Görbe tükör blokklakókról blokklakóknak

A blokk is lehet regényes, egy blokknak is lehet regénye – véli Vajda Gergely, a helyi napilap újságírója. És ahogy a főhős, én is kiteszem a diktafont az asztalra, hogy a Székelykeresztúron élő Zsidó Ferenccel a Gutenberg Kiadónál megjelent Huszonnégy című regénye kapcsán beszélgessünk.

– Öt év telt el a legutóbbi, Laska Lajos című köteted megjelenése óta, mígnem napvilágot látott a blokkregényed.
– Öt év azért kellett, mert a szerző alapvetően lusta és lassan dolgozik, de azért is, mert igyekeztem tágra nyitni az ollót. Nem elsősorban a saját élményeimet írtam meg a könyvben, hanem volt egy klasszikus anyaggyűjtés. Nagyon sok blokkos (tömbházban élő – szerk. megj.) ismerősömmel beszélgettem, keresztúriakkal, udvarhelyiekkel, gyergyószentmiklósiakkal, csíkszeredaiakkal, sepsiszentgyörgyiekkel, és igyekeztem egy tipikus székelyföldi blokkot bemutatni. Ezért van a könyvemben munkanélküli, újgazdag, külföldi vendégmunkás, értelmiségi, vállalkozó, alkoholista stb., azaz mai embertípusok, amilyenekbe akárhol bele lehet botlani Székelyföldön. Egy kritikusom nevezte el székely blokkregénynek, a székelyt azért kell hangsúlyozni, mert egy homogén magyar nyelvű közegben van elhelyezve a cselekmény, magyar-román dimenzió nincs benne.

– Ez akkor egy tipikus itt és most társadalomregény?
– Az is. A blokkos világ egy itt és most helyzetben van ábrázolva, de ennek a világnak a múltja is be van mutatva, a blokknak mint épületnek a története is megjelenik. Egy olyan tömbházat ábrázolok, amely a nyolcvanas évek elején épült, és megpróbálom megvizsgálni, hogyan változott a hely, a helynek a szelleme azzal, hogy változtak az ottlakók is az idők során. Egy kicsit azt is felvillantom, hogy régen a blokklakók is másként alkottak közösséget, ma már nem is akarjuk ismerni egymást.

Most már a blokkot a közöny tartja össze, de az ugyanolyan erősen összetartja, mint a barátság vagy a szeretet.

Az egymás iránti közöny lett a kohéziós elem. Mi, az én generációm, fájdalmasan éljük ezt meg, elmaradt az, ami a blokkban régen jó volt: az összetartozás (hogy például a földszinti anya figyelt a szomszéd gyerekeire is, ha azok a blokk előtt hancúroztak), a fiataloknak viszont ez a természetes, ez a szabadság mámora.

– Huszonnégy óra alatt huszonnégy teret jár be Vajda Gergely, a helyi napilap újságírója a pincétől padlásig, hogy élete fő művét megvalósítsa: „riportot készít a tömbházzal”, hiszen hirtelen megvilágosodásában úgy gondolja, a blokk is lehet regényes.
– Van egy pince, szárító, amelyet biciklitartónak használnak, van lépcsőház a lakrészekkel és a padlás. Így áll össze a huszonnégy tér, amelyeket egyetlen maratoni egységben, éjféltől éjfélig végigjár. És amilyen szerencséje van, éjszaka is talál ébren embereket, mert van például számítógépfüggő, aki éjszaka is nyomja a billentyűt, álmatlanságban szenvedő, kiéhezett asszony stb. Elmondják történetüket, és természetesen kipletykálják a szomszédot…, így jön létre sok kis részigazság, melyek között Vajda alig tud eligazodni.

– Ha elkészülne az a riport, amelynek megírására a főhős vállalkozik, milyen lenne?
– Én is csak virtuálisan, fiktív módon készítettem el. Ennek az interjúnak mindig csak virtuálisan kell elkészülnie. A könyvnek az lenne a célja, hogy aki elolvassa, írja meg a maga virtuális blokkregényét, gondolja újra a saját blokkbeli élményeit, kicsit pörgesse vissza, hogy mi történt vele: amit újragondolunk, azt talán meg is értjük.

Hol szaftosabb, hol pikánsabb, hol tragikus, hol vidám történeteket írtam meg, amelyek valamennyire ismerősek lehetnek, de mégis a képzelet szüleményei.

– A tipikus szereplők tipikus helyzetekben vannak tehát felsorakoztatva. Milyen is itt Székelyföldön a blokkerélet?
– Most mondjam azt, hogy olyan semmilyen? Olyan tömegpszichózisos? Olyan mindenkié-senkié? Skatulya, melyben akkor is tanúja vagy a szomszéd életének, ha nem akarod? Kis sziget, hol emberek vesznek körül, mégis eltűnhetsz a nyilvánosság elől? A székelyföldi blokkokat az 1970-80-as években zömmel faluról beáramló emberekkel töltötték fel, akiknek ezekben a skatulyákban újra ki kellett találniuk önmagukat. És ez nem ment egyszerűen. Eme folyamat utóhatását most is érezzük. Olyan volt, mint egy emigráció: egy generáció élete ráment. A gyerekek talán könnyebb helyzetben voltak.  Rengeteg olyan gyerekcsínyt véghez tudtunk vinni, amelyet egy magánházban lakó talán nem. Egy blokki csemete nagy szabadságot élvez, a tömbháznegyed világában a gyereket nem kell ellenőrizni, mehet, ahová akar. Vagy a szomszédolás is teljesen megengedett volt. Van olyan blokki csemete, aki nem próbálta még ki például, hogy a lépcsőházban összegyűjtsön egy nagy nyálgalacsint, és célozza az alsó emeleteken levő karfákat? De sorolhatnám…