Kultúrpalotai premier: képzőművészek a reformációról
Gondolták volna, hogy először ad helyet vallásos tematikájú kiállításnak a marosvásárhelyi Kultúrpalota? Az ötszáz éves reformáció tiszteletére megnyitott tárlaton néztünk szét.
„…Kép Istenről, elképzelés, ábrázolás arról, aki láthatatlan, idői elgondolásban megfoghatatlan, Örökkévaló. Minden róla alkotott elképzelés törékeny, kétséges, éppen ezért határtalan művészi érzékenységgel lehet hozzá közeledni” – írja a Reformáció 500 című kiállítás prospektusában Henter György lelkipásztor.
{A}
„Ebben az épületben először van olyan kiállítás, melynek témája a vallás” –mondta Ötvös József a megnyitón, ahol a nyugalmazott református esperes tizennégy marosvásárhelyi gyülekezet szószólójaként, az erdélyi magyar egyházak nevében köszönte meg a kiállító művészeknek és családjaiknak, a Maros Megyei Tanácsnak és a Kultúrpalota vezetőségének az önzetlen szervező munkát. S bár a protestáns templomokban nem jellemző a képek, szobrok elhelyezése, most
az egyházak nagyon is a képzőművészet barátjaként sorakoztak föl a kiállítás mellett.
„A téma adta magát” – mondta el kérdésemre Ötvös József. „Mi azt szoktuk mondani, hogy Európához tartozunk. A gótika a barokk eljött a Kárpátokig és meghatározta a mi szemléletünket is. A Kárpátok kanyarulatába minden nyugati szellemi irányzat megérkezett, így a reformáció eszméje is.
Az egyházfitól megtudtam még, hogy közel másfél évig dolgoztak a jubileumi rendezvények megszervezésén. Az egyházak nagy szellemi értéket halmoztak föl az évek során, így képzőművészeti alkotásokat is. Ajándékba kapott képeket, műalkotásokat is válogattak a szervezők a lelkészi hivatalokból, és az egyháziak jó szívvel vették, hogy a világiakkal együtt tudtak működni.
Családok, műgyűjtők közreműködtek abban, hogy a kiállítási anyag összeálljon, a művészek készségesen hozták be munkáikat a tárlatra.
„Örömmel mondhatom el, hogy a művészek sokkal inkább kapcsolódnak a hitélethez, mint amennyire ez látszik – mondta az esperes –, sokan közülük nem rendszeres templomba járók, de sajátos egyéni tiszta hitviláguk van. Nagyon hálás vagyok Nagy Miklós Kundnak, hogy ezt az óriási szervezőmunkát elvállalta”.
S ahogyan a bevezető idézetben is áll, valóban nincs könnyű dolga a vizuális művésznek, ha láttatni akarja az „istenit”, ezért minden alkotónak, legyen az festő -, szobrász-, grafikus- vagy textilművész, valami valóságos érzethez, dologhoz, vagy láttatható szimbólumhoz kell kötnie a Teremtőhöz fűződő viszonyát. A Reformáció 500, a Maros megyei magyar képzőművészek ünnepi kiállítása nem csak az Istenről, de a vallásról, a protestantizmus világot felforgató eszméjéről, a kor nagy egyéniségeiről is szól, tehát nagyon színes a paletta műfajban, témában és felfogásban egyaránt.
Számos művész fogalmazott szimbólumokban, Kuti Dénes például a keresztet választotta, a Golgota és A kereszt ígérete című „zöldellő” festmények, reményteljes, virágos derűt varázsolnak a megváltás drámája mellé, Gyarmathy János két bronz kisplasztikája, az Illés próféta és a Mennybemenetel a jövendölés és a beteljesedés kerek egész élményével ajándékozza meg a nézőt. Makkai István hatalmas Búzakalásza a kenyér színében való megjelenés plasztikai előzménye is lehet, Márton Árpád A betevő című képe pedig a kenyeret, mint a test mindennapi táplálékát teszi képe tárgyává.
