Újra filmvásznon a Baywatch. De maradt volna a tévében

Mivel túl sokat nem láttam belőle, így arra nem vállalkozhatok, hogy az „igazi, eredeti” Baywatch-hangulatot igyekezzem számon kérni a film alkotóitól. De azt azért sejtem, hogy olyan poén nem nagyon lehetett benne, hogy (vigyázat, spojler!) a nagy öreg vízimentő kihívójaként érkező újoncot előbbi úgy tréfálja meg, hogy

egy hulla pénisze alatt, a golyói között kelljen megkeressen valamit

– illetve ha mégis, akkor azt bizonyosan nem mutatták explicit full frontálban. Na mert ebben a filmben ezzel is meg kellett küzdeni – mármint a nézőknek. Aztán arról ne is beszéljünk, hogy ugyanebben a jelenetben a hűtőkamrába menekült szereplőre valami baracklekvárszerű kocsonyás anyag csepeg, amit szintén a nagy öreg úgy magyaráz, hogy hát a formalin oldja a zsírt.

Ha valami megadja az alkotás rangját, akkor ez a két poén (?) mindenképpen. De egyébként sincs ott a helyük:

a mozi valamilyen erősen vegyes elegye a dekoltázsfitogtató kellemetességnek, az akciónak és a vígjátéknak, de egyikben sem alkot nagyot.

Kicsit olyan volt az érzésem, mintha a forgatókönyvet olyanok írták volna meg, akiknek erősen gáz volt ez a munka, ezért megpróbálták az élét néhány, a filmből való kiszólással meg öniróniával elvenni. Mondanom sem kell, ebben sem jártak túl nagy sikerrel.

A film elején a véres fürdőzőt a habokból kimentő Mitch Buchannon hadnagy mögött óriási Baywatch-felirat kel ki a tengerből, ennek látványa azonban annyira röhejes, hogy hajlandó vagyok ezt is az önirónia egyik megnyilvánulásaként értelmezni. A sorozatban David Hasselhoff által játszott karaktert itt Dwayne Johnson alakítja, akinek mostanig valamiért (?) egyetlen filmjét sem láttam, talán nem talál az ízlésünk vagy mifene. A hadnagy kihívója Matt Brody, a Zack Efron által alakított úszóbajnok,  aki azért került le a malibui partra, mert a két aranyérme ellenére csődbe ment szegény, miután az egyéni érmek után nem állt oda kellőképpen a csapatfutamra. A kellőképpent úgy kell érteni, hogy egy picit összeokádta magát a vízben, mert előző este túl sokat ünnepelt.

S meg is van az „alapdráma”: a tehetséges, de pimasz és egyénieskedő kihívó s a tapasztalt, idealista hadnagy harca, ami aztán persze átmegy barátságba. Ezt meg kell spékelni a fürdőruhás csajokkal, akik a férfi szereplőkkel kacérkodnak. Nyilván nem véletlen az sem, hogy

a főgonoszt egy női karakterre, egy szomszédos privát klub tulajdonosára osztották,

aki azért az egetrengetően felháborító célért küzd, hogy bekebelezze a Baywatch által ellenőrzött malibui szabadpartot, s ezért bármire képes. Tényleg bármire: lefizet, láb alól eltesz embereket.  Az önirónia jele viszont a kövér, csúnya informatikus srác karaktere, aki felvételt nyer a csapatba, de persze csak azért, hogy jó nagyokat nevethessünk rajta. Például amikor – s megint csak spojler – beszorul a szerelme látványától működésbe jött micsodája egy pad deszkái közé, ahonnan az egész part szeme láttára ki kell szabadítani szegényt. Aki aztán később ebédre salátát rendel, miközben az egész csapat gyúrja magába a sültkrumplit s a hamburgert.

Ez a saláta egyébként jelképe is lehetne ennek az összezagyvált filmnek.

Egy másik pellengérre vett jelenség például eléggé meglepő módon a politikai korrektség volt:

ezt finomnak szánt poénokkal, kiszólásokkal próbálták érzékeltetni a szexizmus és a rasszizmus vonalán. Ezeket a még akár értékelhető jelzéseket aztán összevegyítették a trágár-ízléstelen poénokkal és a sablonos-unalmas akciójelenetekkel. S ez lett a Baywatch.

A záró képsorokban aztán a sorozat rajongói megkapják a magukét: David Hasselhoff és Pamela Anderson is megjelenik a színen. Számomra azonban ez sem tudta kárpótolni az elvesztegetett estét, s azt, hogy a gyomromat nem csak a mozival szemben levő vásárhelyi kombináttól érkező műtrágyaszag kavarta fel.