Évtizedekre kihatott a népszínházi varázs

Péter Beáta 2017. november 08., 16:00

Dobozból dobozba, padlásról padlásra vándoroltak évtizedeken keresztül azok a dokumentumok, amelyek a csíkszeredai Népszínház alakulásáról és mintegy tíz évéről adtak tanúbizonyságot. A társulat alakulásáról, szerepéről alapítójával, Maurer Bíborkával beszéltünk.

Esténként, éjszakánként, hétvégente – nem számított áldozatnak a Népszínházért tenni

Kis csomagot nyújtott át Maurer – a csíkiak által Nagyként ismert – Bíborka és Péter Rozália, amikor leültünk egy kávéházban. Karkötő, színházi maszk mézeskalácsból, könyvjelző is van benne – mind a Népszínházhoz kötődnek valamilyen módon.

{A}

„Amikor annyi évtized után idén májusban az alapító tagok találkoztak Budapesten a könyv kapcsán, akkor hozott mindenki magával egy kisebb ajándékot a többiek számára, anélkül, hogy összebeszéltek volna” – fűzte hozzá magyarázatképp Maurer Bíborka. A kezdetekről kérdezem, hogy is kerül egy kolozsvári lány Csíkszeredába, hogy aztán itt színházat alapítson.

Szellemi táplálék, ahol a sorok között is lehetett olvasni – sokaknak ezt jelentette a társulat

„Gyerekkorom óta a színházban »éltem« – emlékezett vissza Maurer Bíborka. Tízéves korában a Kolozsvári Román Nemzeti Színház gyerektagozatának lett a tagja – az erős magyar öntudattal rendelkező unitárius lelkészcsaládban nem örvendtek túlságosan ennek. Majd 1971-ben a magyar színház Jókai Mór Az aranyember című előadásába Tímea szerepére vizsgázott sikeresen. Később meghívták a Stúdiószínpadhoz játszani, ott ismerkedett meg Nagy Csaba zeneszerzővel, és mivel nem tudott jól énekelni, énekórákra járt hozzá. Házasság lett belőle.

„Két év múlva ő Csíkszeredát választotta tanárként, nekem is kerestünk valami színházközeli állást. 1978. január 23-án érkeztem Csíkszeredába, és megtartottam az első órát a Művészeti Népiskolában. Akik alapító tagok lettek a népszínháznál, azok jártak oda” – mesélte. Az órákat kétnaponta tartották a Városi Művelődési Házban, ott biztosított egy termet számukra Ferencz Pál, az intézmény akkori igazgatója.

Tevékenységükre nemsokára a sajtó is felfigyelt.

„A csíkszeredai művészeti népiskola színjátszó tagozatán következetes, kitartó munka folyik, ez pedig a jövő ígérete”

– írta Székedi Ferenc a Hargita napilap 1979. június 19. számában a társulat Tömöry Péter: Az idő árnyékában és Méhes György: Ha nincs kilincs című előadása után. És hogy a kitartó munkának gyümölcse is volt, bizonyítja az ezt követő tíz év. Bíborkát – aki Kolozsváron a rendezői szakot is elvégezte – ugyanis Csíkba érkezése után néhány héttel Ferencz Pál felkérte, hogy legyen a Művelődési Ház színházi szakirányítója.

Imets Dénes Veszedelem című darabját is színre vitte a Népszínház társulata

„Megmutatta a díszlettárat, kelléktárat, nézőteret, öltözőket, el voltam varázsolva, hogy itt színházat lehet csinálni. Láttam, hogy van infrastruktúra, ide csak emberi anyag kell, ami ott volt az iskolában. Ez egy nagyon gyors lefolyású időszak volt. A legtöbb részét a dolgoknak egy személyben én csináltam, de nekem az volt jó, hogy meg tudtam csinálni. Volt olyan előadás, ahol a díszletet, a jelmezt is Varga Terézzel együtt csináltuk odahaza, batikoltuk a sárgavászon anyagot, bogoztuk a díszleteket. Sztanyiszlavszkijt és Brookot követtük, ami most így jól hangzik, de akkor nem, mert el lehet képzelni, hogy a népszínművekhez szokott székelyeknek ez új dolog volt.

Éjjel is próbáltunk, készítettük a díszletet, jelmezt, mert a legtöbben dolgoztak, családjuk volt, nem értek rá máskor.

'78 májusában már volt egy Csávossy György verseiből összeállított előadásunk, de én márciustól már a művelődési háznál voltam alkalmazva. Ferencz Pali nélkül – bármennyi harcunk volt annak idején vele – nem lett volna Népszínház.”

A csíkszeredai Népszínház megnyitó ünnepsége Fotó: Szakács V. Sándor

A székelyek furcsának találták, hogy román tagozatot is működtetnek a Népszínház keretében. Ugyanakkor gyakran hallotta azt Csíkban, hogy bezzeg Székelyudvarhelyen van népszínház, ott viszont azt hangoztatták, hogy Csíkszereda csak véletlenül lett megyeszékhely, de az igazi kulturális élet Udvarhelyen van.

