Zakariás Zalán: fő a világ történéseit követő éberség
Zakariás Zalán rendezőnek több előadást is köszönhet a székelyudvarhelyi közönség. A 2017/2018-as évadtól ő a Tomcsa Sándor Színház művészeti vezetője. Miértekről és hogyanokról beszélgettünk, mint ahogy a színház lényege is az szerinte.
– Milyen érzés volt a korábban meghívott rendezőnek művészeti vezetőként visszatérni ide?
– Észre se vettük, hogyan alakult ez ki. Sokáig hasonló tisztem volt a sepsiszentgyörgyi színháznál, de a vendégrendezéseim során annyira közeli viszonyba kerültünk az itteni társulattal, hogy hívtak, nézzek előadást, mondjak véleményt, bekerültem a művészeti tanácsba. A Mesél a bécsi erdő volt az első rendezésem itt, kezdeti éveim nagyon kedves előadása, és bár van azóta változás, az alaptagok még itt vannak.
– Miért cserélted fel Sepsiszentgyörgyöt Székelyudvarhellyel?
– Én nem így élem meg, hiszen rendezőként most is alkalmazva vagyok ott. Művészeti döntésekben nem nagyon vettem részt; nehéz, amikor rendezők (utalás Bocsárdi Lászlóra, a Tamási Áron Színház igazgatójára – szerk. megj.) egymás között találkoznak. Életszakaszainkban mindig valamit fontosabbnak tartunk, alakulnak az igényeink. Otthon túl nagy a társulat, nehezebb átfogni, más körülmények vannak.
Ez a kis csapat magára van utalva, a kis létszámú műszaki személyzet mellett a színészek is kiveszik részüket a háttérmunkából. Ez több kreativitást igényel. Amikor adott minden, elkényelmesedsz.
– Milyen elgondolás vezérel?
– Az ízlésvilágom gazdag, sok irányzatot követhetnék, de szeretném felmérni, hogy mennyire befogadó a város. A rendezéseimmel az volt. Úgy tűnik, hogy nőni fog a bérletesek száma, de ahhoz képest, milyen nyitott, világi helynek tartom, keveslem a színházlátogatók számát. Pedig a bérletvásárlás vagy a mecenatúra erkölcsi értelemben is támasz. Jó volna közelebb kerülnünk a nézőkhöz, megbeszélnünk olyan témákat, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni. Hozzám nyugodtan oda lehet jönni megkérdezni, mit jelent az előadás. Tizenkét év alatt sok helyen megfordultam, amíg tartott az egyetem utáni ún. tanuló fázis, mialatt megfogalmazod, ki is vagy. De onnantól, hogy egyenesbe kerülsz magaddal, tudod, milyen értékrendet akarsz képviselni, csak azt keresed, hogy melyik darabban tudod ezt kifejezésre juttatni. Minél több ismereted van a világról, annál jobban bele tudod sűríteni a színházba.
Jövőre Tomcsa-emlékév lesz, melynek apropóján a Műtét című művét akarom megrendezni. Gyönyörű az üzenete: embertársainkon segíteni.
– Mi volt az első színházi élményed, amely akár vissza is köszönt később?
– Nem tudom, melyik az első, édesanyám már hatéves koromtól vitt magával. A Hegedűs a háztetőn viszont emlékezetes volt. Zsoldos Árpád "Táti" áll a színpad közepén, vékony karikó lábakkal, Kelemen Peti barátom, aki zeneiskolás volt akkor, hegedül mellette, ő meg hol énekel, hol beszél. Akkor éreztem, hogy valami megcsapott: igazi színházi pillanat volt.
– Miért éppen rendező lettél?
– Sokáig színész akartam lenni, el is kezdtem az iskolát Budapesten, de első év után nem mentem vissza. Azon kaptam magam, hogy én rendezem a társaimat, míg a tanárok a kedvenceikkel foglalkoztak. Közben a Bárka Színháznál Cătălina Buzoianu asszisztense voltam. Onnan egyenes út vezetett Bukarestbe, a rendezői szakra. Egyébként nem lettem volna jó színész: nem tudok egy dologra figyelni, abban elmélyülni, mert folyamatosan pattog az agyam, dimenziókban vizsgálom a dolgokat. Feszengenék is, és az az idegállapot megölne.
– Minden műfajjal foglalkoztál már. Van kedvenced?
– Nagyon szeretem az operát, mostanában pedig a mesejátékot tartom kihívásnak, de hogy a felnőttek érdeklődését is felkeltse, tehát gyerek- és emberközeli legyen. Nem szeretem, amikor csak úgy összedobják, amikor a gyereknek kezdetleges élményt adunk, mert kiskorban kezdődik a színházi emberré válás.
– Ki vagy mi inspirál?
– Az élet körülöttem, a folyton változó világ. Van pár ember, akire fölnézek, amiért olyan szabad. Például Silviu Purcărete, akinek Szebenben asszisztáltam a Fausthoz, és többet tanultam tőle másfél hónap alatt, mint az egyetemen összesen. Szeretem a német színházat, Thomas Ostermeier rendezéseit. Sok könyvbe beleolvasok, de ha nem fog meg pár oldal után, otthagyom. A filmeknél is idegesít a hamisság.
