Mikházán próbáltak valamit a világgal

Hogy emléktáblás Széllyes-ház? Az. Harangláb? Van. Hogy láncos kút? Vödörben víz vastagodik. Kővályú és héhel? Ott. Késfenő kőasztal? Lehet szalonnázni. Hogy Széllyes Sándor szülőháza? Szép. Hogy Kacsó Sándor szülőháza? Volt. Egyazon kőkapu alatt van a bemenő-kijövő? Adott az Isten Sándorokat. Odébb a kolostor? Hallgat, konok, benne sűrű történelmi levegő. A szállást adó Reneszánsz panzió? Fogad. Hogy Szélyes Ferenc Jászai-díjas színművész le s fel jár az udvaron? Michael Ende-szövegeket tanul. Mikor kel a színész? Hamarabb, mint a napszámos, szöveget rögzít, reggel még harmatosan tiszta a fej. A híres diófa árnyéka tesz kalapot fejekre, meg volt gondolva ez egykoron.

Nem olyan falu ez.

Nem emelkednek lábujjhegyre a helyiek, hogy ki az a férfi (Demcsák Ottó), aki kondi-szalad naponta többször is, és copfja van. Elkönyvelve, így kell azt egy koreográfusnak. Mondom, a falunak jó tizenöt éve nemzetközisége van, jöttek már csűrszínházi produkciót nézni tengerentúlról, Skandináviából, és egy füst alatt néztek szájtátva tömjénszagú szárnyas oltárt a kolostori sekrestyében. Végső soron megállapíttatott, hogy a falu négyszáz éves nemzetköziséget tud prezentálni, ha hozzáadjuk, hogy a faluval latinul magukat sehogy, legalábbis nehezen megértető bosnyák szerzetesek jöttek franciskánus kolostort, kusztódiát alapítani. Száz évvel ezelőtt jöttek ugyancsak zászlóaljakba állított bosnyákok ellenséggel megverekedni a Bekecsen. Ilyen nemzetköziséget senki sem akart, azóta van hősi temető, hol titokban, hol vitézkötésben látogatva sűrűn. És nem mellékesen mondom, jöhetnének régi zenészek, Kájoni János is volt itt házfőnök, ült eleget a claustrum monasterii csendjében. Ő is barát volt velünk.

Michael Ende darabja Mikházán. Német író, gyermekkönyvei révén vált ismertté. Ő leginkább az epikus fantáziájáról ismert The Neverending Story. Könyvei tele vannak szimbolikus, mitikus figurákkal és motívumokkal. Ende félti a világot, ám ennek az érzésnek sajátos módon ad hangot. A groteszk meséjében, puncspancsban a két elvetemült varázsló, dr. Lidérczy Belzebub (Szélyes Ferenc) és nagynénje (Molnár Anikó) Tyrannja Vampiria (figyelik?) szilveszter estéjén

mindent megtesznek annak érdekében, hogy minél nagyobb kárt okozzanak a világban.

Teszik mindezt azért, mert a legmélyebb sötétség őkegyelmességével kötött szerződéseiket, mely szerint minden év végéig kiírtnak tíz állatfajtát, megmérgeznek öt folyót, kipusztítanak legalább tízezer fát, ember és állat számára halálos járványt szabadítanak a világra, úgy alakítják hazájuk éghajlatát, hogy az évszakok összekavarodjanak, és vagy aszály, vagy árvíz pusztítson (megint csak: figyelik?) – nem tudták teljesíteni. Persze mindezt külön-külön, hiszen minden valamirevaló varázsló és boszorkány egyedül dolgozik, legalábbis dolgozott. Eddig. Most ugyanis akkora bajban vannak, hogy kénytelenek összedolgozni. Súlyos gondjuk megoldása ugyanis egy főzet,

a rettenetes erejű sátánármányos parázsvarázs-pokolikőr-puncspancs-lódítóbódítóka.

Csakhogy a recept egyik fele a varázslónál, másik fele pedig a boszorkánynál van. Velük szemben sorakoznak fel a pozitív hősök: a butuska és beképzelt kandúr, Maurizio di Mauro (Savanyu Gergely) és Krakél Karesz (Papp Attila), a proletárvarjú. Bizonyos szempontból ők sem jobbak gazdáiknál, bár ők legalább nem akarnak ártani a világnak. Valójában az Állatok Nagytanácsának (harmadszor is: figyelik?) beépített kémei, akiket bizonyos rejtélyes bajok eredetének kiderítése miatt küldenek. Alapvetően ők sem bírják egymást, ám a rettenetes tettekre készülő varázslók ellen ők is kénytelenek egyesíteni erejüket. Van tehát jó szándék, ami önmagában ugyan nem elég a világ megmentéséhez, de némi találékonysággal sokkal jobbak az esélyek.

Próbaidő van, úgy látom, mindezekre egyelőre csak a csűrszínház önként szegődött, nevesincs kutyája csóválja a farkát. Állítólag harapni is képes...

Kovács Frigyes rendező, a házigazda, Szélyes Ferenc Jászai-díjas színművésszel szétnéznek a faluban. Éppen kádat keresnek, jó öblös, százvedres dézsát, ha úgy tetszik, mert itt a faluban lennie kell annak. Díszletnek kellene, egy kád mégiscsak barátságos dolog, az volt akkor is, amikor még mustszagú volt ilyentájt. Nincs se kád, se szőlő, csak medveösvényen jár az emlékezet. Demizson bőven akad viszont. Savanyú káposztát, darát tartanak benne. Körbeleng kicsit a szomorúság, ha értik...

