Az elrontott napok ünnepe
Két szerepet is játszik ebben az évadban a budapesti Nemzetiben Szélyes Ferenc marosvásárhelyi színművész. A nyugdíjas szabadúszó művészt a nemzetis tapasztalatairól, az egyre aktívabb színészéletéről kérdeztük, de azt is megtudtuk, hogy miért nem öröm egy bemutató egy 40 év tapasztalattal rendelkező színésznek.
– Mostanában keveset volt itthon, ugyanis két szerepet is játszik a Budapesti Nemzeti Színházban. Hová is tartozik most mint színész?
– Én most nyugdíjas szabadúszó színész vagyok. Pár éve 61 évesen mentem nyugdíjba, mert kiderült, hogy mi, színészek 21 évig 2-es fokozatba voltunk sorolva, így hamarabb eljöhettem.
– Miért megy egy színész 61 évesen nyugdíjba, ha játszani akar?
– Azért, mert
Azelőtt le nem estem a színpadról. Mozgékony ember vagyok, és elég tevékeny is, képtelen vagyok itthon ülni anélkül, hogy valamit ne dolgozzak. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy húsz év után elmegyek a Marosvásárhelyi Nemzetiből, és máshol próbálok munkát keresni. Nem volt könnyű döntés, elhiheti.
– Tehát azzal a céllal ment nyugdíjba, hogy szabadúszó legyen, s nem azért, mert szakítani akart a színészettel. Jött is rögtön a Spectrum Színház.
– Igen, három évig a Spectrum Színháznál voltam, mert amikor megalakult, nagyon érdekes dolognak ígérkezett, s véleményem szerint az is maradt. Onnan azért jöttem el, mert összerúgtuk volna a port, egyszerűen azért, mert közbejött ez a magyarországi meghívás, s úgy éreztem, hogy ezt ki kell próbálni. A Spectrum Színházat én most is egy csodának tartom, mert az a tény, hogy Marosvásárhely központjában létezik egy száz férőhelyes, minden technikai igényt kielégítő magánszínház, a mai világban ez egy csoda. Ezt mindenkinek támogatni kellene, a rokonintézményeknek is. Alapító tagként én most is hiszek a Spectrumban, és meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb az ország egyik legizgalmasabb színháza lehet.
– S akkor hogyan is kerül egy marosvásárhelyi színész a budapesti Nemzeti színpadára?
– Ez úgy történt, hogy két évvel ezelőtt megkerestem Vidnyánszky Attilát, a Budapesti Nemzeti Színház vezérigazgatóját, és pofátlanul meghívtam a Nemzetit Mikházára, a Csűrszínházba. Csak annyit válaszolt: rendben van, jövünk. És eljöttek két előadással. Így indult a kapcsolat tavaly nyáron. Ők a csűrszínház után visszautaztak Budapestre, s egyszer csak szólt a telefonom július vége felé, hogy nem-e lenne kedvem Reviczky Gábor szerepét átvenni a Vitéz lélekben? És nekem volt kedvem. Persze nem volt ilyen egyszerű dolog, mert sokat gondolkodtam.
– Felmerült annak a lehetősége is, hogy nemet mondjon?
– Igen. Bár hatalmas megtiszteltetésnek éreztem a felkérést, annyi más dolgom volt pont annak a hónapnak a végén a Csűrszínházzal. Szerencsére a feleségem, Andrea felvállalta és levezette a hátralévő programokat. Szóval, mivel egy beugrásról volt szó, elvállaltam. A nagy gond később következett, amikor egy szerepre kértek fel a Tóth Ilonkában. Augusztus közepe után jött a felkérés, s ez már komolyabb gondot okozott, mert fel kellett költöznöm Budapestre. Gondolkodtam éppen eleget, de szerencsére egy-két baráti jó tanács meggyőzött, hogy ezt a felkérést nem szabad nem elfogadni.
– Egy magyar színésznek ez a csúcs? A budapesti Nemzeti színpada?
– Talán annak is nevezhetjük. Főleg azok után, amit ott tapasztaltam, a nap mint napi munkában, a színészekkel való találkozásban. Mert nagy megtiszteltetés, nagy öröm, de nagy szorongás is előzte meg. Vajon hogy fogadnak? Ki lesz az, aki megbánt, aki barátilag fogad?
– És hogy fogadták?
– Nagyszerűen, egyenesen meglepődtem, milyen természetesen befogadtak azok, akik ott dolgoznak, abban a hatalmas intézményben, ami úgy néz ki, de belül is olyan, mintha egy hatalmas üzembe lépnél be. Hat szint, felvonók jönnek, mennek, tíz helyen próbálnak, öt helyen megy az előadás.
Műszaki felszereltség tekintetében például Európa egyik legjobb színháza,
s tényleg egy csoda, amit ott látsz: egy gombot megnyomnak, az egyik díszlet eltűnik, s jön a másik. De ebben a nagy üzemben soha nem éreztem azt, hogy engem valamiféle vidéki színészként kezelnének. A kollégák olyan barátsággal, jóindulattal fogadtak, hogy nem telt egy hét sem, s belerázódtam. Megszoktam, hogy bejön a színpadra Bodrogi Gyula, Mécs Károly vagy Bánsági Ildikó, akikre én felnézek, akiket tévében, színpadon láttam, de sosem dolgoztam velük. Megismertem Dózsa Lászlót, az 56-os forradalom hősét, akivel egy öltözőn osztozom, újra találkozhattam Trill Zsolttal, Szűcs Nellyvel, partnere lehettem Tóth Augusztának, Bakos Kiss Gábornak, Rubold Ödönnek, Voith Áginak, Nagy Annának, Horváth Lajos Ottónak.