„A volt férjemmel nagyvárosból jöttünk, ilyennel nem találkoztunk. Ha egy román ember rendes volt, elfogadtuk a baráti körünkben, soha nem volt gondunk ilyesmivel. Itt találkoztunk ezzel, mint ahogy azzal is, hogy egymás ellen is egyfolytában ment a negatív kritika. Gondoltam, fel lehetne ezt oldani, ha lenne itt is népszínház. Akkor Aradon, Lugoson és Székelyudvahelyen volt, a csíki után alakult meg a kézdivásárhelyi. Összeraktam egy pályázati anyagot, gondoltam, próbáljuk meg, tudtam románul, elvittem Bukarestbe. Nem hagyták jóvá. Nem akartam feladni, mert mondták, hogy jó a pályázati anyag, de azt is mondták, hogy mi a baj.”

Maurer Bíborka így betette a román tagozat tervét is, és elfogadták. Ez kellett, de a közönségnek nem tetszett annyira.

„De ott is komoly tevékenység volt. Voltak bemutatóik, amelyeken az egész magyar társulat ott volt, a miénkre pedig ők is eljöttek, együtt ünnepeltünk. Újdonság volt, hogy ilyen jól együtt tudunk dolgozni a színházon belül. Nyilván nem volt akkora közönségük, nem volt annyi kiszállás, de lassan hozzászokott a közönség. Minket is egyre jobban elfogadtak, magukénak éreztek. Tíz év alatt a Megéneklünk Románia versenyről 52 országos díjat hoztunk el, pedig a vizionáló bizottságon olyan darabokat vittünk át, mint például a Mikes Kelemenről szólót.”

Plakátok, dokumentumok, fotók és visszaemlékezések. Magánkiadás Fotó: Veres Nándor

A Volt egyszer egy népszínház... című könyvben a plakátok, műsorfüzetek, fotók mellett korabeli újságcikkek sokasága is helyet kapott. „Tegnap ünnepélyes külsőségek között megalakult a Csíkszeredai Népszínház – román és magyar tagozattal” – írták a Hargita napilapban 1981. április 24-én. „Az új intézmény – amint az nevében is hordozza – a népszolgálat ügyében kezdte meg működését, értő és lelkes közönséget nevelni, a lélekhez és az értelemhez szólva, hozzájárulni az anyanyelvi műveltség gyarapításához (...) A Népszínház szakmai irányítását a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház vállalta magára.” Ez alkalomból Népszínházi Napokat is tartottak. A sokak által Puki bácsiként ismert László Károly színművész Sepsiszentgyörgyről járt fel vonattal vagy éppen stoppal a próbákra, és rendezett számos darabot itt, például Imets Dénes Veszedelem című művét, vagy később Goldoni Mirandolináját.

Maurer Bíborka elmondta, a közreműködőkkel együtt mintegy 130 tagja volt a Népszínháznak, mindig gondoskodtak utánpótlásról is. Iskolákba jártak, gyárakban tartottak előadást, és folyamatosan jelentkeztek tagok. Volt, hogy a gyógyszertárban szólították le, hogy jelentkezhetnek-e. De hogy mitől volt ekkora vonzereje a színjátszásnak, a Népszínháznak, holott a legtöbben munka, család mellett jártak a próbákra, arra Péter Rozália, egykori népszínházas válaszolt.

A Veszedelem szereplőgárdája

„Gyermekkorom óta két nagy szerelmem volt: a könyv és a színház. Ezért is lettem könyvtáros. A színház pedig úgy jött az életembe, hogy Szentsimonban éltem a szüleimmel, ahol a gyár mellett építettek egy, az akkori időkben nagyon modernnek számító kultúrházat, és az erdélyi magyar színházak leszerződtek oda a teljes repertoárral. Egész kicsi korom óta színházba járó voltam, és mindig lenyűgözött, hogy milyen szépen beszélnek a színészek, és szerettem volna úgy beszélni, úgy játszani, úgy élni, mint ők. Nekem egy álomvilág volt az, otthon a tükör előtt én is előadtam magam. Aztán szavalóversenyekre kezdtem járni, majd beiratkoztam a csíkszeredai matematika-fizika líceumba (ma Márton Áron Főgimnázium – szerk. megj.), ott is versenyekre jártam. A testvérem táncolt, vittek engem is Bukarestbe, ide-oda fellépésekre, szóval a színpadon nőttem fel. Amikor Bíborka megérkezett ide, rögtön beiratkoztam az osztályába. Hogy miért? Mert

egy értelmes eltöltése volt a szabadidőnek, még akkor is, ha gyermek, család, problémák voltak. Mert az embernek szüksége van arra, hogy a munkáján és családján kívül valami mást is csináljon, még ha áldozatokat is követel az.”