Mondom a rendezőnek, háromszögű a művészi pályafutás, olyanformán, hogy Vajdaság, Magyarország, Erdély...

Úgy alakult, hogy meghívtak Szolnokra, aztán Békéscsabára, ahol szép dolgokkal bíztak meg. Csabán megrendeztem Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatását, aztán Mario és a varázslót, játszottam Lear királyt, ami hatalmas élmény volt számomra. Most Sopronban rendezek és játszom. Az a helyzet, hogy sokan vagyunk a Vajdaságban, túltermelés van színészekből. Van felsőfokú színészképzésünk, ott tanítok. Magyar nyelvterületen a mi régiónkban van a legtöbb, azaz négy magyar hivatásos színház, és van egy negyven éves tanyaszínházunk, aminek egyik alapítója voltam. A színházat 1978-ban Hernyák Gyurka barátommal találtuk ki, én színinövendékként, ő meg rendezőhallgató volt. Hát itt most Mikházán másik tanyaszínházra találtam, ami egészem más. Úgy értem, más a profilja, kiépített infrastruktúrával. Mikházán kényelmes körülmények között dolgozunk, gyönyörű vidék, nagyon nagy élmény ez nekem.

– újságolja a Ligetnek a rendező.

Ács Tamás alkalmazta színpadra, Kovács Frigyes mélyített az előadáson, tekintettel, hogy „felnőtt” színházakban dolgozik. Úgy gondolja, azoknak a szülőknek, akik itt vagy majdan Sopronban elhozzák a gyerekeiket a színházba, azoknak is kell adni valamit. A rendező úgy véli, tekintettel, hogy a világ tönkretételéről, a földgolyó agyonfertőzéséről szól, mindenkit érint ez a darab. A szerző a természetbe ágyazódott vagy holdbéli tájban élő emberhez egyformán szól.

Ha szabadnapot ad rendező a színészének, irány a Nyárád partja, alig egy dobásnyira a csűrszínháztól. Megint csak horgászok karcolják a kávészínű vizet, aközben érdesen pogány fohászokat hangoztatnak.

A színész mindig tanul. Elejtett szavakból ért, egyenes adásban kapja a leckét, autentikus forrásból kap szó- és testbeszédet.

Haldologban Szélyes színművész régebben a Duna-deltát vallatta, sok színes élménnyel, szép halászmesékkel tért meg. Újabban beéri a vármezői tavakkal, mert a pisztrángtanyával szomszédságban bejelentkezik a harcsa és a ponty, úgyhogy nem csak szöveget tanulni kél hajnalban a színész. Van kész irodalmi szövege arra az esetre, ha a nagyhal éppen szívatós kedvében van.

Bemutató előtt, ahogy kell, izzanak a művészek.

Molnár Anikó: „Meseelőadásban szeretek negatív főhőst játszani, izgalmas feladatnak gondolom. Tyrannja Vámpíria egy velejéig gonosz boszorka. Ezt a szerepet igazán kedvelem, mert a figura nagyszerű humorral is rendelkezik. A feladat viszont játék közben az, hogy ne engem, hanem a két pozitív főhőst, a Macskát és a Hollót szeressék meg a gyerekek. Ha ez sikerül, akkor jól csináltuk az előadást, amely nagyon aktuális üzenettel bír. Az állatok összefognak a környezetszennyezés ellen, amelyet egyébként a két negatív főhős, a boszorkány és a varázsló okoz. Egy igazán szerethető és tanulságos történetet mutat be a darab. Játékosan próbálja felhívni a legfiatalabbak figyelmét arra, hogy a pénz, a tudás és a hatalom mit sem ér, ha nincs hol élnünk, mert ezek hajszolása közben elpusztítjuk a bolygónkat.”

Szélyes Ferenc: „Ami az eredeti regényt illeti, nagyon jól megírt és rendkívül mai. A színpadi adaptációja pedig ügyesen sűríti össze a történetet akkora időtartamra, hogy a gyerekeket lekösse és követni tudják. Szerencsés szerep ez számomra, hiszen a színpadon szinte minden megengedett ennek az öreg, gonosz és kissé bohókás varázslónak. A negatív figura gyakran szimpatikus a nézőnek, ezért hálás a mesékben gonoszt alakítani. Alapvetően úgy szeretném eljátszani ezt a szerepet, hogy a gyerekek szeressenek, miközben egy gonosz emberről beszélünk. A végére ő is megjavul, és ha egy eleve antipatikus figurát játszanék, akkor a nézők a végén nem oldoznák föl a gonoszkodásai miatt. Tehát ki kell vívni menet közben a közönség minimális empátiáját. Az is igaz, hogy A pokoli puncspancsban a két pozitív főhős is nagyon hálás szerep. Ritka, amikor ennyire jól megalkotott karakterek sokasága fordul elő egy darabban.”

Gyeplőt ránt a Csűrszínház előtt elhajtó szekeres, látja, hogy fehér lepedőbe burkolózott alak mászik fel a teátrum külső falain. De kérem, mi ez, mégis mi van itt? Megnyugtatom: színház ez. Na de szabad a színésznek kívül kerekedni? Mondom: akár úgy is felfoghatjuk.

Jó jel.