán mélyrehatóan foglalkozni egy témával, ha bennünk is dolgoznak ezek a kérdések. A Vigyázz, kész, állj! című osztálytermi mozgókép a Diáksztori projekt negyedik fázisaként született.
Tatár Zsuzsával és Szántusz Noémivel az Érted egyesület megkeresése nyomán elkezdtünk foglalkozni a Diáksztori projekttel, amely anonim leveleket gyűjtött össze tanároktól, diákoktól, szülőktől az iskolai visszaélésekkel, bántalmazásokkal kapcsolatban. Ezekből a levelekből először képregényeket írtunk, majd monológokat, amelyeket kolozsvári színészek és színészhallgatók adtak elő. A harmadik fázisban szakemberek beszélgettek ebben a témakörben a Diáksztorizón belül, a negyedik fázisban jöttünk mi. A téma ebben az esetben adott volt, de foglalkoztatott mindünket valamilyen szinten, mert ez egy nagyon általános jelenség, amelyet mind tapasztaltunk közvetett vagy közvetlen formában.
A kreatív folyamatban bejött a kiégés problematikája is, mert érintettnek éreztük magunkat, és a diákokkal kapcsolatban is úgy láttuk, hogy túl vannak terhelve a rengeteg elvárás miatt, amivel szembesülnek az iskolában, a családban.
Ebben az előadásban a diákoknak a jelenet alakulásába is beleszólásuk van, majd a jelenet után, csoportbontással kezdjük el kielemezni mindegyik karaktert, végül megpróbáljuk megváltoztatni a jelenet végkimenetelét. Játszottuk már pedagógusoknak is, felnőtteknek is, és mindegyik korosztály tud valahogyan kapcsolódni ehhez a témához.
A János nem vitéz esetében a gyászfeldolgozással akartunk foglalkozni, mert a halál kérdéskörét egy olyan tabutémának tartjuk, amiről nem beszélünk eleget, pedig kellene. Ebben a folyamatban Fényszárosi Éva gyászterapeuta segítségét kértük a felkészülésben. Az előadásban a gyerekek barangolnak különböző helységeken keresztül a ZIZ terében, végigkövetve Kukorica Jancsi útját. Meghallgatják Iluska temetési beszédét, majd Jancsival közösen egy tort hoznak létre Iluska tiszteletére. Immerzív játéknak hívjuk az előadásunkat, mert barangolunk a térben, hangfelvételeket hallgatunk becsukott szemmel, eltépett levelet rakunk össze, vagy épp rajzolunk, vágunk, írunk, gondolkodunk, hangulatot teremtünk a tornak és a résztvevőknek.
– Hogyan látod, a színházi nevelés milyen hatással van a fiatalok társadalmi és érzelmi fejlődésére?
– A színházi nevelés sok mindenben segít: tapasztalati tanulás, élménypedagógia, empátia fejlesztés, koncentráció, fantázia, beszédkészség, bizalom, ésatöbbi, ésatöbbi. Fontos itt behozni a drámapedagógiát és a drámajáték-gyűjteményeket, amelyek már online is elérhetőek sok felületen. Ezeket be lehet építeni bármilyen óra keretébe, hogy kicsit más perspektívából közelítsük meg az adott témakört. A tanárképzőn a mesteris fiatalokkal most ezt fogjuk megnézni, hogy ki-ki a saját területe felől, hogyan tudja beépíteni a drámapedagógiát a tanítási módszertanába, milyen utakat lát erre. Nem takarhatod el a diákok elől, hogy te ki vagy valójában, hogy téged mi foglalkoztat, mert akkor nem leszel hiteles.
Sokszor mondják azt pici gyerekekre, hogy „úgy se érti”. Igen, lehet nem érti, de érzi. És ez nagyon fontos minden korosztálynál. Ha nem vagy hiteles, ha nem vállalod fel, hogy te is ember vagy félelmekkel, kérdésekkel, akkor nem fogják neked elhinni, amit mondasz. Ajánlom mindenkinek, szakmától függetlenül, hogy foglalkozzon a kritikai gondolkodás mikéntjével, a kritikai pedagógiával, Paulo Freire tanításaival. Alapjaiban meg tudja változtatni azt, amit a pedagógiáról és a tanításról gondolunk. És meg is kellene. Azt hiszem, eljött az ideje.