Kákonyi Csilla Áldozat című festménye, a reformáció és bármely más hitújító lehetséges sorsáról üzen, az önkény átvitt értelmű hatalmát láttatja a nézővel. A szögesdróttal körülvett máglya tüzén egy láthatatlan figura glóriája aranylik át győzedelmesen, mutatván, hogy az erőszak nem tud mindent elégetni, hamuvá tenni.
Csíky Szabó Ágnes És mégis… című selyemfestménye is azt láttatja, hogy hiába minden kakasszó és árulás, a megváltás megtörtént, a gótikus csúcsívek alatt már a középkorban a reformáció előtt is hirdettek igét.
Nagy Dalma Szimbólum címmel református templomok mennyezetén jellemző kazettát hozott a kiállításra, absztrakt formában előadott egyetemes tartalommal, Bandi Kati ezúttal pompázatos úrasztala terítőit állította ki, a népművészetből vett és a mai korba transzponált mintákkal díszítve azokat. Balla József Temploma, V. Kedei Zoltán Vártemploma realisztikus felfogásban készült festményei jól megférnek Bíró Kálmán Enikő a Napba öltözött asszony című nagyon is elvont konstruktív akvarell képeivel vagy Sajgó Ilona Szárnyak és A lélek arca című kompozícióival. A két mű az emberi hit és az angyali varázslat absztrakciója.
Kolumbán Kántor Zita Imamalom című alkotása, egy forgatható textilhenger, rajta a szentek arcmásával, a hallal, mint Krisztus szimbólummal a kora kereszténység eszméjét idézi meg, amihez a reformáció is visszacsatolt ötszáz évvel ezelőtt. Miholcsa József archaikus motívumokat faragott, vésett rusztikus sztéléire, ősi mítoszokat idéző jelformái, némi áttétellel ugyan, de békésen rokonulnak a kiállítás gondolatköréhez.
A reformáció nagy alakjait is megidézték az alkotók, Hunyadi Mária textilkompozíciója Luthernek állít emléket. A nagy reformátort a wittenbergi egyetem kapujára kiszögelt, finom kalligráfiával megjelenített tételeinek társaságában ábrázolja a művész késői reneszánsz ihletettséggel. Hunyadi László Luther határozott plasztikai erővel megjelenített portréja mellett János Zsigmond finom mívű képmását is tondóba foglalta. Pokorny Attila Bethlen Gábor protestáns fejedelem arcmását alkotta meg domborművén, Paulovics László Bocskay fél alakját festette meg nagyméretű vásznán, korabeli „áthallással”. Baróthy Ádám domborművén Szegedi Kis István portréja jelenik meg elegáns letisztult tömörséggel, Orth István Kálvin arcélét foglalta karakteres grafikába, Misztótfalusi Kis Miklós a Károly Biblia kinyomtatójának arcát Gergely István mintázta meg bravúrosan. Melocco Miklós pedig a múlt század utolsó nagy protestáns polihisztorát, Kós Károlyt idézte meg lehelet finom ceruza rajzán.
Nagy Miklós Kund műtörténész, a tárlat kurátora szerint jó alkalom volt ez a kiállítás arra, hogy a már nem élő marosvásárhelyi művészek nevét is visszahozzuk a köztudatba.
A művészek tudatában persze ott éltek a bibliai témák, és a reformáció kiemelkedő egyéniségeinek is emléket állítottak munkáikkal, és egyáltalán, számos művészben élt az istenhit, amit minden művész a maga módján próbált kivetíteni” – fejtette ki érdeklődésemre a kurátor.
Elmondta: a kiállítás rendezése során nagyon érdekes volt egyeztetni a hetven évvel ezelőtt készült munkákat a maiakkal, a hagyományos stílusú alkotásokat a mostani, modern művészet produktumaival. A tárlat rendezésekor egyébként nem ragaszkodtak a szorosan vett protestáns művekhez, katolikus alkotók is részt vettek a bemutatón. „Hézagpótló ez a jubileumi tárlat azért is, mert, mint tudjuk, a reformáció eszméinek elterjedése együtt járt a nemzeti tudat kialakulásával, ezért is mondhatjuk, hogy a reformáció a magyar történelem fontos része” – vélte Nagy Miklós Kund.