Van-e élet a válás után?

Van, amikor belemennek vitákba is, de ezeket is megpróbálják emberségesen lerendezni. Pedig ez nem volt mindig így. „Eleinte ingerültek voltunk a vitákban, a lecsapjuk a telefont módszer is gyakran előkerült. De aztán elkezdtünk figyelni arra, hogy ha az egyik belekerült egy érzelmi örvénybe, akkor a

– ecsetelte Zsuzsa. Aztán egyre jobban közelítették az elveket, a szülők egyaránt engedtek egy kicsit az álláspontjukból a közös jó érdekében.

A helyzetüket nehezíti, hogy a válás után különböző városokba költöztek, egy ideig viszonylag távol is éltek egymástól. A kommunikáció oroszlánrésze ezért telefonon zajlott, de nagyobb horderejű döntéseket személyes találkozókon hoztak, s olyankor bevonták az új családok tagjait is. „Hosszútávon csak ez a módszer működőképes” – állapította meg Zsuzsa.

Mert Zsuzsa és korábbi férje is újraházasodott, a nő számára azonban ezúttal sem bizonyult hosszú életűnek a kapcsolat.

Ezúttal azonban drasztikus, mondhatni erőszakos véget ért a történet, a bántalmazás is szerepet játszva benne.

Pedig ez volt a hosszabb házasság, a válás folyamata mégis teljesen az ellentéte volt az előzőnek.

„Ott is voltak hullámvölgyek, de az elválás teljesen váratlan volt, tulajdonképpen egyik napról a másikra történt. A kritikus helyzetnek nem volt semmilyen előzménye számomra. Viszont amikor megtörtént, azonnal kiléptem a kapcsolatból, a gyerekek védelme érdekében eljöttem a közös otthonból” – vázolja Zsuzsa, akinek a második házasságából is van egy gyereke.

Az elválásra így nem lehetett felkészülni, a forgatókönyvet sem lehetett megtervezni.

„Nagy arculcsapások értek a válás hivatalos hercehurcája alatt. A volt férjem magának akarta a közös gyereket. Olyan lépéseket tett, amire nem számítottam. Szó sem lehetett emberségességről: a szétválás okai olyan helyzetet teremtettek, ami nem adott lehetőséget arra, hogy mi bármilyen szinten kapcsolódjunk. Én legalábbis ezt nem akartam, ehhez pedig a mai napig tartom magam, ezért mindent a törvény útján rendezünk” – fejtette ki Zsuzsa.

A krízishelyzetet követően erős tudatosság és akarat volt az asszonyban, ennek köszönhető, hogy felkereste azokat a helyeket, ahol segítséget kaphatott. „Szakemberektől, a családomtól kértem segítséget, így élhetőbbé vált a helyzet. Meg aztán annyi tennivaló, elrendezni való akadt, a költözés, egy új élet felépítése, hogy nem nagyon volt időm azon piszmogni, hogy most traumatizált vagyok-e vagy sem” – ábrázolta Zsuzsa.

Amikor viszont lejárt ez az aktívabb időszak, akkor megérkezett a depresszió.

„Úgy elütött, mint a gyorsvonat. Megálltam, s hátulról megérkezett az egész nyomás, ami addig gyűlt. Hagytam. Ez van, benne fetrengtem egy ideig ebben a mocsárban. De aztán ismét csak tudatosan kezdtem kilépkedni belőle” – mondta.

Az első váláshoz viszonyítva az is különbséget jelentett, hogy nem volt, akivel együttműködni. S bár a kapcsolatból való kilépés hirtelen történt, az utána következő jogi hercehurca már több mint másfél éve tart, és ki tudja, mennyi időre lesz még szükség ahhoz, hogy Zsuzsa elmondhassa: túl van már rajta. Lelki értelemben viszont stabilizálódott, mondja a nő, nem billentik ki olyan könnyen már egyensúlyából a különböző nehézségek, az arculcsapások. „Olyan, mintha ledobnád az egódat.

