A táncoló szék, avagy csakazért is lesz Udvarhelyen bábszínjátszás
A bábjáték, akárcsak az árnyjáték, a színjátszás egyik legősibb formája, Székelyföldön mégis alig akad bábelőadás. A Tomcsa Sándor Színház hat színésze azonban elhatározta, csakazértis lesz Udvarhelyen bábszínjátszás.
Van, aki nem találkozott a bábjátékkal, vagy csak az egyetemi évek alatt, és van, aki valamilyen szinten foglalkozott már vele. Ilyen rövid idő alatt az alapokat lehet megtanulni, a többi rajtuk múlik, hogy ezt majd továbbfejlesztik-e – mondja Soós Emőke.
Nagyon dicséretes, hogy felmerült ebben a csapatban az ötlet, ilyennel még nem találkoztam sehol. Nem elégszenek meg azzal, hogy készítenek egy mesejátékot, megvan a bevétel, és kész, hanem igényük van a fejlődésre, szabad idejükből áldoznak tanulásra, pedig sok előadásuk van, nagyon leterheltek. Örömmel tölt el, hogy a bábjátékban látják a fantáziát” – fogalmaz a szakember.
Székelyföldön a sepsiszentgyörgyi Cimborák kivételével nincs bábszínház. Ennek oka a szakemberhiány, hogy sokáig nem volt képzés, mígnem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem néhány éve be nem vezette, de még így sincs, hova elszerződni.
Miközben Emőkével beszélgetünk, a színpadon megelevenedik egy négylábú szék. Dülöngélő részegként, eleven kisgyerekként, reszketeg öregemberként, katonás diktátorként, piruettező balerinaként – igen, ennyi mindent meg tud jeleníteni két kéz és egy összefüggő mozdulatsor, így lehet élettel megtölteni egy tárgyat. A szünetben a színészeket faggatom a kezdeményezésről. Szász Kriszta úgy látja,
van egy korosztály, amelyet nem tudnak lefedni.
„Az egészen kicsiket, akiket nem hoznak színházba az oviból, mert nem bírnák ki a nagy színpadi előadásokat, nem adna nekik akkora élményt, meg még félősek is. Azt gondoltuk, ez jó lenne egyfajta átvezetőnek, szülői kísérettel a kicsiket olyan helyre hozni, ahol hozzászokhatnak egy-egy figurához, hogy majd nagyobb előadásokat is megértsenek, de akár mi is el tudnánk mozdulni az ő környezetükbe. A bábelőadás meghalad minket, színészeket, mert nem értünk hozzá, ezért kell a képzés, a pluszenergia, hogy ezt a kicsi lyukat betömjük” – fogalmaz a színésznő.
Szűcs-Olcsváry Gellért ezt még megtoldja azzal, hogy „azért szeretnék bábszínházat csinálni, mert meguntam, hogy olyanok jönnek ide, akik összegyűjtenek háromszáz gyereket egy csarnokban, mindezt a bevételért, miközben ők maguk tulajdonképpen semmit nem csináltak, csak elmondták, hogy ez itt a rózsaszín malac. Inkább üljön be hatvan ember a stúdióba, de ott kapjon is valamit a gyerek, ne csak a szülők pénzét vegyék el.”
Emőke is fájlalja, hogy
És itt jön a felelősség, melynek legnagyobb része az óvó néniké. Amikor valaki bekopog hozzájuk, azt sem tudják, mire vesznek jegyet, utána meg fogják a fejüket, a gyerekek pedig unták, bekiabáltak. A bábjáték nem csak színház kicsiben, nem csak felvezeti azt, nem alacsonyabb rendű műfaj. Sok múlik a szakmai tudáson. Ha félvállról vett darabot lát a gyerek, akkor nem vágyik rá, hogy újra átélhesse az élményt. Én hiszek abban, hogy ha boldog gyerekkora van valakinek, nem vágyik el innen, ezért különösen oda kell figyelni rájuk.”
Az ő első bábszínházi élménye éppen itt, a Művelődési Házban volt sok-sok évvel ezelőtt, mutatja is, hol ült körülbelül: „A kolozsváriak itt vendégszerepeltek Kovács Ildikó egyik darabjával. Emlékszem a bábokra, a végén a dalra, a terem szagára, a hangulatra. Lehet, azért maradt meg ennyire minden, mert minket nem ért annyi inger, mint a mai gyerekeket. Ezért kell lélekkel megtölteni az előadást. A közösségi élménynek különösen nagy hatása van, ezt bárki meg tudja élni a színházban.”
És hogy miben más mégis a bábjáték, mint a színház?
Persze kinyílt a világ, és kezd összemosódni a határ, a bábosok is játszanak színészekként. Sok irányzat van, sokféle technika, és igény is van rá, mert működnek az előadások, működik a csoda” – magyarázza Emőke, majd kitér a módszerre is. „Olyan gyakorlatok ezek, amivel ráérezhetnek a bábozásra, mert egészen más ez, mint amit megszoktak, hogy ők közvetítenek, saját testükkel játszanak, ehhez képest itt másfajta gondolkodás kell ahhoz, hogy a tárgyon keresztül vagy csak simán a tenyerükkel meséljék el gondolataikat, érzéseiket, és ez nagyon nagy munka, viszon szépen ráéreztek.” Az is biztos, hogy többször elhangzik a „türelem önmagadhoz” intelem.
A színpadon már neki is láttak a következő gyakorlatsornak, amelyhez csak egy mutatóujjra húzott, rajzolt szemű pingponglabda szükségeltetik. Eleinte a bejövést és távozást, a leülést és felállást gyakorolják, a mindig kifelé nézést, később már hátmasszázsra, fekvőtámaszra is képesek a figurák. Kisebb jeleneteket adnak elő egyenként, majd párosban, belső monológokkal, illetve párbeszéd formájában, végül kórust is alakítanak. Azon kapom magamat, hogy mereven figyelek minden moccanást, hogy az instrukciók, olvasható jelrendszer és a játékkedv révén miként kel életre egy tárgy. Belső remegés fut végig rajta, kacagva fetreng a „padlón”, patetikusan szaval. Azt hiszem, itt érhető tetten leginkább a bábszínház lényege.
„Amikor fekszik egy élettelen tárgy, és a mozgató életre kelti, a születést érjük tetten, amikor elengedi, ott a halál. Ez maga a csoda. Technikailag mi mozgatjuk a bábot, de kell hozzá még egy marék hit is, a figurában, abban, hogy működik. Én hiszek a csodákban, de nem maguktól jönnek létre, hanem rajtunk is múlik, ahogy a báb is önmagában csak egy tárgy, mi is kellünk, hogy életre kelhessen, hogy a varázslat létrejöhessen” – fogalmazta meg hitvallását Soós Emőke. Ő már csak tudja, hiszen neki is megvan a saját csodája.
A bábjáték, akárcsak az árnyjáték, a színjátszás egyik legősibb formája. Afrikában, Kínában és Indiában általa elevenítették meg a mondákat és vallási történeteket. Az indiai, úgynevezett Ráma-játékról említést tesznek már az időszámításunk előtti első évezred előtti krónikák is. Európában a régi bethlehemes egyik főszereplőjéről, Máriáról kapta nevét a marionett. Szinte minden nemzet megteremtette a maga jellegzetes bábfiguráját: Pulcinella (olasz), Petruska (orosz), Kasparek (cseh), Paprika Jancsi vagy Vitéz László (magyar). Erdélyben Sebestyén Lajos vándorbábos éltette sokáig a műfajt, amíg a múlt század közepén három hivatalos bábszínház meg nem alakult (Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad).