Egymásra hangolódva: Andrejszki Judit és Sebestyén Márta

Hogy miért pont a népdal volt, ami ennyire megragadott és aztán beszippantott? Valahogy erre születhettem, mert a hangom más műfajra szerintem nem alkalmas. Amikor 12 éves koromban egy népdalverseny győzteseként kaptam egy eredeti felvételeket tartalmazó, akadémiai válogatású lemezt, és azon meghallottam egy csángó asszony nagyon finom éneklését – egy balladát énekelt –, annyira megrázott és annyira elvarázsolt, hogy utána naponta százszor meghallgattam. Akkor tudatosulhatott bennem, ha nem is mondtam ki, hogy én ezt akarom csinálni. És jókor voltam jó helyen, hiszen akkor voltam bakfislány, amikor elindult a Halmos Béla és Sebő Ferenc által elkezdett táncházmozgalom. Ráadásul Halmos Béla a házunkba nősült, úgyhogy onnantól kezdve már nem volt megállás.

{P11}

Andrejszki Judit: Nekem úgy jött az éneklés, hogy nagy családban nőttem fel – hét testvérem van –, és mindig a zene volt a központi összefogó erő. Végigénekeltük mindig az utazásokat vagy a születésnapokat, tehát egy ilyen kellemes közegben nőttem fel. Aztán kiderült, hogy szép hangom van. A régizene, ez a barokk éneklés 17 éves koromban talált meg, meghallottam egy lengyel férfi altot, egy kontratenort és hallottam, hogy hát így is lehet énekelni, nem kell olyan operásan. Operát tanított ugyanis nekem az énektanárom, mert szép hangom volt, és akkor énekeljek operát vagy operettet, de valahogy nem akaródzott. Amikor meghallottam ezt a barokk énekest, akkor mondtam, hogy megyek. És mentem is Lengyelországba, és innentől kezdve zajlottak az események.

Sebestyén Márta: Ugyanúgy megtaláltad a műfajodat, mint ahogy én is a népdalban. Ez egy önkifejező eszköz, az ember minden közlendőjét és gondolatát így tudja a legjobban kifejezni. Nekem minden gondolatom egy dalban testesül meg, egy kommunikációs nyelv is ez és nagyon hasznos, ha ezt valaki tudja a színpadon is használni és kamatoztatni. 

– Azon kívül, hogy valaki megtanul egy dalt, és azt az adott műfajban, stílusban előadja, mit kell hozzátennie ahhoz, hogy az igazán megszólaljon? Hogy hiteles is legyen, ugyanakkor sajátságos is?

Sebestyén Márta: Jó, hogy ha találkozik a dal és az énekes. Én a lelkivilágomnak megfelelő dalokat válogatok. Az kizárt dolog, hogy valaki rám erőltessen valamit, ami nekem nem áll jól.

Igenis vannak olyan énekek, amelyek nem az én hangomhoz és a habitusomhoz valók. Ilyenkor válogatni kell, és remek dolog, ha közben csiszolgatjuk a tudásunkat, és mindenfélét próbálunk.

Azt most nem akarom részletezni, hogy a tusolóban miket szoktam énekelni. Mindenfélét kell énekelni, hiszen van hangunk, és azzal mindenfélét meg kell próbálni. Így az ember magát is szórakoztatja, és egyben gyakorol. A fülét is edzi és egyben a nyelvekhez is nagyon jó, mert ha valaki rákényszerül, hogy a stílus miatt megfigyeljen egy dalt, akkor kifejlődik egy olyan képessége, hogy a nyelveket is könnyebben tanulja, mert annak is az a titka, hogy minél jobban meg kell figyelni. Én legalábbis mindig megtaláltam azt, ami nekem jól állt, mindenféle koromban. A bakfis Márti is megtalálta, a lassan az anyóssá váló Márti is megtalálja, és ez nagyon jó. Így aztán előadókul át is éljük ezeket a dalokat. Judittól is ezért szólnak olyan természetesen ezek az énekek. Mindig mondom, hogy ő tulajdonképpen népdalénekes, mert ugyanazzal a természetességgel énekel, amivel a népdalokat is szokták.

Andrejszki Judit: Szokták kérdezni, hogy tulajdonképpen mi a különbség a népdalénekes és a barokkénekes között.

Egy barokkénekesnek ugyanakkor nem állnak a rendelkezésére hangfelvételek, amelyek megmutathatnák, hogy bizonyos énekeket hogyan kell énekelni, frazeálni, improvizálni, hogyan kell egy díszítést elénekelni. Zeneszerzők, például Monteverdi írta, hogy korának énekesei csak mekegnek és össze-vissza díszítenek. Tehát ezekből tudjuk visszafejteni, hogy hogyan is énekelhettek. De természetesen mindenki magát kell adja, magának kell azonosulnia azzal, amit énekel. Én nagyon szeretem ezeket a korszakokat, főleg a 17. század elejét, az olaszokat, és pláne a magyar régizenét.

