Színház két nemzet között: kétnyelvűnek tartja magát Ciugulitu Csaba
Ciugulitu Csaba színművész a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román társulatának tagja, aki olykor a magyar társulatban is színpadra lép. Székely Csaba MaRó című, a román-magyar kapcsolatokról szóló, két nyelven játszott darabjában is szerepet kapott. Erről is vall, de közeledtével a román nemzeti ünnephez való viszon
– Nagy sikerrel játsszák a MaRó című előadást, amely a magyar-román kapcsolatokra világít rá, görbe tükröt tartva mindkét közösség elé. Milyen egy ilyen darabban játszani?
– A negyvenharmadik előadásunk volt novemberben, két éve, hogy játsszuk. Nagyon érdekesek a reakciók, nem csak itt, Marosvásárhelyen, de Bukarestben vagy Gyergyóban, Csíkszeredában, Udvarhelyen, Konstancán, Galacon is. Magyarországon is voltunk vele, és még megyünk. A közönség, akárhová mentünk, nagyon érdekesen reagált. És mi nagyon élveztük, láttuk, hogyan viszonyulnak.
– Másképpen reagáltak egy olyan helyen, ahol színromán vagy színmagyar közönség ült a nézőtéren, mint itt, Marosvásárhelynen, ahol vegyesen ülnek egymás mellett románok és magyarok?
Például a dalok nincsenek lefordítva, a román közönség értette, hogy mit énekelünk románul, Iancu pe statuie.... és nem tudom mit csinál, és akkor megkérdezték a rendezőtől, hogy ez egy kicsit nem durva? És a rendező visszakérdezett, hogy jó, jó, de hallottad, mit énekelnek magyarul? S lefordította a magyar éneket. Azt mondták, ja, akkor jól van. Szeretem ezt az előadást, és szeretettel emlékszem vissza, amikor jött a rendező és Székely Csaba, hogy szeretnék-e részt venni ebben a produkcióban. Az igazság az, hogy az elején egy kicsit féltem, tartózkodtam, hogy na ebből mi lesz. Itt, a Nemzeti Színházban megszületett a Double Bind, amelynek ugyancsak a magyar-román viszony a témája. Terveztük, hogy megcsináljuk a MaRót is, de azt mondtuk, várunk még egy évet. A Double Bind egy kicsit más, ami a MaRóban van, azt nagyon érdekesen megírta Székely Csaba. Az oké, hogy megpendít pár olyan húrt, ami vagy a románokat, vagy a magyarokat zavarba hozza egy kicsit, de nagyon szeretem, hogy komikusba vitte át a szituációkat, mint például a Ștefan a székelyek között jelenet, amikor hazaviszi a lány a román barátját, a szerelmét, és az apa felordít, hogy a házamba hoztál egy románt?! Aztán, hogy miként építi fel a jelenetet és hová jut, hogyan lesz vége az egésznek. Nagyon érdekes, nagyon szeretek játszani ebben az előadásban.
– Milyen volt a magyarországi fogadtatása az előadásnak? Hogy érezte, értették, miről van szó?
– Jól fogadták. Például az első jelenetet nagyon érdekesen, főleg a rajzfilmet, amellyel indul, majd a végén, amellyel zárul a produkció. Hú, mi lesz ebből, rajzfilm? Mi sül ki belőle, mert érdekesen kezdődik, egy beszélgetéssel a mennyország kapujában, ahol két székely várakozik, és a románokról beszélget. Előadás után ritkán találkozunk a közönséggel, de volt rá azért példa, hogy utána leültünk és elbeszélgettünk. Egy alkalommal itt, Vásárhelyen néhány Magyarországról érkezett személy felállt, és kiment egy bizonyos jelenet után, hogy mi nem vagyunk ilyenek. De hát nem azt kell nézni, hogy ki milyen! Így látta az író, a rendező.
– Marosvásárhelyen van egy román és egy magyar közösség, és azt szokták mondani, hogy párhuzamosan élnek egymás mellett, mert nem, vagy alig érintkeznek. Hogy látja ezt, valóban így van, tényleg nagyon keskeny az a felület, ahol kapcsolatot tart a két közösség?
– Nem tudom, én nem így látom, nem ezt tapasztalom. Szeptemberben múlt tíz éve, hogy Vásárhelyen vagyok. Volt szerencsém játszani a román és a magyar tagozaton is.
dolgoztam Keresztes Attilával, nagyon szeretett. Amikor megkérdezte, vállalod, azonnal igent mondtam. Nem érzékelem, hogy lenne valamilyen különbség a két közösség között. Épp ezt mondtam annak idején Parászka Miklósnak, akivel nagyon-nagyon szerettem Csíkban dolgozni. Ott születtem, ott nőttem fel. Az egyetem után hazamentem és mondtam, itt szeretnék dolgozni. Nyilván még nagyon fiatal voltam, azt sem tudtam, hogy Csíkszeredában létezik színház, akkor alakult éppen. Parászka mondta, hogy jó, Csaba, de itt nincs román tagozat, merthogy én Bukarestben végeztem. Mondtam nem baj, játszom magyarul. Szerintem a színjátszás is olyan, hogy mindegy milyen nyelven beszélek, a lényeg, hogy eljátsszam a szituációt.