Bíborka hozzátette, egyfajta szellemi táplálék volt ez közösség, a Népszínház, egy olyan hely, ahol lehetett a sorok között olvasni, kapaszkodót jelentett sokaknak azokban az időkben. Rengeteg kiszállásuk volt a falvakban, olyan helyekre is elvitték az előadásokat, ahol addig még nem láttak színházat. Mindezért pedig nem kaptak pénzt.

Imets Dénes darabjával is nagy sikert aratott a társulat. Be is tiltották a produkciót

„Önellátó évek voltak ezek gazdaságilag. Ráadásul nem csak népszínművekkel jelentkeztünk. Sokat segítettek az újságírók, sokat jelentett ez az elfogadásban, kellett a segítség, mert magunkra nem tudtuk volna véghezvinni: lebontottuk a kukucskáló színpad falait, lementünk a közönség közé. Sok mindent csináltunk, és ez a székely embernek rendkívül furcsa volt. Azt viszont lehetett látni, hogy

a tagok nem érezték áldozatnak azt, hogy este, éjjel, hétvégén menni kellett.

Sokszor pelenkáztuk vagy etettük egymás gyermekét a kulisszák mögött, egymás gyerekeire vigyáztunk kalákában, ha valamelyikünknek jelenése volt a színpadon” – elevenítette fel a Népszínház vezetője. 1987-ben aztán Maurer Bíborka eljött a Népszínháztól – egyik fia első osztályos lett, szüksége volt arra, hogy mellette legyen. Aztán Magyarországra költöztek. A Népszínház vezetését, amely 1989-ig működött, Léstyán Dénes vette át.

Maurer Bíborka a csíkszeredai könyvbemutatón Fotó: Veres Nándor

A Népszínház megszűnése után volt, aki néhány évig nem tudott elszakadni ettől az életformától és a színpadtól – így alakult meg a Csíki Színpadi Egylet, melynek a József Attila Általános Iskola adott helyet, mások bábelőadásokat hoztak létre.

Voltak, akik a Népszínháznál léptek először színpadra, és most hivatásos színészek: Bogdán Zsolt, Orbán Attila.

Sokan külföldre távoztak az egykori népszínházasok közül. Néhányan nemcsak a budapesti, de a csíkszeredai könyvbemutatóra is eljöttek, hogy találkozzanak azokkal az emberekkel, akik életük egy részét meghatározták.

„Borzasztóan hiányzott a színpad, és miután kimentem Magyarországra, idegenvezetést tanultam. A színjátszás folytatásaként éltem meg az egészet, nagyon sokat köszönhetek a Népszínháznak. Noha elég messze laktunk egymástól, én Pécsen, Bíborka Győrben, majd Budapesten, de ahogy az idő, az egészség engedte, kisebb szünetekkel, de tartottuk a kapcsolatot. A könyv megjelenése után viszont az egész csapattal szoros kapcsolat alakult ki – ismét” – magyarázta Péter Rozália.

Volt népszínházasok, szimpatizánsok. Ragaszkodnak az életformához Fotó: Veres Nándor

Maurer Bíborka elmondta, a családdal évente több alkalommal hazajöttek, ilyenkor megkeresték a volt népszínházas tagokat is, vagy éppen egy Bécsbe kitelepült társuknak a lánya lakott nála, amíg az egyetemi tanulmányait végezte.

„Sokukkal tartottuk a kapcsolatot, de többükkel nem. És ki gondolta volna, hogy lesz valamikor erről egy dokumentumkönyv? A fiaim állandóan mondták: Sanya, tönkre mennek ezek a dokumentumok, kezdeni kellene velük valamit. Sokat költözködtünk, albérletből albérletbe, jött a válás, vittem magammal ezeket a dobozokat, kisebb lakásból még kisebbe, ahol sosem volt elég hely, és mindig a padlásra kerültek fel ezek. Ők is féltették, ha valaki jött, mindig mutattak egy-egy plakátot neki, látszott, hogy ez a lelküket gazdaggá teszi. Mondtam, jól van, ha majd nyugdíjas leszek, mert reggeltől estig dolgoztam mindig. És úgy néz ki, ez a könyv tovább élteti az eszmét, és megteremtette három-négy évtized után a találkozásokat.”

Ez a közösségi szellem még annak idején köttetett, amikor egészen belevetették magukat a színházazásba, akár napi 16-18 órában is.

„Ha nem volt próba vagy előadás, akkor egy személyben teremtettem elő a következő munkafázisokra a helyzeteket és eszközök sorát, mindaddig, amíg felment a függöny a premieren.

Csodák világa volt, és mi érzelmi alapon éltük meg a munkát,

mert a magyar nemzeti öntudatot éreztük építeni magunkban és a gyerekeinkben ezzel, azaz érezhetően még a közönségben is” – összegzett a Népszínház alapítója.