A színészpalánta, aki megidézte Cseh Tamást

Kosztolányi Kata 2018. április 16., 17:30

„Emberek, emberek, emberek, nem látták itt ezt a férfit?” Nos, emberek, ha nem látták volna, bemutatom Pásztort Márkot. Költészet napi Cseh Tamás-estjét látva-hallva állítom, hogy ez a huszonéves színészpalánta tud valamit. Nemcsak énekelni és gitározni, hanem belső remegést okozni.

El tudja képzelni életét Erdélyben a Magyarországról érkezett fiatal Fotó: Barabás Ákos

– Honnan indultál és milyen útravalóval?
– Egy Nábrád nevű kicsiny faluból, Magyarországról, Szatmárnémetitől olyan negyven kilométerre. Édesapám népművelő pályán van, ezért a zene és a színház iránti érdeklődésem neki róható föl. Az életemben mégis minden saját döntés volt, nem terelgettek, hanem felfogtam, mi van a környezetemben, és kiszúrtam, mi az, ami tetszik. A nagy szerelem igazából mindig is a zene volt, állítólag kétévesen épphogy csak totyogtam, már a gitárt húztam magam után. Aztán a közeli Fehérgyarmatra kerültem zenei általános iskolába, és mivel a gitár eleve adott volt, beiratkoztam klasszikus gitárra. Hegedűre is jártam, de azt elég hamar abbahagytam, ahogy a klasszikus gitárt is, amikor tizenkét éves koromban kaptam egy elektromos gitárt. Meg is bántam utólag, mert aztán mindent autodidakta módon kellett megtanulnom.

– Mennyire mélyültél el a zenében?
– A középiskolában hárman összeállva, név nélkül zenéltünk, majd belebotlottam pár srácba, akikkel megalapítottuk a Heroes of the Gyöngytyúkot. Kispál-, Quimby-feldolgozásokat játszottunk, akkoriban divatos alternatív dalokat. Egy saját számunk volt. Aztán csináltam még egy ilyen unplugged formációt, aminek nem is volt neve. Csak egy koncertünk volt, és a végén odajött egy dobos, akinek véletlenül volt egy basszusgitáros öccse, és így megalakult a harmadik zenekarom, One Way néven, ami egy idő után Hipsztéria névre váltott. Időközben lettek saját dalaim, amik abba a stílusba annyira nem passzoltak, és akkor eszembe jutott, hogy vannak még olyan barátaim, akik jó zenészek, és nem játszottunk még együtt. Így alakult meg a Márkó és az űrséta nevű zenekar.

– A színház hogyan jött képbe?
– Megint édesapámhoz tudok visszamenni, ő szerettette meg velem a színházat. Népművelőként szervezett előadásokat, vitt magával, és kazettáról is rengeteg előadást megnéztünk. Ami igazán belém égett, az a Taub János-trilógia, a Sztriptíz, A pulóvergyűjtő és A hetvenkedő katona. A pulóvergyűjtőt le is másoltuk egy barátommal, és elvittük pár helyre. A gimis színjátszókörben is benne voltam. Aztán édesapám szervezett egy alkotótábort, ahová nem akartam elmenni, helyette inkább egy fesztiválra készültem utcazenélni. Végül csak elcipelt magával, és ott olyan élményben volt részem, hogy tudtam, innentől ezzel akarok foglalkozni. Tizenhét éves voltam. Felvételiztem Budapestre, és az első rostán kiestem. Kaposváron eljutottam az utolsó fordulóig, de végül az sem jött össze. Végül egy OKJ-s képzésre, a Pesti Magyar Színiakadémiára felvettek, de mielőtt beiratkoztam volna, bejutottam Marosvásárhelyre a színire.

Heroes of the Gyöngytyúk, One Way, Hipsztéria, Márkó és az űrséta: ezeknek a zenekaroknak mind tagja volt az először a zenével kísérletező ifjú Fotó: Barabás Ákos

– Hogy jutott eszedbe Marosvásárhelyre felvételizni?
– Sokat meséltek az itteni egyetemről pesti rendezők és dramaturgok, illetve az idevalósi barátnőm is. Megpróbáltam, és sikerült. Azóta itt vagyok, most már elsőéves a mesterképzőn. Magyarországon azóta annyiban kimerül a színészlétem, hogy nyaranta szoktam játszani Zsámbékon, illetve egy Tarkovszkij-film alapján készült előadással szerepeltem Miskolcon. Na és ott a Cseh Tamás-est, szeptember óta három előadásom volt három helyszínen.

– Milyennek találod az itteni egyetemi képzést?
– Az első félévben tátott szájjal néztem az összefüggéseket, aztán a második félévben elcsúszott valami, nem voltam képes dolgozni. A bokám is kificamodott, úgyhogy a tétlenség is közrejátszhatott.

Aztán ott volt a kétely, hogy ez nem az én utam. A kisördög belül meg csak mondta, hogy egyébként de, csak nem értékelnek eléggé, túl sok az elvárás.

