Sajátos hangzás, különleges hangulat: nem járt le a lemez
Az audiofilek és az elektronikus zene rajongóinak körében ismét hódít a hanglemez – nem is tűnhetett el nyomtalanul, elvégre a huszadik század nagy részében mégiscsak ezt használták a zene sokszorosítására. Nyers esztétikuma dekorációk ihletforrása is lehet, de az egy másik történet.
Az ember ősidők óta próbálta csapdába csalni a hangot. Az első hangrögzítő és visszajátszó szerkezetet, a fonográfot Thomas Alva Edison fejlesztette ki 1877-ben.
{A}
A hengerek hangminősége gyenge, élettartama rövid, műsorideje két perc volt. A hengereknél kisebb helyet foglaló, normálbarázdás hanglemezt és az azt lejátszó gramofont Emile Berliner találta fel 1888-ban. Előbb cinkből, keménygumiból, majd sellakból készült, ami egy trópusi levéltetű gyantaszerű verítéke. A műanyagipar fejlődésével egy hajlékonyabb, kevésbé törékeny alapanyag jelent meg, a vinyl. A hőre lágyuló mesterséges polimer áttetsző, és karbonfestéktől kapja csillogó, fekete színét.
{K1}
A mikrobarázdás lemezzel Goldmark Péter Károly állt elő 1948-ban. A két ellentétes szempont – kis méret, de hosszú játékidő – lemezválasztékot eredményezett: fokozatosan jelentek meg a standard play (SP), a kiterjesztett játékidejű, azaz extended play (EP), a középlemez vagy medium play (MP) és a hosszanjátszó long play (LP). Külön fogalom még a remixeket tartalmazó maxilemez, a zenés képeslap, egyik oldalán lejátszható hanglemezzel, illetve az újságmellékletekben forgalmazott fólialemez. A lemezgyártás a kazetta, majd a CD megjelenésével szorult vissza.
Ekkortájt kezdte a szleng tévesen bakelitnek nevezni, utalva a telefonkészülékek fekete alapanyagával való hasonlatosságára, holott a szigetelőanyagba nem préselhető semmi.
Maga az analóg adattároló egy lapos korongból áll, mindkét oldalán a széléről középre tartó spirális barázdával, amiről a hangszedő vagy pick up olvassa le a hangot. A műsort egy sok-, majd kétcsatornás magnetofonra rögzítik, és innen játsszák át a lemezvágóra, amely fűtött tűvel a lakklemezbe karcolja. Felületét ezüstözik, majd egy mm vastag nikkelréteg kerül rá – ezt leválasztva galvanikus másolatot, ún. anyalemezt készítenek, abból pedig több tucatnyi fiúlemezt, amelyek egymással szembefordítva (A és B oldal) kerülnek a présgépbe.
A székelyudvarhelyi zenekszakboltban választék és kereslet is van, bár Dolga Zsolt tulajdonos azt mondja, most éppen megcsappant a felhozatal. Elsősorban gyűjtők érdeklődnek, vagy azok, akik az analóg világnak élnek, idősek és fiatalok egyaránt. És hogy mi a titka? „Más a hangzásvilága. Van egy különleges hangulata, hogy nemcsak megnyomsz egy gombot, hanem foglalkozni kell vele: felnyitni a lemezjátszó tetejét, kivenni a lemezt a tokjából, rátenni a korongra, egy idő után megfordítani, visszahelyezni rá a tűt. Ugyanakkor a lemezeket ápolni is kell” – magyarázza Dolga, miközben mutatja a szénszálas kefét, speciális tisztítófolyadékot.
Ő is megerősíti, hogy téves a bakelit szóhasználat, mert valójában vinylből készülnek. Kezembe nyom egy Friss csárdás egyveleget az Első Magyar Hanglemezgyárból, saját gyűjteményének egy szó szerint fajsúlyos példányát. „A mostani kiadóktól sok lemez jelenik meg, de gyakran a mesterpéldány helyett a digitális jelanyagot teszik vissza analógra. Sokan azt gondolják, attól jó, hogy recseg-ropog, de nem: a lényeg a hangzás és minőség” – mondja.
A boltban háromféle lemezjátszó kapható. „Ez a háromszáz lejes számít alsó árkategóriásnak, benne beépített hangszórókkal. Egy komolyabb berendezés ezer lejtől kezdődik, ehhez külön erősítő, hangfal is kell. A bluetoothos már extra.
