Turistaként Székelyudvarhelyen: rendhagyó idegenvezetés
Ahány turista, annyiféle idegenvezetés – állítja Péter Ildikó, a székelyudvarhelyi Tourinfo iroda munkatársa, aki az idegenvezetők napja alkalmából végigkalauzolt a belvárosban.
„A felkészülésben sokat segít, ha tudjuk, ki a célközönség. Van egy profiljuk az ideutazó csoportoknak, amiből kiderül, honnan jönnek, milyen korúak, mi érdekli őket. Az ország területéről érkező más szemmel nézi Udvarhelyt, merthogy ez más kultúrkör, míg a nyugatiakat elsősorban a helyi termékek, a gasztronómia, a piac érdekli, lenyűgözik őket a kopjafák, a székely kapuk, érdekesnek találják a kisvárosi embert és a vidékiek életszemléletét”– mondja Ildikó, miközben a főtérre igyekszünk. Erről eszébe jut egy német turistalány, aki nagyon értékelte, hogy
a központból látszik a dimbes-dombos táj, ami szerinte az élhető város jele,
épp ezért nem látta indokoltnak, hogy mindenki autóval közlekedik.
Időutazást teszünk az egykori felső és alsó piactéren, a mai Patkó és az Emlékezés parkja helyén. Utóbbi valamikor nádas volt, egészen a Küküllőig, aztán itt volt az első piac.
Emellett még fürdőváros is volt Udvarhely: a polgári világban a belvárosi református templom mellett állt az omnibusz, amire a jegyet a lakberendezési bolt helyén állt, az Oroszlánhoz címzett Koncz-patikában lehetett megvásárolni, és ami levitte az utasokat a kápolna melletti sósfürdőbe. Ott huszonkét forrás volt, és különböző nyavalyákat kúráltak ki ivóvízzel, iszappal vagy fürdővel” – meséli Ildikó. A főtér arculata az 1897-re elkészült Vármegyeháza impozáns épületével teljesen megváltozik, azt megelőzően a két templom uralta a teret. Ildikó felhívja a figyelmet arra, hogy sok templom lévén Udvarhelyen három vallás képviselteti magát, ami nagyban alakította a város történelmét.
A Ferencesek templománál megcsodáljuk a zárda épületét, ahol a második világháborúig iskola működött. A kolostort az 1700-as években alapították, és egyik érdekessége egy Mária-szobor, amint egy eretneken tapos. A szálloda a „szocreál” ízlés nyoma a hetvenes évekből, és a múlt rendszerben terasza népszerű helynek számított, mert csak ott lehetett sört kapni. „Azelőtt egy Libán nevű kocsma volt itt, ahol kitűnő volt a citromos limonádé és a málnaszörp” – nosztalgiázik kísérőm.
A régi felső piacteret, vagyis a Patkót iskolák veszik körül, ami Ildikó szerint szintén fontos csomópont. Ahol a református kollégium régi épülete, a mai Benedek Elek Pedagógiai Líceum honol, az 1800-as évek végén gyermekkert volt. Nőegylet alakult, amely Sissitől kért meghallgatást, és az anyagi támogatásért, az akkori Állami Sorsjáték Rt. bevételének bizonyos százalékáért cserébe a császárné legkisebb lányáról, Mária Valériáról nevezték el a kisdedóvót. A nagy iskola 1912-re készült el pályázat útján, és az építészek szerint egy igen korszerű épület volt akkoriban.
– jegyzi meg Ildikó, majd sorolja az újításokat: vízözblítéses angol vécék, gőzfűtés, új stílusú dekorációk, ugyanis „felhagytak az addigi barokk, neoklasszikus díszítőelemekkel, így szinte organikusnak mondható ez az építészet”.
Lesétálunk a Kossuth utcán, ami valamikor a Botos utca volt, és amelynek végén korsós táncot jártak a szolgálók:
bejött egy szekeres korsókkal megrakodva, azokat dobták egymásnak, és ha a lány nem fogta ki, a legénynek vásárolnia kellett egy újat.
„Ez volt az akkori kor kikapcsolódása, párválasztási lehetősége” – jön a magyarázat.
A Sziget utca sarkán álló nagy épület valamikor malom volt. Ez a terület egyben a folyó holtága volt, rajta egy szigettel, amit aztán feltöltöttek, amikor a vasútépítéssel együtt a Küküllő-rendezésre is sor került. A fő utcán, a mai OTP helyén volt a Budapest szálló, amely kaszinó is volt egyben, és Ildikó a dohánytőzsde épületét is megmutatja, illetve a Betegh-nyomdát a mostani Reneszánsz étteremnél. Azt is megtudom, hogy
Egy későbbi körülmény is változtatott az utcaképen: a huszadik századi gazdasági világválság idején sokan kimentek Amerikába dolgozni, és abból a pénzből épültek fel ezek az ún. „amerikás házak”, mint amilyen a múzeum korábbi székhelye is. Ezek a korábbi paraszti kultúrához képest, ahol egy szobában lakott az egész család, luxusnak számítottak.