– Említette, hogy tíz éve került Marosvásárhelyre. Hogy érzi itt magát?
– Szeptemberben volt éppen tíz éve, hogy családostól, két gyermekkel, a feleségemmel, aki fodrász a magyar tagozaton, ideköltöztünk. Legelőször 1999-ben jártam itt nyáron, és nagyon megtetszett a város. Liviu Pancu a Teatrul Scenába hívott, ahol először a Rómeó és Júliában játszottam Mercutiót, románul persze, Csíkban meg magyarul. Így ismertem meg a vásárhelyi színészeket. Eltelt egy év, a következő évben nem, de a harmadik évben megint jöttem, a Hamletben kaptam szerepet. Akkor már a színészek és a színház vezetősége is akarta, hogy maradjak. Négy évig hívtak, nekem tetszett a város, a feleségem nem ismerte annyira (ő is csíkszeredai), és egyszer úgy döntöttem, költözünk. A kislányom akkor volt egyéves. Nem bántam meg, sőt most már el is döntöttem, hogy itt maradok, házat is vettem.
– A Liviu Rebreanu Társulat színésze, de játszott a Tompa Miklós Társulatban is.
– A Caligula című előadásban, amit egy orosz rendező, Tufan rendezett, aki a román tagozattal is dolgozott, onnan ismert, áthozott a magyar tagozatra. Akkor Keresztes Attila a Túl a Maszathegyen című darabban kínált szerepet, ami nagyon-nagyon érdekes produkció volt, a gyermekek nagyon élvezték. Aztán Afrimnak Az ördög próbája következett, ahol Meszesi Oszkár helyett léptem be.
– Nem okoz problémát a váltás egyik nyelvről a másikra?
– Nem, korábban teszteltük. Reggel 10-től próbám volt a román tagozaton, délután lejáró próba a magyar tagozaton és este előadás. Az egyikből a másikba szaladtam. Az igaz, egy kicsit a hátsó agyamban azokat a kis fiókocskákat ki kellett nyissam, hogy most mit is játszom, hol a szöveg, mit kell elővegyek. De érdekes, élvezem csinálni.
– A családban hogy beszéltek, beszélnek Csíkban?
– Édesanyámmal magyarul. Apum is, bár ő argesi, megtanult Csíkszeredában magyarul, tehát beszéltünk magyarul is, románul is. Valamennyi ünnepet megtartottuk. Édesapám ortodox volt, mi katolikusok vagyunk. Persze
Csíkszeredában én voltam a román, Bukarestben az egyetemen én voltam a magyar.
A színem is megvan ahhoz, hogy megkérdezzék tőlem Bukarestben, rokon vagyok-e Cioaba királlyal.
– December elseje következik, jövő évben centenárium. Ünnepel?
– Igen, mert december elseje ünnep és Romániában élünk. Édesapám katonatiszt volt, de nem az a durva katonatiszt, aki otthon is parancsokat osztogat. De megtartottuk, és én nagyon szerettem az ilyen ünnepeket, ki is mentem mindig, akárcsak március 15-én. Csíkszeredában én konferáltam az ünnepeket. Kitettem a kokárdát is, és élveztem azt is, amikor édesapám ott volt, a kürttel ő adta meg a hangot, ezek szép ünnepek.
– Mi a véleménye arról, hogy megosztja a politikusokat ez az ünnepelni, nem ünnepelni kérdés?
– Én az ilyesmivel nem foglalkozom, nem is szeretek beleszólni.
– De lehet valakit arra kényszeríteni, hogy ünnepeljen?
– Szerintem nem. Senkit nem kell kényszeríteni. Aki úgy érzi, az ünnepeljen, aki pedig úgy érzi, hogy ez neki nem ünnep, maradjon otthon, nézze a tévét, menjen moziba, színházba, vásárolni.
– A családban van-e magyar-román vita?
– Nincs ilyen nálunk. Nem létezik, csak jó ember és rossz ember.
– A gyerekei magyarul tanulnak?
– Magyar iskolába járnak, de szeretik a románt is. Van, amikor otthon románul beszélek velük.
Ciugulitu Csaba színművész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulatának a művésze. Csíkszeredában született 1976. január 17-én. Szülővárosában járt iskolába, az egyetemet Bukarestben végezte. A csíkszeredai Csíki Játékszín alapító tagja, hét évig művésze. Román és magyar darabokban is játszik, filmszerepre is felkérték.