Amikor Petry Bernádyt heccelte
Az ún. „boldog békeidőkben” is számos politikai vita, botrány és nem kevés személyeskedés keserítette a korabeli politikusok mindennapjait, amelyek megoldásából olykor a humor sem hiányzott. Ezekből szemlézünk néhányat Marosvásárhelyről.
A dualista rendszerben a magyarországi pártok elsősorban a 67-esek és a 48-asok közötti közjogi vita mentén foglaltak állást valamelyik oldalon. Az 1867-es kiegyezést követően az említett közjogi kérdésben a kiegyezés melletti markáns nézőpontot az 1875-1905 között kormányzó Szabadelvű Párt, majd azt követően 1910-től 1917-ig− lényegében ugyanazzal a háttérrel rendelkező− Nemzeti Munkapárt képviselte. Ezzel szemben az ellentábort Függetlenségi és 48-as Párt és a mögötte felsorakozó ellenzékiek jelentették. Ők bírálták a kormány gazdaságpolitikáját, a dualista rendszer közös intézményeit, valamint független és nemzeti jellegű követeléseket fogalmaztak meg Béccsel szemben. Az 1900-tól 1912-ig terjedő időszakban több belpolitikai válság zajlott. Széll Kálmán kormányzati időszakát követően − amelyet a korabeli szójáték szerint „széllcsendnek” hívtak −Tisza István alakított kormányt 1903-ban. Tisza arra készült, hogy a parlamenti szabályok megváltoztatásával letörje az ellenzék obstrukcióját, vagyis ellenállását, a közjogi kérdések megvitatásakor. Szigorú és konok hozzáállásával, valamint erélyes politizálási stílusával népszerűsége csökkent saját pártján belül is, amelyet 1906-ban, leváltását követő évben kénytelen volt feloszlatni.
1905-ben ugyanis az addig kormányzó Szabadelvű Párt történetében először elvesztette a választásokat, viszont az uralkodó a nemzeti koalícióba tömörülő ellenzéki pártok képviselői helyett a korábbi honvédelmi minisztert, Fejérváry Gézát − a királyi testőrség, azaz a darabontok parancsnokát − nevezte ki miniszterelnöknek.
A szövetkezett ellenzék reakcióként „nemzeti ellenállást” hirdetett, amelyhez a legtöbb vármegye − így Maros-Torda is − csatlakozott.
A Monarchia- és királyellenes hangulatot végül a következő évben sikerült megfékeznie az uralkodónak és az általa kinevezett kormánynak: az ún. áprilisi paktumnak nevezett titkos megállapodás értelmében a nemzeti koalíció feladta követeléseinek jelentős részét, cserében pedig kormányt alakíthattak. A korábban szabadelvű párti Wekerle Sándor vezette koalíciós kormány 1910-ig maradt hatalmon, amelyet követően a Tisza István által alapított Nemzeti Munkapárt vette át a vezetést.
Bernády György polgármestersége idejének (1902−1913) első 8 évében inkább tartózkodott a nagypolitikai kérdésektől, állásfoglalástól. Korábban az ellenzéki párt vezetője volt, azonban a pártváltását követően (mivel „átigazolt” a kormánypárthoz) sokan nehezteltek rá. Főleg a megválasztását követő időszakban csupán adminisztrációs kérdésekkel, városfejlesztéssel, valamint szakpolitikai problémákkal foglalkozott, a törvényhatóságban sem engedélyezte a politikai kérdések tárgyalását. Ennek ellenére nyilván volt saját szilárd véleménye az országos problémákról, ezeket elsősorban szűk baráti körökben ismertette. Ilyenkor azt hangoztatta, hogy szerinte
Az uralkodó iránti lojalitása mellett a kiegyezés kidolgozóit is gyakran éltette. Azt vallotta, hogy „aki a magyarságért dolgozni akar, ennek a politikának vezető egyéneivel kell a kontaktust tartania.” Emellett pedig hitt egy valamikori független Magyarország létrejöttében is, amely szerinte csak egy „jövőbeni, ismeretlen világváltozással következhetik be” és nem a politikai, közjogi viták szóharcaival. Addig viszont meggyőződése szemléltetéséhez elővett egy osztrák-magyar bankjegyet, amelynek a magyar oldali feliratára mutatva igazolta a „magyarság 50%-nyi igazságát a Monarchiában.” Ehhez alkalmazkodva mindig a mindenkori kormánypárt embereivel tárgyalt, s elmondható, hogy szinte mindegyikkel bizalmas viszonya volt.
Bernády személyes kapcsolatait kevésbé a politikai pártállás, vagy az ideologizálás határozta meg, hanem elsősorban az érdek.
Petry Zsigmond mészáros, aki Bernády egyik fő kritikusa volt a polgármester korábbi pártváltását követően, ismét kibékült a városvezetővel. Azonban az említett „kibékülés” ezúttal sem tartott sokáig: 1909-ben ismét kibékíthetetlen politikai ellentétek merültek fel a kettejük között, ami miatt
Petry saját lapot alapított Függetlenség címmel, amelyben kedve szerint szidhatta a városvezetőt.
Összeveszésüket követően Petry különösen irigy volt a polgármester népszerűségére, valamint azon márványtáblákra, amelyeket „készült a Bernády polgármestersége idején” felirattal függesztettek ki az új, vagy felújított középületekre. Emiatt szellemesnek szánt bosszúból Petry biztatására három „piaci tróger napszámos” hátán a reklámtáblán a következő felirat volt:
Kettejük vitája csupán egy évtized múltán rendeződött, ekkor azonban életük végéig tartott a barátságuk.
Bernádynak hasonlóan hullámzó kapcsolata volt a hozzá közel álló tisztviselőkkel is. Első mandátuma idején alpolgármesterével, Oroszlány Istvánnal (aki korábbi vetélytársa, ugyanakkor szabadkőműves társa is volt) jól együttműködött.
Az 1907-ben elhunyt Oroszlány helyére Hofbauer Aurélt választották polgármester-helyettesnek. Bernády egykori kihívójával kezdetben nem tudott megfelelően együttműködni. 1907-ben Bernády panasszal fordult a belügyminiszterhez Hofbauer magaviselete miatt. Szerinte az alpolgármester elhanyagolta hivatali teendőit, engedetlen magaviselete és munkakerülése mellett a „közönséget megbotránkoztató” életmódot folytatott. Bernády levelében példát hozott fel Hofbauer „megbotránkoztató” viselkedésére:
Az ügyet a városi tanács is megtárgyalta. A tárgyaláson Bernády békésen remélte az ügy megoldását. Ez be is következett, Hofbauer kezelni tudta alkoholproblémáit és a következő években hű követőre talált benne Bernády. Számíthatott rá a törvényhatóságban, valamint barátságuk is valósággal elmélyült. Erről tanúskodik Bernádytól az „Édes Aurél!” levélbeli megszólítása. Bernády későbbi (1913-as) főispáni kinevezését követően Hofbauer került a polgármesteri állásba.