Rá kellett jöjjek ugyanis arra, hogy bármennyire szeretném én azt, hogy egy bizonyos módon történjenek a dolgok, a törvény nem ad rá lehetőséget. Elfogadod, hogy bizonyos helyzetekben teljesen tehetetlen vagy és kiszolgáltatott. És akkor lemondasz arról, hogy tűzzel-vassal megpróbáld átvinni az akaratodat” – írta le a folyamatot a nő.

Hogy van-e élet a válás után? Zsuzsa a megmondhatója annak, hogy akár ilyen, akár olyan a válás folyamata, mindenképpen van utána folytatás. A történésekből pedig sokat tanult, fejlődött. És mindezek után képes lenne-e belevágni egy újabb házasságba? – merül fel a kérdés. „Azt jelenleg nem tudom. Nyitottság van bennem arra, hogy emberekkel, férfiakkal kapcsolódjak, de nem tudom, hogy ennek házasságnak kell-e lennie. Ez folytonos újratervezés kérdése” – vallotta Zsuzsa.

A „civilizált” válási történet másik szemszögéért megkerestük Zsuzsa első házastársát, kitalált nevén Leventét. Ő azt állítja, belátta, hogy házasságának vége, így nem is viselte meg annyira a válás folyamata. „Baráti körülmények között váltunk el, baráti viszonyban maradtunk. Egy dolog volt a fontos: a gyerek jóléte” – erősítette meg a nő által elmondottakat a férfi.

Kiderült ugyanakkor: bár az elején kielégítő volt kapcsolata az exnejével, és jelenleg sincs oka panaszra, volt azért egy periódus, amikor egyáltalán nem voltak jóban. „Az igen nehéz időszak volt.

Ebben az időszakban ez volt a fegyver, amit ellenem bevethetett” – emlékezett Levente. Szerencséjére – ahogy mondja – ez az időszak lejárt, volt feleségének rendeződtek a dolgai „a fejében és máshogy is”, így következett egy békülési időszak, amit azonban részéről még az óvatosság jellemzett. Mostanra már stabilizálódott a helyzet, bár az egyensúlyt azért továbbra is ingatagnak érzi. „Meg tudunk most már beszélni dolgokat a kötelezőkön túl is. El merem mondani a véleményem anélkül, hogy attól tartanék, hogy összeveszünk. Illetve ha össze is veszünk, nem tartjuk a haragot” – jellemezte Zsuzsával való kommunikációját Levente.

A férfi nem rejtette véka alá: válásukat volt felesége kezdeményezte, ő úgy érzi, nem nagyon volt választási lehetősége. „Húztuk, nyúztuk, hogy mi lehet a probléma, aztán kimondta: nem szeret. Márpedig ha nem szeretsz, akkor nincs amiért mi ketten együtt éljünk, mondtam én. De akkor mi lesz a gyerekkel, mit szólnak a szülők?

– írta le történetét Levente. Aztán elindult a válás folyamata, s kezdtek letisztázódni a dolgok. Levente kiköltözött a közös otthonból, de eleinte csak egy közeli lakásba, így minden nap látta gyerekét. „Nem volt bennem félelem, mert próbáltam mindenben a jót látni. A válás előtti periódusban igaz, hogy közös fedél alatt laktunk, de a párkapcsolat már nem volt olyan jó. A válás után aztán rám tört egy nagy szabadság, ennek is az előnyét láttam” – értékelt a férfi.

Addig érezte nehezebbnek a helyzetet, amíg bizonytalanság volt, amíg nem tudta, mi lesz:

mielőtt meghozták a döntést, próbálták megmenteni a házasságot, próbaidőt is adtak egymásnak. Utána viszont már lehetett előre tekinteni és haladni. Az akkor még alig 25-26 éves fiatalember továbblépett, élte az életét, barátnői voltak, majd miután „lekomolyodott”, az egyikkel megállapodott, s később házasságra is lépett.

Tudással, tapasztalattal gazdagodott ugyan, de állítja, nem olyannal, ami a második házasságába hasznára vált volna. Zsuzsával a kapcsolatuk elromlását ugyanis nem úgy élte meg, mint amit meg lehetett volna menteni, ha bármit másképp tett volna: egyszerűen nem találtak egymáshoz. A válás tapasztalatait pedig nem áll szándékában új családjában kamatoztatni – nevetett a férfi.