– Mi határozza meg az előadás-választásodat?
– Van, hogy ébredéskor eszembe jut egy régi szöveg, és leveszem a polcról. Máskor figyelembe veszem, mivel nem foglalkoztunk már régóta. Vagy feladatot kapok, ami leredukálja a döntést. És néha anyagi gondok miatt be kell vállalni olyat is, amihez nem fűlik a fogad. Velem kétszer esett meg, az egyik azzal függött össze, hogy meguntam a buszozást, a vonatozást, az egyre több csomagot. A premier napján azonnal megvettem az autót…
– Vannak olyan témák, amelyektől idegenkedsz?
– A színházban ilyen nincs.
– Törekedsz arra, hogy aktuális mondanivalója legyen a darabnak?
– Nem hiszek a puszta szórakoztatásban, ezért nem szeretem például az operettet. Akkor az igazi, ha a néző átadja magát az élménynek, válaszokat kap. Miért tetszik vagy nem – ez itt a kérdés, és máris találkozott az érzelem a rációval. Minket már nem érdekel a történetmesélés, a hogyan és a miért a lényeg, hogy miként tudod magadon átszűrni, milyen érzeteket vált ki belőled az előadás.
– Az alkotófolyamat melyik részét szereted legjobban?
– Hullámvölgyek vannak. Mivel folyton együtt vagyunk, és az ember nem lehet mindig topon, fontos, hogyan osztod be az energiádat. Akár a maratonon: az elején nem futsz teljes erővel, mert a végén kiköpöd a tüdődet, de a ritmust mégis tartani kell, különben lemaradsz. Az előadás a bemutató napján vagy egy nappal azelőtt készül el, addig folyamatosan alakul. Szeretek változtatni közben is, a néző reakcióját látva. Az előadás a sűrített idő, a mi életünk, a jelenlegi legjobb tudásunk.
– A szereposztásnál mire figyelsz?
– A jó szereposztás fél előadás, ezért nehéz döntés.
– Hogy bánsz a színészekkel? Szigorú instrukciókat írsz elő, vagy teret hagysz nekik?
– Szeretek az elején mindent átbeszélni, de nem telepszem rájuk, hagyom, hogy tanulják a szöveget. Amikor elkezdik formázni a szerepet, akkor jövök én az instrukciókkal. De nem vagyok a körző-vonalzózás, a pontos szerkesztés híve.
– Van kedvenc alkotótársad?
– A jelmezeket legtöbbször Kiss Zsuzsannára bízom, de szeretem felkérni György Esztert is. Csíki Csaba díszlettervezővel már tíz éve dolgozunk együtt. Bereczki Ágota dramaturg pedig, aki egyben a párom is, sokat segít újszerű dramaturgiai megoldásokkal.
– Szereted bevonni a nézőt?
– Nálam az interakciónak messzeségei vannak, finom megoldások, és nem feltétlenül az, hogy kiszólunk a nézőtérre. A színészi játékban van elrejtve a lényeg, mert ő ki is hagyhatja a közönséget, de érzékeltetheti is, hogy hozzá szól. Érdekes látni, miként lesz a néző az előadás része, más dimenzióba kerülve, kilépve saját idejéből.
– Volt már botrányos rendezésed?
– Olyan értelemben, hogy botrányt váltson ki egy darab, nem, de cseréltem már le színészt. Voltak nehéz bemutatók, kemény veszekedések is. Szerencsés vagyok, mert soha nem bukdácsolt egy előadásom se, persze vannak gyengébbecskék, amelyeket nem szívesen említek, de azok is működtek.
– Mit tartasz magadban hiányosságnak?
– Türelmetlen vagyok, nem tudok megelégedni saját magammal.
– Ilyenkor hogyan kapcsolódsz ki?
– Sportolok, hogy lenyugodjak. Száz kilométereket biciklizek, focizok, úszok, sízek. Régen versenyszerűen teniszeztem. Ma már egyre kevesebb szabad időm van. Aludni is csak akkor tudok, ha fizikailag kifáradok.
– Te, aki rendeztél már román, erdélyi magyar és magyarországi színházaknál is, milyen különbséget észleltél a szakmai dimenziók terén közöttük?
– Román közegben sokkal nehezebb a csapatmunka, márpedig én úgy szeretek dolgozni. A színházi hagyományuk más és erős, őszinték, bele-belehalnak, de nem biztos, hogy tudnak mást. A magyar színész eltartja magától a szerepet, nagyobb az eszköztára. A román megérti, ha csak ülnie kell, a magyar meg el akarja játszani, hogy ül.
1982-ben született Baróton. Tanulmányok: 2001–2002 Shakespeare Színművészeti Akadémia, Budapest (színészhallgató), 2002–2006 I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetem, Bukarest (rendező szak). Pályakép: 2004 óta rendez, 2009–2017 között a Tamási Áron Színház művészeti vezetője, jelenleg a Tomcsa Sándor Színházé.