Zsófika mint nevelési apropó: drámapedagógia a gyerekszínházban
Magyarországon egy generáció felnőtt rajta, nálunk még elég ismeretlen terület a színházi nevelés. A Mondják meg Zsófikának című előadással ezzel próbálkozik az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház két fiatal teatrológus hallgató segítségével.
Brassai Eszter és Markó Orsolya a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói, tanulmányaik során ismerkedtek meg a drámapedagógiai módszerekkel, valamint konkrétan a Kerekasztal Színházi Nevelési központtal.
{A}
Az egyetemen egy pályázat keretében a magyarországi központtal közösen hoztak létre egy színházi nevelési előadást, Dragomán György Fehér király szövege alapján, akkor ismerkedtek meg a módszerekkel. A Kerekasztal küldetése olyan színházi előadások megvalósítása, amelyek interaktív módon, a drámapedagógia eszköztárát is használva vetnek fel olyan társadalmi és erkölcsi kérdéseket, melyek életkortól függetlenül mindenki számára érdekesek. Előadásaik során a fiatalok nem egyszerűen nézői, hanem alkotó résztvevői a színházi eseménynek. Ezt a tapasztalatot igyekeztek kamatoztatni az alkotók most az Ariel színházban is.
A két teatrológus hallgató egy 7–10. osztályosoknak szóló programot hozott létre. Kiválasztották Szabó Magda Mondják meg Zsófikának című regényét, átírták, majd a színpadi részek mellé drámapedagógiai játékokat, interaktív beszélgetéseket rendeltek.
„A történet a regényből ismert sztori: meghal Zsófika édesapja, így a kislány egyedül marad az édesanyjával. Az édesapjának az volt az utolsó mondata, hogy mondják meg Zsófikának. A lány pedig ezt a mondatot próbálja felkutatni, nyomozni kezd úgy, hogy megkeresi az utolsó páciensét az apukának, aki Pista bácsi lesz, egy öreg ember, az iskola kapusa. Elkezdi őt gondozni, főz rá, takarít nála. Először azért, hogy megtudja a mondatot, utána azért, mert úgy érzi, neki ez a felelőssége, nincs senki más. Az előadás témája, hogy
– magyarázza Brassai Eszter.
Hozzáteszi: ők nem kínálnak konkrét választ az előadásban, de sokszor felvetődik a gyerekek közt, hogy óriási felelőssége van a lánynak, s miért érzi úgy, hogy ez az ő gondja. A program alkotóinak célja elérni, hogy gondolkodjanak a gyerekek a témán, beszéljenek egymást közt a felelősségvállalásról. Éppen ezért elsősorban osztályközösségeket várnak a programjukra, ugyanis úgy gondolják, a közösséget kovácsolja, formálja az előadás és témája, ugyanakkor a pedagógusnak is hasznos végignézni, hogy a diákja milyen helyzetekben hogyan reagál.
Markó Orsolya rámutat, már Szabó Magda is úgy írta meg regényét, hogy több nézőpontból mutatja be a történetét, ezt használták ki az előadásban is.
„Két nézőpontos előadás ez, két felnőtt szemszögéből látjuk, hogy mi történik Zsófikával. Gyakorlatilag két külön teremben párhuzamosan történik a történetmesélés két csoportnak, az egyikben a gyerekek Márta néni, a pedagógus, másikban Pista bácsi és Zsófika történetét követhetik. Vannak közös jelenetek is, amelyeket mindkét csoport lát, Zsófi és Dani barátságának a történetét, vannak közös játékok is, amikor együtt kell kibogozni, mi is a történet” – magyarázza az előadás pikantériáját a teatrológus hallgató. Orsolya hozzáteszi: már ez a módszer is további beszélgetésekre sarkallja a diákokat, ugyanis mindenki kíváncsi, hogy mi történt vajon a másik teremben, amelyben nem ő volt.
A két hallgató egyben csoportvezető is a saját termében, de ebben a formában az Ariel színészei is egyfajta drámapedagógus szerepét töltik be.
A tapasztalat azt mutatja, hogy az előadás működik, a diákok aktívak és interaktívak, bár az elején még nem nagyon tudják, mit kezdjenek egy ilyen ismeretlen helyzetben, hogy mikor szólhatnak, mikor nem.
„Magyarországon rengeteg hasonló működik, a Kerekasztal programjai csak egy a sok közül. Ott egy generáció felnőtt ezen az óvodától az egyetemig, éppen ezért nincs feszengés, nincs természetellenes érzés. De itt is működik a program, vevők rá a diákok. Érdekes, hogy a pedagógusoktól is azt a visszajelzést kaptuk, hogy pont azok a gyerekek szólalnak meg, akik amúgy órán nem, olyanok működnek együtt, akik általában nem tudnak egymással egyezni” – mutat rá Brassai Eszter.
Alkotótársa hozzáteszi: végül is az a céljuk, hogy abban a két órában, amíg ott vannak, tudjanak valami mást nyújtani a gyerekeknek, mint a tanárok, az iskola a hétköznapokban. „Nem akarunk gyógyítani, megváltoztatni.
– összegez Markó Orsolya.