Kalandként tekinteni a mindennapokra
Öt év után új kötettel rukkolt elő a székelyudvarhelyi Murányi Sándor Olivér: nem terheli olvasóit, mondja, és az „átmeneti” könyveknek sem híve. Ezúttal azonban nem csak a legújabb, Mednevéző címet viselő kötetről, hanem a vadonhoz és nagyvadakhoz fűződő viszonyáról is faggattuk.
− Foglalkoztál te már sok mindennel, a harcművészettől a teológiáig. Az újabb szenvedély a vadles. Hogyan és mikor kerülték kapcsolatba a vadonnal?
− Sorsszerű a kapcsolatom az erdővel és a medvékkel. Például azon az éjszakán, amikor autóztam haza Budapestről Székelyudvarhelyre, a város központjában engem várt a medve. És azért várt, hogy együtt mutassuk be a Medvenézőt (nevet). Hétéves történet ez, életem nagyon nehéz szakaszában,
egy válás kellős közepén tehetetlenségemben mentem ki az erdőbe, ahol a medvék lettek a papjaim, orvosaim, pszichológusaim egy személyben.
Látványuk újra feltöltött életkedvvel, életörömmel, visszahelyezett a jelenbe. Az erdőben, a vadlesen nem tudtam a múltamra vagy a jövőmre gondolni, mert minden pillanatban ott volt a lehetőség, hogy belép elém a nagyvad. Ez a csodavárás visszahelyezett a jelenbe. Az emberek zöme ugyanis vagy a múltban vagy a jövőben él. Így kezdődött.
Egyébként a művészetben az elsődleges szempont az őszinteség. A természetben pedig lebomlanak a társadalmi sallangok, ott a medvék nem nézik, hogy ki doktor vagy kinek milyen címei vannak. Az erdőben a természet általunk egyre kevésbé ismert törvényei uralkodnak, oda csak őszintén lehet menni. Folyamatosan váltam természetközelivé. Ott érzem jól magam, ott töltődöm fel. Ott tudok elbújni. Mert az alkotó nem celeb, nem kell a világ szeme előtt élnie. Ilyen tekintetben Bodor Ádám a nagy példaképem, tehetségét nem tudom elutánozni, de módszereiből nagyon sokat tanulok.
− Szinte hónapra pontosan ötévente írsz új könyvet. Miért váratod az olvasókat?
− Apám szerint egy új állatfaj van kialakulóban a 21. században: az önmagát menedzselő művész. Ezzel szemben én igyekeztem az elmúlt tíz évben más művészeket menedzselni, és kevésbé foglalkoztam saját írói pályámmal. Vigyáztam nagyon az olvasóimra, megkíméltem őket, mert ötévente jelent meg egy-egy könyvem. Valamint próbálok nem felülni a sürgetésnek, hogy az írónak is kétévente kell valamit termelni, mert az veszélyes, ugyanis átmeneti könyvvel azt éred el, hogy minél többet publikálsz, annál névtelenebb leszel.
− Szoros barátság fűz Bodor Ádámhoz, aki a Medvenéző fülszövegét írta, holott korábban soha nem írt ajánlót egyetlen kötethez sem...
− Mint már mondtam, Bodor Ádám az írói példaképem, és hatalmas megtiszteltetés, hogy elfogadta a felkérésem. Csodálkoztam is, amikor elvállata. Azt kértem, hogy ne írjon a novelláimról jót vagy rosszat, hanem írja le a benyomását. Hogy legyen benne a szövegben Bodor Ádám.
− Az előző köteted óta sokat változott az életed, újdonsült apa lettél. Megmutatkozik mindez az új könyvben is?
− Az egyik könyvbemutatón felállt az egyik olvasóm, és azt kérte, hogy egy mondatomat pólóra írhassa, mégpedig azt, hogy
Akkor valóban úgy gondoltam, de a szerző is változik, most a Medvenézőbe is került egy pólóra kívánkozó mondat, de már teljesen kicserélve:
A kötetben is egy kalandelmélet bontakozik ki, amit az emberek rendszerint pejoratívan értelmeznek. A köztudatban ugyanis a kalandor léha. De pozitív is lehet a kaland. Kaland a házasság, a medveles, egy nagyvárosban a mobiltelefon-vásárlás, egy mozifilm megnézése. Kalandként tekintek a mindennapokra, hogy minden közegben, a nagyvárosban és a vadonban, és új élethelyzetekben is jól érezzem magam.