Aztán másodéven már tisztábban láttam, de továbbra sem tudtam mit kezdeni magammal, mígnem Bocsárdi László kikérte a csoportomból az összes fiút az ötödévesek vizsgaelőadásához. Ez egy nagy reveláció volt, kinyitotta a szememet. Azóta tudom: van az egyetem, és van a színház, én pedig járom a magam útját, szedem össze magamnak a dolgokat, fejlődök, ahogy tudok. Nemrég például volt egy workshopunk Bács Miklóssal, és ő alátámasztotta, amiken már egy ideje gondolkodom, anélkül, hogy beszéltünk volna róla. Az egyetemen Sztanyiszlavszkijt próbálják erőltetni, de eszközöket nem adnak a kezünkbe, és Brechtről – aki szerintem érvényes ma a színházcsinálásban – a logikus színházról csak elméleti órákon hallunk. A Bocsárdi-előadás ezen alapult, és érdekes módon azonnal elkezdtem működni a színpadon, s azóta az eszköztáram is folyamatosan bővül.

– A Felsültek vs. Szerelem című szilveszteri darabban ismert meg az udvarhelyi közönség. Mi szél fújt ide?
– Nagyon egyszerű: eljöttem versenyvizsgázni, nem vettek fel, de visszahívtak, és mintegy fájdalomdíjként felajánlották, hogy játszhatom ebben az előadásban, aztán kiderül, hogyan tovább.

– El tudnád képzelni a jövődet Udvarhelyen?
– Én nem bánnám, nagyon megszerettem a társulatot. Ez volt az első kőszínházi produkció, amiben részt vettem, ahol egy összeszokott társasággal kerültem össze. Izgultam, hogy mi lesz, és kellemes csalódás volt, hirtelen jó barátokra tettem szert, mindenki nagyon segítőkész. Nem bánnám, ha idevetne a sors.

Cseh Tamás-estjével Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyen is fellépett Fotó: Barabás Ákos

– Legutóbb a Cseh Tamás-estedet is elhoztad, amely Frontátvonulás című ötödik lemezének adaptációja. Hogyan találtál rá erre az anyagra?
– Nagyon féltem attól, hogy Cseh Tamás-dalokat játsszak nyilvánosság előtt, aztán tavaly eljutottam odáig, hogy szeretnék egy estet csinálni. A kedvenc lemezem a Mélyrepülés, de ahhoz tényleg kicsi vagyok. Többen – köztük édesapám is, akinek a leginkább adok a szavára – ajánlották a Frontátvonulást, amit viszont én nem ismertem, vagyis a dalokat igen, de a teljes anyagot nem.

Én nem tudok újat közvetíteni, nem teszem maivá sem, mert egy örökérvényű, egyetemes problémáról beszél, és én azt szeretném továbbadni.

A szabadságvágyról szól, amely alapvető emberi szituációkban jelentkezik: ez az ő esetükben politikai szorítás volt, az én esetemben az egyetem korlátai. De mindig vannak lehetőségek, csak csinálni kell, s jön a vonat.

– Sas elvtársak pedig mindig lesznek…
– Az első előadás után bementem a Tutun kávézóba Marosvásárhelyen, és jött egy nálam négy évvel fiatalabb srác, aki szóról szóra elmondta ugyanazt, amiket én feljegyeztem magamnak, hogy mit is jelent nekem ez az egész lemez. És neki se volt semmi köze a kommunizmushoz, de elege volt a középiskolai bezártságból és a szülői szigorból.

– Hogy épült fel benned a műsor?
– Agyonhallgattam az eredeti lemezt, s mert emlékestről van szó, nyilván minél többet át akartam venni Cseh Tamás szellemiségéből, próbáltam gesztusokat használni, de úgy, hogy ne legyen koppintás, s ne is legyen az anyagtól idegen. Fokozatosan beosztva tanultam meg a szöveget, aztán a főpróbahétre behívtam néhány egyetemistatársamat, akik ismerik Cseh Tamás munkásságát, és kikértem a véleményüket. Sokat köszönhetek András Lórinak (az András Lóránt Társulat vezetője – szerk. megj.), aki befogadta az előadást, és teljes mellszélességgel mellém állt.

– Olvastam néhány kritikát rólad, miután a Marosvásárhelyi Rádió Kotta című zenei műsorában élőben felléptél, saját lemezedről adtál elő dalokat. Egyebek közt elhangzott az is, hogy Pásztor Márkból még lehet valaki…
– Örültem, mert azokat a dalokat, amelyeket megkritizáltak, tizenhét évesen írtam, amelyeket pedig pozitív példaként hoztak fel, azokat egy-két évvel ezelőtt, úgyhogy eszerint egyre inkább fejlődöm.

Én nem szeretnék semmit erőltetni, csak csinálni a dolgaimat, ahogy nekem jólesik.

– Mik a további terveid?
– A következő Cseh Tamás-feldolgozásra, a Jóslat a metrón című lemez bemutatására készülök május végén, ugyanilyen autentikus formában, aztán jövőre nekivágok a Mélyrepülésnek. Sok saját dal is van a fejemben, ha egy hetem lenne, amit erre áldozhatnék, egy fél lemezt össze is tudnék rakni. Csak sok a tennivaló, és mint Cseh Tamástól tudjuk, „mindenki a halogatásnál rontja el”.