Nemet is tudni kell mondani. De mikor és hogyan?
Legtöbbünket a megfelelési kényszer hajt, és csak ritkán tudunk nemet mondani arra, amire rendszeresen megkérnek. Gyakran ez belső vívódást okoz, amíg rá nem jövünk, hogy változtatni kell önbecsapó énképünkön.
Mindenki fáradt. Az ügyfeleim – felnőttek és gyerekek – fáradtan érkeznek a pszichoterápiára. Gyakran fáradt vagyok én is. A beszélgetések rutinjába tartozik, hogy megkérdem, mi történt velük, amióta nem találkoztunk. Órarendszerinti feladatok között rohangálnak, és próbálnak megfelelni az elvárásoknak. Nem a jó értelemben vett munka utáni fáradtságról beszélünk, hanem kimerültségről. A középiskolások reggel már fáradtan érnek hozzám, és futnak tovább iskolába. A felnőttek munka után jönnek, de csak akkor, ha nem jön közbe valami halaszthatatlan munkahelyükön. Lelki egészségükkel akkor foglalkozunk, ha marad rá idejük.
Buta kérdések sorozatával fárasztom őket: miért éppen neked kell elvégezned, amit rád sóztak? Miért hagyod, hogy rád varrják mások feladatait? Olyan kérdések ezek, amelyeket barátainkkal is megbeszélünk. A válaszok ismerősök: tudod, nem mondhatok nemet, vagy nincs más, aki megtegye. Persze tudom, de mégis úgy teszek, mintha nem tudnám, és újra megkérdem, mert el kell jutnunk arra a pontra, hogy az ügyfél is megértse: mindaz elvégezhetetlen, amit a mindennapokban sokan vállalunk.
Arra neveltek, hogy következetesek és megbízhatóak legyünk. Végezzük el a ránk háruló feladatokat. Hogy a feladatok nem sorban jönnek, és nem egyszerre valósíthatók meg, arra nem kapunk felnőtthöz méltó megoldást. Az európai ember végzetes képpel él az egyensúlyról. Azt hisszük, hogy a folyamatos változás nélküli teljesítmény jelenti az egyensúlyt. Pedig ez pont az ellentéte annak.
Dicsértek engem és mást is azért, mert mindig megbízhatóan elvégeztem feladataimat, és mindig tudtam a jó választ. Az élet dicső pillanataiban az a szerencsés forgatókönyv, ha jókat mondanak rólunk. Szeretjük, mert megbecsülésre mindenkinek szüksége van. Megfürdünk a pillanatnyi dicsőségben, és abban reménykedünk, hogy ez máskor is így lesz. Bár e szavak, értékelések teljes mértékben nem igazak. Hosszabb időre visszanézve egyik sem az.
Az igaz, hogy megpróbáltam elvégezni feladataimat és odafigyelni másokra, de hol van ez a mindig abszolútumától?
Mégsem mondunk ellent, amikor dicsérnek minket, holott tudjuk, mindez csak a látszat. Ezek azok a pillanatok, amikor érezzük, tényleg fontosak vagyunk valakinek.
És persze kritizálnak minket, amikor nem vagyunk formában. Szedd össze magad, nem maradhatsz ilyen állapotban – mondják. Legyél optimista, lásd a dolgok jó oldalát. De nem tudják, hogy éppen kórházból vagy temetőből jövünk. Nem tudják, hogy éppen mi zajlik bennünk. Örök mosolyt várnak el tőlünk, mert szomorúságunkkal nem mernek szembenézni. Mert mi van, ha jó keresztyénként vagy lelkiismeretes barátként éppen az ő dolga lesz, hogy felvidítson minket?
Soha nem fogom elfelejteni a román közszolgálati adó egyik díszgáláján elhangzott beszédet: egy hölgyet tüntettek ki a munkában való teljesítménye miatt. A színpadra kiállva elmondta: ő megtanulta, a munkában a mértékletesség a legfontosabb.
Megtanulta, hogy ha lejárt a munkaidő, neki haza kell mennie. Hogy az aznap elmaradt feladatokat másnapra kell hagynia.
Amit időben nem lehet elvégezni, azt tudomásul kell venni és elengedni, mert úgysem fognak neki szobrot állítani. Megtapsolták, mint azokat, akik végigmondták az ilyenkor szokásos cifra önámításokat.
Nehéz mindezt a fiataloknak elmagyarázni. Ők még képesek a leglehetetlenebb feladatoknak is nekivágni. Csodáljuk őket, és ez jót tesz a társadalomnak, de ez az életszemlélet nem fogja végigsegíteni őket az életen.
Ha azt hiszem, hogy mindig meg kell felelnem az elvárásoknak, hogy minden felmerülő problémát meg kell oldanom, hogy mindig képes vagyok szeretetteljes lenni, akkor már el is kezdek önmagamnak hazudni. Nem én vagyok a hibás, mondogatjuk, másként az önmagunkról alkotott pozitív kép nem tartható fenn.
Ilyen körülmények között az ember el sem éri az időskort, és olyan krónikus betegségek támadják meg, amire nem számított.
Az ilyen embereknél negyven év fölött gyakorivá vállnak a szív- és koszorúér-megbetegedések, a rákos daganatok vagy a pánikrohamok, a depresszió. Érdekfeszítő elméletek léteznek arról, hogy a folyamatos ellentmondásban való élet milyen stresszhelyzeteknek teszi ki az embert, és ettől miért betegszünk meg. De az elméleten túl a hogyan tovább kérdésre adott válasz ugyanaz: változtatni kell önbecsapó énképünkön.