Sebestyén Márta: És mi ezekben a századokban találkozunk, hiszen a magyar népzenének a különböző rétegei és korszakai benne vannak ezekben a dalokban. Csak legtöbbször nem tudja a hallgató, hogy amit hall, az gyakorlatilag egy olyan 17. századi históriás ének, amit megőrzött a népi emlékezet is, és én már népdal formájában ismerem meg. Viszont nekünk annyi előnyünk van, ami nagyon fontos, hogy van hangzó, amiről megtanulhatjuk a stílust, hála Kodálynak, Bartóknak és a korai gyűjtőknek és az azóta is gyűjtőknek. Most már kétszázezer felvétel van a zenetudományi intézetben, a tudományos akadémián, és ezeknek a nagy része most már digitalizálva van, ma már mindenkinek hozzáférhető.

– Több éve már, hogy vannak közös produkcióik, amelyekben éppen a népzenének és a régizenének az említett, rejtett összefüggéseire világítanak rá. Hogyan történt ez a találkozás, illetve ez a két zenei világ hogyan találkozik?

Sebestyén Márta: Egész kisgyerek korom óta olyan sok szép zenét hallottam, köszönhető az én ének-zenetanár édesanyámnak, hogy nekem nem volt idegen világ. Én is hallottam ilyen zenéket otthon, amelyeket Judit énekel, csak nem találkoztam soha élő, eleven előadóval, aki ezeket ilyen szépen énekli. Ezért is volt nagy öröm, amikor egyszer mindketten meghívott meglepetésvendégek voltunk egy ismerős esküvőjére, de akkor még személyesen nem ismertük egymást.

Akkor kezdődött ez a személyes ismerkedés, és gondolkodtunk, hogy miképpen lehetne egy olyan műsort összeállítani, amelyben a kettőnk tudása és repertoárja találkozhat. Addig-addig, hogy egyszer csak adódott egy kiváltó ok, ez pedig Kovács Ákos volt. A tulajdonában van egy borpatika, és azon belül van egy pódium, ahol irodalmi és mindenféle más műsor szokott lenni, és ő azt szerette volna, hogy mi ketten lépjünk ott fel. Én megijedtem, de ő de valahogy ő annyira hitt benne és „kényszerített”, hogy márpedig lépjünk fel. Elővette a naptárt, és mondta, hogy legyen február 14-én. Egymásra néztünk Judittal, hogy tulajdonképpen egy Bálint-nap a legjobb alkalom rá: szerelem, szerelmi dalok, Balassi Bálint, jó bor. Mi kell még? Összeállt a műsor. Akkor jöttünk rá, hogy szinte adja magát közösen a népzene és a reneszánsz muzsikának a vérbő dalai, gyorsan elkészült a műsor. Annyira megszerettük az együttzenélést, hogy azóta nincs megállás, nagyon sok összeállításunk van.

Andrejszki Judit: Előtte Márti nagyon sokszor ült a koncertjeimen az első sorban. Én teljesen kiborultam, hogy ott ül Sebestyén Márta egy jegyzetfüzettel a kezében. Aztán megértettem, hogy amiket énekeltem, ezeknek a régi dallamoknak Márti rögtön megtalálta a megfelelőjét a szájhagyomány útján őrzött népdalokból.

Sebestyén Márta: Például eszembe jutott egy adott dalról, hogy ezt egy moldvai néni énekli gyönyörűen, máshogy díszítve ugyan, de egy az egyben ez a 16-17. századi dallam. A személyes találkozásnál már egészen világossá vált számomra, hogy nekünk dolgunk lesz egymással.

Andrejszki Judit: De azért az nagy sokk volt, hogy jegyzetel. De mit ír le? Hogy hogyan éneklek?

Sebestyén Márta: Azt írtam, hogy tíz pont, tíz pont. Lezsűriztelek (nevet).

– Ezúttal egyfajta tavaszváró előadást hoztak az erdélyi közönségnek.

Sebestyén Márta: Amikor elindultunk Budapestről, még hideg volt, de mire ideértünk, már kitört a tavasz. De valamilyen címet nyilván kellett adni, és gondoltuk, hogy ez nagyon szép, hogy A virágnak megtiltani nem lehet. Van olyan műsor, amelyben még több verset énekelünk, Balassit is és egyéb korszakoknak az énekelt verseit, hisz a népdal nem más, mint a legősibb énekelt költészet. Nem tudtuk, hogy például a kézdivásárhelyi elegáns színházteremben ez az egyszerűség hogyan hat. De azért hála Istennek, aki eljön egy ilyen műsorra, nem hátraszaltókat vár, hanem lelki élményt elsősorban, és azt gondolom, hogy ezt megkaphatták. Mert olyan szeretettel hallgattak, néztek ránk, és olyan tapsokat kaptunk, hogy kialakult ez a lelki kör közöttünk. 