– mondja. Megkülönböztetnek mágneses és mozgótekercses, mikro- és sztereotűt. A bolt bizományiként és szervizként is működik, úgyhogy elő is kerül két hetvenes évekbeli példány, hogy „felboncoljuk” őket. „Letöbbször tű- vagy szalagcsere szükséges” – tudom meg, miként azt is, hogy maga a tű a hangszedő vagy pickup része, a szíj pedig a gumikorong alatt, a vázban rejtőzik. És vannak a direkt drive-os lejátszók, amelyeket a motor tengelye hajt meg.
„A szíjas jobb, egyenletesebben forog rajta a lemez, és az otthoni használat miatt tovább is tart. A motoros lejátszónál az áramingadozás bekavarhat, ezt a DJ-k használják inkább, mert jobban bírják a folytonos igénybevételt” – ezt már Bíró István, becenevén Kusmó mondja, aki szórakozásból és foglalkozása révén is közelről ismeri a lemezjátszókat.
Akik ismerik, emlékezhetnek rá, hogy a kétezres években bakelitbulikat is csinált, sőt volt idő, amikor rádióműsorában otthonról bevitt lejátszójáról szólt a zene. Nála egy megörökölt lemezgyűjteménnyel kezdődött minden. „Aztán amikor kiköltöztem Magyarországra, elajándékoztam mindet.
– meséli Kusmó, megvallva, hogy amióta öt-hat éve gyűjteménye fele odalett egy tűzesetben, maradék félezer hanglemeze szerteszét hever egy garázsban, dobozokban és gyümölcsösládákban.
„Elkényelmesedett az ember, ma már egy gombnyomással több ezer fájlt letölthet. De az, hogy újra divat lett, a DJ-knek köszönhető. Nagyon látványos tud lenni, ahogy pörgetve, feldobva mutatja a közönségnek. Előnye, hogy szépen, tisztán szól, és hiába fejlődött a technológia, ebben semelyik hanghordozó nem tudta megelőzni. A hátránya viszont, hogy – bár léteznek a remixeket tartalmazó maxilemezek – a bakeliten képtelenség követni a mai slágerzenét. Nem egy olcsó mulatság, hiszen a lejátszó mellett legalább olyan fontos szerepe van a megfelelő hangrendszernek” – foglalta össze. Romániában kevés helyen kapható, az ócskapiacokon viszont bele lehet botlani egy-egy kuriózumba, és szerinte „az internetes vásárlás rizikós, bár attól, hogy karcolt, még lehet jó”.
Egy lemez évtizedekig megőrzi a rajta található információt, azonban a hangminőség egy idő után romlani kezd, és felüti fejét a sercegés. A három fő ellenség a szennyeződés, a gondatlan kezelés és a kopást előidéző gyenge minőségű (kerámia vagy kristály hangszedős) lejátszók.
– árulja el Kusmó az őstechnikát. De a gyógyszertári desztillált víz is megfelel a célnak, a nagyfokú szennyeződés esetén pedig mosogatószerrel próbálkozzunk. Mindig a szélétől fogjuk meg a lemezt, az ujjlenyomatot azonnali ráleheléssel és törlőruhával távolítsuk el. A port lefújni nem ajánlatos, mert a nyálcseppek is recsegést okoznak. Kusmó szerint ha nem mély a karcolás és keresztben szeli át a felületet, nem pedig a barázdák mentén, még nem baj. A lemezek sérülékenysége a helyes tárolással kivédhető, erre is adott néhány tippet:
„Nem szabad meleg helyen tartani őket, inkább az alsó polcokon, mert ott még elég átlagos a szobahőmérséklet. Egymásra semmiképp se fektessük, hanem élükre állítva, de tíz-tizenötnél ne többet, hogy ne torlódjanak össze, és így könnyebben is hozzáférhetők.” Erre a célra egyébként fülkés tárolók is kaphatók. Használaton kívül mindig tegyük a tokjába: a külső és belső borító nyílása ellentétes irányba essen, hogy a por még véletlenül se juthasson be. A lemezjátszót sem szabad napsütés érje, mert a forgó lemez felhevülhet és meggörbülhet. A gumitányért portalanítsuk használat előtt.