Meg kell tanulnunk: minden igen kimondása nemet jelent minden más alternatívára. Statisztikai kimutatást készíteni a főnöknek a cég éves vécépapír-fogyasztásáról és kiértékelni az eredményeket nem fér össze azzal, hogy meglátogatok valakit a kórházban. Azzal sem, hogy estig a munkahelyen töltött napért hiába fizetnek túlórapénzt vagy más kárpótlást, mert az életemből azt a napot senki nem pótolja. Kár, ha oda jutunk, hogy a második infarktusnak vagy az agyvérzésnek kell erről meggyőznie.
Ha egy kérésére lehet igent mondani, akkor lehet nemet is. Már csak a félelmeinken kell túllépnünk: mi lesz a következménye? Nem léptetnek elő? Kirúgnak az állásból? Nem állítanak szobrot? Könnyű erről beszélni, de egy rendes ember számára ez olyan, mint amikor üvegfolyóson kell sétálnia a Grand Canyon felett. Szeretnénk, csak a testünk nem hallgat ránk, mert megfutamodunk.
Kezdőknek ajánlom Thomas Gordonnak az Én-közlések technikája című könyvét. Ezt használva úgy írjuk le a helyzetet, amivel találkozunk, hogy még véletlenül sem lehet minket hibáztatni, amiért a válaszunk: nem. Először megfogalmazzuk, hogy mi az, amit mi látunk.
„Arra kérsz, hogy statisztikát készítsek neked a cég éves túlzott vécépapír-fogyasztásáról, és derítsem ki, miért ilyen nagy a fogyasztás”. Aztán megfogalmazzuk, mi az, amit gondolunk. Megmondhatom a főnöknek, hogy „számodra a vécépapír-fogyasztásból származó költségek komoly cégvezetési kérdést jelent”. De arra is gondolok, hogy ott fekszik a legjobb barátom a kórházban, pár napja szenvedett agyvérzést, és nekem fontos lenne, hogy ma meglátogassam, mielőtt hazamegyek. Vagy erre lesz időm, vagy arra. Majd megfogalmazzuk, mit érzünk mindezzel kapcsolatban:
Ilyen óvatos elemzés után kimondjuk azt, ami amúgy is normális: „úgy döntöttem, neked most nemet mondok, és elmegyek meglátogatni a barátomat”. Ez tényleg működik. Gyakorlással egy idő után annyira belejövünk, hogy már csak nehéz helyzetekben kell ilyen módon másoknak és önmagunknak magyarázkodnunk, amiért azt tesszük, amit a józanész diktál.
Normális ember, aki nem pszichológiatechnikákkal programozta át lelkét azért, hogy normálisan dönthessen, nem így cselekszik. A főnök azt kéri tőlünk, hogy készítsünk statisztikát, miközben mi arra gondolunk, hogy ugorjon kútba a vécépapírszámláival együtt.
Vagy elmegyünk a barátunkat meglátogatni, vagy mégis elkészítjük a statisztikát – rosszul. Miközben az, akivel törődni szeretnénk, magára marad.
Mindkét esetben lelkiismeret-furdalásunk lesz. Az ilyen esetekről beszélgetünk a pszichoterápiás üléseken.
Közmondás emlékeztet arra, hogy a siker és a túlbuzgóság nem alkot jó párost. Adott helyzetben a túl merev próbálkozás nem az elvárt eredményt hozhatja, hanem a kudarc másik változatát. Gyakran hallom, hogy azt mondják: szépen is kértem, fenyegettem is, de egyik sem segített. Persze mondhatjuk, mert az adott helyzetben nem ezek voltak a jó megoldások. De attól még van megoldás.
Aki hosszú ideig azzal szembesül, hogy nem tud személyes korlátokat felállítani magának, és túl gyakran vállal olyan feladatokat, amelyek túlterhelik, oda jut, hogy szeretne végre ő is nemet mondani. Ha a munkahelyemen nem merem megtenni, akkor majd otthon a gyermekeimmel vagy a párommal keménykedek. Még akkor is, ha azok kérése jogos és fontos, és teljesítésük az én felelősségem. Vagy ha a családban nem merek nemet mondani, akkor azt megteszem az ismerőseimmel vagy idegenekkel. Közben érzem, hogy nincs igazam, de magunknak mindig jól tudunk hazudni, önmagunkat nem szoktuk lebuktatni.
A jól meghatározott személyes korlátok, a saját képességeim korlátjainak ismerete és a kritikák vállalása kell ahhoz, hogy túllépjek saját szupermen-komplexusaimon.
Nem vagyok képes mindig mindenben helytállni. Ezt fájdalmas elismerni egy versengésre épülő társadalomban. Megtanulni elszenvedni a kritikát, ellentmondani a folyamatosan versenyre való buzdításnak, érvelni a saját értékeink mellett azt jelenti, hogy folyamatosan szenvedünk, mert szembesülünk saját emberi korlátainkkal. De megtanulni nemet mondani akkor, amikor igent várnak tőlünk olyan, mint minden más emberi tevékenység. Ha megtanultuk és jól használjuk, akkor nemcsak a negatív visszajelzésekkel fogunk szembenézni, hanem azzal a belső jóérzéssel is, hogy azt tudjuk tenni, ami a megvalósítható lehető legjobb.
Egy idő után az emberek megtanulnak nemet mondani. És eljönnek a terápiás beszélgetésre ugyanolyan fáradtan, mint addig. Én is kimerült vagyok, mint addig, de akkor már mindketten tudni fogjuk: olyasmiért vagyunk fáradtak, ami megérte. És ez lelki békét ad ahhoz a felismeréshez, hogy
nem a fáradtság fog egyszer megszűnni, hanem a jókor mondott nemek segítenek abban, hogy attól fáradjunk ki, ami nekünk igazán fontos.
A szerző pszichológus és pszichoterapeuta