Andrejszki Judit: Mi is nagyon sokat kaptunk. Az első tíz perc mindig az ismerkedésé. És az nagyon érdekes dolog, amikor a közönség egyszer csak adni kezd nekünk. Először küzdenünk kell a szeretetükért, a figyelmükért, és az nagyon jó érzés, amikor látjuk, megértették, hogy mit szeretnénk mondani. 

– Egyikük számára sem ismeretlenek az itteni vidékek, emberek, hagyományok. Ha azt hallják, hogy Erdély, mi jut eszükbe?

Sebestyén Márta: Millió dolog. Kallós Zoli bácsi, az első, 1977-es gyűjtésem...nem is tudom, hogy mi mindent emeljek ki. Már gyerekkoromban kezdődött ez a vágy, hogy eljussak erre a földre, és a dalok után is nyomozzak. Gondoltam, milyen jó volt ennek a Bartóknak és Kodálynak, hogy útlevél nélkül jöttek ide, és virágkorában tapasztalták meg ezt a zenét. Őket irigyeltem a legjobban. Milyen jó lett volna a zsebükbe bújni, és ugyanezt az utat végigjárni. Gimnazista koromban valamiért nem kaptam útlevelet, még piros útlevelet sem, amivel átjöhettem volna Erdélybe.

Úgyhogy már majd megevett a fene, hogy szeretném ezt a tündérországot látni, ahol ezek a dalok teremtek.

Aztán eljutottam, és valóban élőben hallottam ezeket egy lakodalomban, ahol Kallós Zoli bácsival voltam Bonchidán. Ültünk a lelkészék lakásában, és hallottam, hogy egy zene jön messziről, közelebb, közelebb, tehát akusztikusan utolért ez a zene, és rájöttem, hogy ez már nem az a magnófelvétel, amit ötmilliószor meghallgattam otthon, hanem ez itt van most végre. Olyan hihetetlen élmény volt, hogy elképesztő. És utána minden egyes énekessel való találkozás az, akivel ülök szemtől szembe, akivel napokig együtt vagyok, aki már úgy fogja a kezem, mintha lánya lennék, és a létező legbelsőségesebb kapcsolat alakul ki köztünk. Csak ilyenkor nyílik meg egy énekes, és csak akkor adja át a lelkének mélyebb érzéseit és titkait. Ezt is meg kellett tapasztalni és tanulni, hogy hogyan lehet gyűjteni. Olyan nincs, hogy a nagyképű városi elmegy, hogy na, Budapestről jöttem, és tessék énekelni. Sebő Feri mondott egyszer egy szép példát, hogy egyszer nagy magabiztosan elment egy helyre, mondta, hogy Magyarországról jött, és tessék énekelni.

Ez a létező legbensőségesebb dolog. Ha mégis meg tudom teremteni azt, hogy az a néni énekel nekem, akkor szinte egy anya-lánya kapcsolat lesz, és életre-halálra szól. Mostanában sajnos ezeknek a néniknek a temetésére jövök gyakrabban, mert ez a generáció megy el, nyolcvan-kilencven évesek. De a dalaik által most már mindörökre élnek velem és bennem.

Andrejszki Judit: Nekem egyértelműen a Kájoni-kódex jut eszembe, mert olyan sokat adott a világnak, a világ régizenészeinek. Gondolom, Kájoni János neve nem ismeretlen itt Erdélyben sem, ő gyűjtötte össze a 17. században azokat a zenéket, amik itt szóltak Erdélyben. Egyik hatott a másikra, az európai műzene hatott a magyar tánczenére, és ez fordítva is igaz. És ez a kódex óriási kincs. 

Sebestyén Márta: Erdély egy közös pont. Árkon-bokron át jövünk, ha hívnak, és ha nem hívnak, akkor is. Az volt nekem a legfurcsább az első gyűjtés után, hogy olyan mennyiségű spontán szeretet kaptam, ami már ismeretlen egy nagyvárosban. Budapesten nincs ilyen.

Itt pedig ez a feltétel nélküli, magától értetődő szeretet és vendéglátás és babusgatás van.

Mintha az embert egy finom-meleg kendővel bebugyolálnák. Ez minden alkalommal megismétlődik. Ezért a melegségért, szeretetért és érzelmi pluszért is el kell jönni ide.