– Más érzés budapesti színpadon fellépni? Emlékszik az első budapesti tapsra? Lámpaláz előzte meg?
– Nagy-nagy izgalom előzte meg az első fellépést, főleg a Tóth Ilonkában, a másik szerep ugye beugrás volt, és nem is Budapesten kezdtem, hanem Zentán. De a Tóth Ilonkában rettenetes volt fellépni az első előadáson. Én amúgy is olyan típus vagyok, hogy aznap amikor előadásom van, az a napom el van rontva, az nekem nem egy ünnep. Az ünnep később jön, amikor lejárt az előadás, és hallom a tapsot. De ami megelőzi a színre lépést, az nem jó. Utána persze belejövök, elfelejtem a szorongást, a rossz érzést. A jó az a taps, akkor lazulok el, s amikor jövök ki a színház kapuján, vagy a büfében megiszunk valamit a kollégákkal. Én ezt a részét szeretem, na meg a próbákat. A próbákat nagyon, a ráhangolást, a beszélgetést, a cirkuszokat, a letolást, a dicséretet. De mindenképpen más Pesten játszani, mint itthon. A marosvásárhelyi közönség fele ismerősöm, rokonom, barátom, távolról szinte mindenkit ismersz. Kötődöm hozzájuk, így van ez Mikházán is, vagy szerte Erdélyben. Más az impulzus, ami lentről fel jön a színpadra, egyformán vesszük a levegőt, egyformán gondolkodunk, ismerjük egymást. Budapesten azonban nem ismer senki.
– Akkor két előadásban is játszik, ami azt jelenti, hogy az ideje nagy részét Budapesten tölti?
– Az elmúlt fél évem ilyen volt igen, mert a Vitéz lélek beugró szerepe mellett próbáltunk a Tóth Ilonkára, annak is megvolt a bemutatója, s utána lejátszottunk tizenöt előadást. Most már kicsit lazább lesz a program, egy-két előadás lesz havonta, meg van egy müncheni turné, áprilisban játsszuk Kolozsváron, remélem, ide is eljut. A Vitéz lélekkel márciusban székelyföldi turnénk volt, úgyhogy munka van, de most már csak előadásokra kell mennem, ami jó is, mert most már a csűrszínházzal kell foglalkoznom. Májusban Mikházán is kezdődik az évad.
– Tényleg aktívak ezek a nyugdíjas évek. Így néz ki a következő évad is?
– Hasonló, igen. A Csűrszínházi Napok után júliusban kezdjük próbálni Mikházán a Pokoli puncs-pancs című zenés mesejátékot, ami a soproni Petőfi Sándor Színház és a Mikházi Csűrszínház közös produkciója lesz. Szeptember elején Budapesten a Nemzeti Színházban kezdjük el próbálni a Ha mi holtak föltámadunk című Ibsen-darabot, ez közös produkció, soproni és zentai színészekkel is. Ez azt jelenti, hogy a tél egészen kora tavaszig megint ott fog zajlani, és remélem, hogy május elején, áprilisban haza tudok jönni ismét csűrszínházi szezont kezdeni. Szeretek aktív lenni, de már én is úgy érzem, hogy kicsit sok. Most például nagyon élvezem, hogy itthon vagyok, s nyugi van.
– Mi a különbség egy itteni és egy budapesti színész között?
– Fizetés tekintetében például ég és föld itt és ott színésznek lenni. Ami a színészeket illeti, az égvilágon semmi különbség nincs. Itt, Vásárhelyen is vannak olyan színészek, akik Budapesten is megállnák a helyüket. Talán Budapesten nagyobb megbecsülésnek örvendenek a színészek, mint itthon. Marosvásárhelyen és itt, Erdélyben
Nagyobb volt a tisztelet körülötted, nagyobb az öröm, ha találkoztak veled az utcán, láttak a színpadon. A színész veszített ebből a fajta értékeléséből. Ez látszik az egyetemi felvételiken is, mert már nem tizennégyen vannak egy helyre, mint a mi időnkben, hanem mondjuk ketten.
– S ehhez képest, hogy látja a román színházat, s ezen belül az erdélyi magyar színjátszást?
– Más a román színház. A román színháznak nincsenek akkora gyökerei, talán ezért tudott hamarabb megújulni. A magyar színjátszást évszázadokra vissza lehet vezetni, s ez még mindig rányomja a bélyegét a mi játékstílusunkra. Mi egészen másképp játszunk, mint ők, de azért most már sokat tanult a romántól az erdélyi magyar színjátszás, átvett olyan dolgokat, amelyek az előnyére váltak. Az erdélyi magyar színjátszás is egy adott pillanatban bele volt süppedve a régi, hagyományos, helyenként unalmas stílusba, s kellett egy kicsi vérfrissítés. Rengeteg román rendező rendez már magyar színházakban, s ez előnyünkre válik. Reméljük, az egyetemről ilyen stílusú magyar rendezők is kikerülnek. Ami az erdélyi magyar színjátszásunkat illeti, én nagyon bizakodó vagyok. Úgy érzem, hogy jó irányba haladunk: szinte állandóan jelen vagyunk a POSZT- és az Uniter-jelöléseken, nemzetközileg elismert előadásaink vannak, meggyőződésem, hogy ezt az utat kell követnünk.