Levente úgy látja: egy, két vagy

akárhány gyerek is legyen, nem fognak tudni összetartani egy megromlott kapcsolatot.

„Arra kell gondolni, hogy záros határidőn belül a gyerekek kirepülnek otthonról, s ott maradunk hosszú időkre a párunkkal, akit tulajdonképpen ki nem állhatunk. És akkor már késő lesz váltani: abban a korban, ha az ember ki is tud lépni egy kapcsolatból, már nem olyan könnyű újat alapítani. S ötvenévesen már a szerzett szabadság sem olyan nagy szám, lógathatod az orrod egyedül a tévé előtt” – érzékeltetett egy potenciális jövőképet Levente.

Úgy vélte: a gyerekek a válást mindenképpen veszteségként élik meg, csak olyankor lehet számukra felszabadulás, ha már esetleg nagyon eldurvultak otthon a dolgok. Ez az ő esetükben nem állt fenn, de szerencséjük volt azzal, hogy a közös gyerekük ekkor még elég pici volt. Levente szerint a válást követően

a gyerekek számára a rendszerességgel, a kiszámíthatósággal lehet könnyíteni a helyzeten:

meglegyen, melyik az az időszak, amikor láthatja másik szülőjét, még akkor is, ha az esetleg csak kétszer van egy évben.

„Sára” esete abban bonyolultabb, hogy ő nem volt összeházasodva párjával, akivel viszont volt egy közös gyerekük. A házasságlevél hiánya azonban semmivel sem könnyítette meg az elszakadás folyamatát. „Sőt, talán még macerásabb, költségesebb is. De érzelmi szempontból ugyanolyan” – értékelt a harmincas évei második felében járó nő.

Az ő esetében az volt a nehezebb, amíg végül elszánta magát. „Ott volt mindig a remény. Adjunk esélyt a kapcsolatnak, hátha jobb lesz. Biztos változni fog ő is, de akár én is, megváltozik a hozzáállásunk. El kellett jussak oda, hogy rájöttem: nem, ezek a dolgok nem fognak megváltozni. Még ha vannak is jobb időszakok, mindig visszatérünk ugyanoda. Ez egy kör, amiből csak úgy van kiút, hogy véget kell neki vetni.

– emlékezett a nő. Amíg ide eljutott, eltelt egy év is. A rokonok, ismerősök, barátok mondogatták ugyan, hogy meg kéne ezt lépni, de ez nem volt elég, benne is meg kellett érjen a dolog. S miután kimondta, még nyolc hónapig együtt éltek. „Az vetett végül véget az egésznek, hogy fogtam a gyermeket, s elköltöztünk. Ezt nem lehetett másképp. De nagyon nehéz volt: neki is, nekem is. Azt hiszem, ebből nem lehet jól kijönni” – fogalmazott Sára.

A szakítást hosszú gyászfolyamat követte: meg kellett érjen az idő arra, hogy ismét tudjanak indulatok nélkül kommunikálni egymással.

Sára nem látja, mivel tompíthatta volna a traumát vagy hogyan csökkenthette volna a folyamat idejét. „Ennek idő kell.

Abból is látom ezt, hogy a szakítás után pár hónappal beléptem egy kapcsolatba, ami nem tudott működni épp amiatt, mert én még nem álltam készen rá. A kapcsolatok nem olyanok, mint a pulóverek: nem tudom felvenni az egyiket rögtön, miután levetettem a másikat” – ecsetelte Sára.

Korábbi élettársát egy bizonyos idő elteltével vissza is engedte az életébe. „Én nem tartom azt jó megoldásnak, hogy a szakítás után kígyót, békát ráhordunk az exünkre. A lányomnak ő az apja. Falun nem is nézik ezt jó szemmel, csodálkoznak azon, hogy az apja látogatóba jön, ők úgy tartják, hogy ha egyszer szétváltunk, akkor azzal vége a történetnek, s a másik a gonosz, a semmiházi. De ez nem így van” – vázolta Sára.

