A verés nem nevelés
Ma is sok családban csattannak el pofonok, ha a gyerek fegyelmezéséről van szó, mondván, csak így tanul, másképp nem ért a szép szóból. A gyerekverés igazából nem erről szól: a szülő tehetetlensége áll mögötte. A hatás azonnali: a gyerek abbahagyja, ami éppen tilos, de következményei hosszútávúak.
Sok szakember megfogalmazta már velősen és pontosan, hogy a fizikai fegyelmezés – nevezhetjük bántalmazásnak is – a nevelés csődje, még akkor is ha „jó szándékkal”, nevelési célzattal pofozzuk fel a kicsit vagy a nagyobbat. A mai szülők többsége ösztönösen érzi, hogy mégsem etikus, hogy egy 80 kilogrammos felnőtt egy 10-30 kilogrammos gyereket megüssön, de a társadalom meglepően elnéző, ami a családon belüli erőszakot illeti. Olykor még támogató is, mondván, csak egy pofon kell neki, s nem fog többet visszabeszélni. Sokan pedig saját példájukkal jönnek: „engem is vertek, túléltem, és látod, milyen jó ember lett belőlem.”
„Néha, ha ökölbe szorul a kezünk a gyerek csínyei miatt, hasznos lehetne belegondolni, hogyha mi, felnőttek tévedünk, például munkahelyi ügyben, mit szólnánk, ha a főnökünk is egy pofonnal reagálna arra? Fel lennénk háborodva, ráadásul jogosan. Nem ugyanilyen jogosak a gyerek érzései is, amikor az üti, aki – elvileg – a világon a legjobban szereti?” – tette fel az elgondolkodtató kérdést a szakember.
A Texasi és a Michigani Egyetem kutatói mintegy 16 ezer gyermek 50 éven keresztül gyűjtött adatait elemezve fogalmazták meg a kutatás tanulságait, amelyet a Journal of Family Psychology nevű szaklapban közöltek.
Kiderült, hogy a korábban elfenekelt gyerekre későbbi, felnőtt életük során is hatással volt az a tett – kezdve azzal, hogy már gyermekkorukban problémák adódhattak a mentális egészségükkel és fejlődésükkel.
Az „elfenekelés” fogalmát jelen esetben úgy határozták meg a kutatók, hogy a szülő „az egyik puszta kezével a gyermek hátsójára üt”.
Végül összesen 13 olyan kedvezőtlen tényezőt határoztak meg, amelyet „jelentős mértékben váltott ki” az, hogy a szülők elfenekeléssel próbálták nevelni a gyereket. Ezek a rossz hatások pedig, a teljesség igénye nélkül, az alábbiak voltak: agresszió tovább romlása, antiszociális viselkedésjegyek megsokszorozódása, saját belső konfliktusát másokra vetíti, például másokon kér számon olyasmit, amiért nagyrészt ő a felelős, internalizáció elmaradása (pl. nem tud elsajátítani viselkedési szabályokat), alacsonyabb önértékelés, kognitív képességek fejlődésének elmaradása, rosszabb viszony a szülőkkel, különböző mentális betegségek, problémák kialakulásának nagyobb valószínűsége.
A büntetéssel a gyermeket stratégiailag feloldozzuk, és a számlát kiegyenlítjük, míg a büntetést elkerülő módszerekkel a tettével és annak következményével szembesítjük a gyermeket, majd hagyjuk, hogy az okozott problémával saját maga birkózzon meg. A testi fenyítést és büntetést elkerülő módszerek lényege az, hogy a gyermeknek megadjuk a lehetőséget, hogy helyrehozhassa a hibát, amit okozott. Ez nem egyszerű, legtöbbször a beidegződött szülői reflexek miatt. Amikor például már sokadszorra veszíti el a kedvenc játékát vagy nagyobb gyerek esetében a telefonját, akkor első reakcióból hosszasan kifejtjük, hogy milyen felelőtlen és semmire nem tud vigyázni. Majd megfenyegetjük, hogy ezentúl nem kap soha semmit tőlünk, mert úgysem tud vigyázni a dolgaira. Kis idő után azonban a szülő már azon töpreng, miként is lehetne pótolni az elvesztett tárgyat – persze hozzáteszi, hogy ez volt az utolsó alkalom, mint ahogy legutóbb is ezt mondta. A gyermekek többségénél jobban működik, ha nem prédikálunk, és nem szidjuk le, negatívan minősítve őt, hanem inkább nyugodt légkörben elmagyarázzuk, hogy most nem pótoljuk az elveszített tárgyat, a gyermeknek kell ezt megoldania. Fontos, hogy ne kerekedjen példabeszéd ebből a helyzetből, hiszen minél fiatalabb a gyermek, annál kevésbé érti meg a tett és következmény szóbeli értelmezését. A gyermekek sokkal inkább értenek a tettek nyelvén. A legfontosabb itt is – ahogy a gyermeknevelés minden területén – a következetesség.