A sétatér szintén élhető, és egyben sporttal kapcsolatos része a városnak. Egy Frecska nevű főkertész irányításával jött létre a református kollégium Pipáskert nevű területén. A híd is ekkortájt épült, hogy összekösse a várossal Szombatfalvát. Épp emiatt sokáig a mai Tamási Áron utcát Új útnak hívták, tudom meg.
A Küküllőn csónakház működött, a játszótér helyén pedig teniszpálya, és korcsolyapálya a Jungle-nél, melyet az 1900-as évek elején az akkori ízlés szerint építettek.
Ildikó még emlékszik arra, hogy ez kislány korában tornácos épület volt. A művelődési ház 1959-re lett kész egy bukaresti tervező vezetésével.
„Téglajegyeket adtak el a városban dolgozóknak, voltak, akik egy havi fizetésüket ajánlották fel, de a környékbeliek is pótoltak. Közmunkával épült meg, amibe a diákokat is bevonták. Azelőtt a mai Kossuth-udvarban folyt a kulturális élet, a bálokat meg a Városháza dísztermében tartották. Ezek egy idő után szűkössé váltak, és amúgy is volt egy ilyen építkezési hullám. Nem tájidegen, eléggé beépült a környezetbe” – véli Ildikó. Elhaladunk a Tompa László iskola előtt, amely egykor fiúiskola volt, és szombatfalvi összefogásból készült.
– teszi hozzá Ildikó. Az ortodox templommal szemben áll a Böhm-villa, melynek lakóit, egy zsidó orvos házaspárt annak idején deportálták.
A Varga Katalin utcán keresztül az Orbán Balázs utcába jutunk, amely régen szintén főútnak minősült, elég csak emeletes, gangos házait elnézni. Kiemelendő a sarki Fernengel-ház, amely Ildikó szerint belül is gyönyörű, és megállapítjuk, hogy kirakatában cirka negyven éve megállt az idő. A város felé haladva, a túlsó oldalon lakott Hargitai Nándor szobrász és Balázs Ferenc, a kórus névadója. Szemben, a Méhes utca sarkán terpeszkedik a Szőllősy-féle ház, melynek tulajdonosa szeszgyáros és gazda mecénás volt a maga idejében. Meghatározó volt a régi hídon innen, a Palló Imre-iskola kisebbik épületében egykor működő Kő- és Agyagipari Iskola, ahonnan remek mesteremberek kerültek ki: az ő munkájuk a sok szép stukkó a házakon, de a temetőkben is fellelhető a kezük nyoma. A tízemeletes tömbházak helyén a muzsikus cigányok laktak, és Ildikó beszélt még olyan idős emberekkel, akik emlékeztek az ottani vidámságra, ahogy a férfiak húzzák a talpalávalót, az asszonyok meg színes pongyolákban táncolnak.
Bekanyarodunk a Petőfi utcába, ahol Ildikó érdemesnek tartja megemlíteni az egykori Ferenczy-féle vendéglőt, amelynek épületét sajnos lebontották. A Székely Támadt-vár várnak nem igazán látogatható, a romokat feltöltötték, és Eötvös József oktatási miniszter rendeletére Állami Főiskolát létesítettek a helyébe. Szemben lakott a bohém életformájáról híres Tomcsa Sándor. Az iskola innenső oldalán áll Tompa László író emlékháza, aki ellenben csendes volt és visszahúzódó.
Ildikó szerint az épített örökség mellett legalább olyan fontos megemlékezni azokról a szellemi vezetőkről, kreatív emberekről, akik szintén hozzájárultak a város fejlődéséhez. A Bethlen utcán felfelé menet több név is szóba kerül: a székely himnusz írója, Csanády György, akiről kísérőm fontosnak tartja még elmondani, hogy a Magyar Rádió munkatársaként ő rendezte az első hangjátékot. A mellette lévő házban született Soó Rezső Kossuth-díjas botanikus, és picit fennebb lakott a Bakk házaspár, akiknek házában rengeteg neves személy fordult meg, és Ildikó szerint megérdemelnének egy emléktáblát. Menet közben megtudom azt is, hogy
a törvényszék a legrégebbi a jelentős épületek közül, és frontja erdetileg a mellékutcában volt. Tömlöc is működött benne valaha.
1833-ban adták át, míg a kórház – a mai fül-orr-gégészet – csak öt évtized múlva épült. Az első ispotály különben a Botos utcában volt, és Mária Terézia idején az osztrákok hozták létre a sebesült katonáknak. Az unitárius templom szintén közadakozásból épült, és ezzel el is értünk a város régi határához, amelyre a kis téren álló kereszt ma is utal, akárcsak a vámház egykori épülete a pizzázó helyén.