Hogyne volna élet a válás után, sőt, értelmes élet is van, állítja „Mátyás” is, aki nagyon viharos körülmények között vált el feleségétől, akivel két közös gyerekük van. Pedig előtte a válást el sem tudta volna képzelni. „Szerencse, hogy a 21. század embere már másképp válik, mint az elődei. Rengeteg tudás, tapasztalat, precedens elérhető az interneten, sokat olvastam ezekről” – vázolta Mátyás. De igénybe vette az elérhető személyes támaszokat is: sorra vette a lelki társ, a barát, a lelkész segítségét azzal az elképzeléssel is, hogy önmagát megnyugtassa: valóban megtett mindent azért, hogy elkerülje a szakítást. „De ahogy az ember egyre jobban bekerül a sűrűjébe, kezd felkészülni a megváltoztathatatlanra,

– vázolta az előzményeket Mátyás.

De az internet összes tudása sem készíthette fel arra, ami ezután történt: rövidesen egy borzasztóan viharos válás kellős közepén találta magát, ami nagyon megviselte. „Most már így jobb kedéllyel azt tudom tanácsolni azoknak, akik esetleg sikertelenül próbáltak súlyt leadni, hogy időzítsék a válásukra a fogyókúrát, garantáltan működni fog.

– közölte a drámai adatot Mátyás. Gyakorlatilag éhségsztrájk volt ez, némileg tudatosan is, figyelmet próbált magára irányítani. „Áldozatként próbáltam magam beállítani, ami nem állt távol a valóságtól, hiszen én voltam az elhagyott fél. Más kérdés, hogy ezt ma már másképp látom. Ma már látom, hogy áldozatként állítottam be magam, s nem gondolom azt, hogy ez helyes döntés volt. Az egészségével ne játsszon az ember” – foglalta össze a férfi.

Ami viszont átsegítette a nehezén, hogy a szakmai pályafutása töretlen maradt. „Az ember elválik a családjától, a feleségétől, kényszerűen elválik a gyerekeitől – ami azóta is egy bennem indulatokat keltő gondolat –,

– vélte Mátyás. Ahogy fogalmazott, az ő válása nem klasszikus történet: olyan szereplőkkel, csalódásokkal és felismerésekkel volt teletűzdelve, amiktől megvilágosodva sokkal könnyebben el tudott engedni dolgokat. Ennek következtében tulajdonképpen egyik napról a másikra, elköltözése másnapján el tudta engedni volt feleségét. „Mikor felismertem, hogy én milyen játszmának vagyok a része, onnantól kezdve már előre menekültem. Magam felépítése következett arra a szintre, hogy továbbra sem csalódva a női nemben a kutyaharapást a szőrével próbáljam gyógyítani” – célzott a válást követő mozgatórugóira Mátyás.  Most úgy érzi, nagyjából meggyógyult, nincs már szüksége erre a gyógymódra, a monogám, stabil párkapcsolat igénye mozgatja inkább. És mi a helyzet a házassággal? „Ha felbukkan az a személy, akivel ezt az első pillanattól kezdve el tudom képzelni, akkor jöhet” – válaszolta a férfi.

Mátyás felszabadulásként élte meg a válást, viszont a gyermekitől való távollétet, az ő mindennapi életükből való kiesést a mai napig nehezen viseli, de igyekszik ezt minél gyakoribb és minőségibb együttléttel feledtetni. Prioritási listáján ez felülírja az új párkapcsolatok kialakításának igényét is. „Sokak által vallott tévút viszont, hogy a gyerekek kedvéért benne kell maradni egy rossz kapcsolatban.

– summázott az élete negyedik évtizedének elején járó férfi.

Albert Ildikó klinikai szakpszichológus szerint attól függetlenül, hogy nőről vagy férfiről van szó, hogy ki volt a kezdeményezője a folyamatnak, nem lehet trauma nélkül megúszni.