− A művész számára merőben újszerű közeg az erdő. Hogyan és kivel keveredtél a vadonba?
− A természetjárás területén amatőr vagyok, ez egy nagyon fontos szempont, mert aki túl sok mindenben profi, az már gyanús. Pál Ágoston, a parajdi vadőr az én legnagyobb segítségem, egyébként róla nevezetem el most alig egy hónapos fiamat is. Guszti ugyanis az egyedüli nyilvántartott erdélyi vadőrcsalád negyedik generációs leszármazottja, és két lánya van. Fájt ez nekem, hogy nem lesz, aki továbbvigye a hagyományt. Hogy ne szakadjon meg a vonal, azt mondtam, inkább legyen az én fiam vadőr. Guszti édesapja egyébként még Ceaușescut is vadásztatta, ott volt a homorószentmártoni udvarukon a diktátor kétszer is. De gyermekként látta Bikafalván leszállni a vonatról Gadhafit a nyolcvanas években, amikor Ceaușescuhoz jött vadászni. Én tőle tanulom, hogyan kell mozogni az erdőn, hogyan kell viselkedni a vadak között. Gusztiban olyan ősi tudás és bölcsesség van, ami előtt fejet kell hajtani: végig vadászkísérte a földet, szó szerint Kamcsatkától Kanadáig. Harminc éve az erdőn él, én csak vendégként, alázattal megyek a vadonba.
− Pál Ágoston mellett több vadőrrel és a székelyföldi vadásztársadalommal is szoros a viszonyod. Az ő szemszögüket is latba vetve hogyan látod, merre vezet a medve és az ember szembenállása?
− Az éremnek két, de ebben az esetben akár több oldala is van. Az viszont bizonyos, hogy ha mesterségesen kirobbantják az ember–medve harcot, akkor az állat fogja a rövidebbet húzni. Sajnos vannak, akik ebből karriert csinálnak, lemennek Bukarestbe tüntetni. A medvék is lemehetnének Bukarestbe tüntetni, hogy engedélyezzék 140 politikus ártalmatlanítását, akik az egoizmusukkal ártanak a társadalomnak. De sarkalatos az állatvédők álláspontja is, akik sokszor csak elvi szinten és nem gyakorlatban veszik védelmükbe a nagyvadat. Valahogyan ezeket a szempontokat kellene összhangba hozni. Az bizonyos, hogy megváltozott valami, másként viselkednek a medvék is. Jel, hogy Uvarhely központjába bemerészkedik a medve. Persze ha elvágtuk a fejük fölül az erdőt, akkor bejönnek a lakott területekre.
Kettős a mérce, ha a medve fejével próbálunk gondolkodni: én kimehetek az erdőre, de ő nem jöhet be a városba.
Egyébként emlékszem, gyerekkoromban Udvarhelyt erdők vették körül, azokat mára kiírtottuk. Egy medve több mint ötven kilométert mozog egy nap alatt, manapság képtelenség, hogy ezt a távot összefüggő erdős területen megtegye úgy, hogy ne érintsen emberek lakta területet. Továbbá a medve is a könnyebb utat választja: miért keressen élelmet az erdőben, ha itt vannak a tele kukák a városban? Ez a természeti ökonómia, minden élőlény a könnyebb utat választja.
− Meglehetősen negatív manapság a medvék megítélése, mégis kitartasz mellettük.
− A medvék előtt volt egy hiúzos korszakom, de sajnos harminc év alatt nem láttam még hiúzt. Egyébként azt mondják a vadászok, hogy aki hiúzt lát, azt szereti az isten. De valahogy a legnagyobb vad fogott meg, a medve, mert antropomorf, nagyon hasonlít az emberhez. Például a táplálkozása mellett az alkalmazkodási készségében is hasonlít ránk, hisz az Északi-sarktól a Góbi sivatagig előfordul. A medve már az ókortól egészen a jelenkorig szerepelt az irodalomban, de ott van a címereinkben.
Most van egy esélyünk megtalálni az összhangot, hogy ne veszítsük el medvéinket. Kár lenne. Az állatkerti medvék tekintetéből ugyanis hiányzik a szabadság fénye. Én ezért megyek az erdőbe: ahogy egy motorost lázba hoz az ellenszél, engem az hoz lázba, hogy egy szabad nagyvadnak belepillanthatok az életébe, belekóstolhatok a szabadságába.