Szinte mindig gyászreakcióként élik meg a történéseket a felek,

s végig is mennek a gyász öt fokozatán: elutasítás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Az egyéni különbségek abban rejlenek, hogy mennyi időt tanyáznak egyik vagy másik fokozatban. A pszichológus tapasztalata szerint a problémásabb fázis nem is az, amikor már elváltak a felek, hanem még előtte, miután felismeri vagy bejelenti egyikük, s elkezdik azt a gyakran csúnya játszmát, amivel eljutnak a végkifejlethez. A válás mindig a személyiség krízisével is jár: egy házasság, kapcsolat megszűntével elveszik valami az egyénekből is. „Néha a halálélménynél intenzívebben éljük meg, hogy elvitt belőlünk egy darabot az, aki elment. Még akkor is így van ez, ha amúgy borzasztó rossz volt vele” – mondta Albert Ildikó. Az elhagyott félnél persze sokkal nagyobb ez a veszteségérzés, az mindig sokkal jobban szenved, mutatott rá.

Ha ezt a folyamatot civilizáltan tudják végigjárni, az persze mindenkinek jobb, de ez független attól, hogy mennyi időt vesz fel ez. Temperamentum és kultúrafüggő az, hogy kinek mennyi időre van szüksége a történteket feldolgozni. „Nyilván aki eldöntötte, hogy ő válni akar, az a gyors megoldásban érdekelt. És ez is, amivel segíthet:

– tanácsolta a szakember. Rámutatott: inkább a férfiak szoktak ebbe belemenni. „Gondolják, ez ilyen lassú módszer, hátha majd rájön magától, majd csak lekopik a nő. Hát nem kopik le, mert az bízik és reménykedik az utolsó pillanatig. Azt meg a nőknek kell megtanulniuk, hogy ha a férfi eldöntötte, hogy elválik, az biztosan válni fog” – szögezte le Albert Ildikó.

Ha civilizált a válás, azért is jobb, mert így több hit marad mindkettőjükben, hit abban, hogy még létezhet jó párkapcsolat.

Sokkal több optimizmussal, sokkal kevesebb sérüléssel lehet így nekimenni a következő kapcsolatnak.

Az viszont kevés, ha csak az egyik fél akarja ezt, míg a másik nem, ilyenkor is ki szoktak törni a botrányok. „Minden ilyen botrány sérti a személyiséget. Sok rossz leülepedik az ilyenekből. Nehéz ezek után újra olyanná válni, mint amilyen voltam, a botrányokból mindig megmarad valami. Akár úgy, hogy ezentúl félni fogok a párkapcsolatoktól, vagy általában másképp fogom látni a világot. A nem civilizált viselkedésnek mindig van negatív következménye, de ezzel találkozunk gyakrabban” – állapította meg a pszichológus.

Az, hogy ki viselkedik civilizáltan és ki nem, érdekes módon nem iskolázottságtól függ ebben a helyzetben. Diplomás emberek viselkednek alpári módon, s a pszichológus találkozott olyan pár osztályos párral, amelynek tagjai abszolút civilizáltan viszonyultak egymáshoz. „Az iskolázott ember sokkal mélyebben tudja bántani a másikat. Az egyszerűbb, primitívebb ember odaüt. Ezzel nem azt mondom, hogy ez jobb, de egyértelműbb” – vélte Albert Ildikó.

A pszichológus mindennek ellenére állítja, sikertörténet is tud lenni egy válás.

„Sok ilyennel nem találkoztam, de előfordult. Olyan esetek voltak ezek, amikor annyira jó kellett legyen az a kapcsolat, hogy jól tudjon befejeződni is. Ez persze ellentmondás: ha annyira jó a kapcsolat, akkor miért fejeződik be? Azért, mert ők felismerik, hogy tényleg nem tudnak együtt élni, hogy a mindennapokban egy csomó minden nem működik. És felismerik azt, hogy egy kapcsolat igazából ebből áll: a sok apróságból. És ha ezek nem mennek, akkor nincs amiért ezt tovább csinálni” – fejtette ki a szakember. Ami biztos: ezekben a helyzetekben lényegesen kisebb az elszenvedett trauma, a felek könnyebben újra tudják építeni az életüket, s egymással is „barátok” maradnak, legalábbis ezt tartják magukról.