Ötven éve ítélték halálra a Cigánymezőt
Ezelőtt ötven évvel, 1968 májusában került napvilágra a hír, hogy felépül a Kornisa (Párkány) lakótelep Marosvásárhelyen. Megnyílt az építőtelep. Az építéshez azonban bontani kellett. Azt, ami útban volt. És a Lavotta-tető, az egykori Cigánymező volt útban. Hát eltüntették.
A legkorábbi feljegyzések szerint itt volt a Tzigan Mező (1722), száz évvel később,1823-ben így írnak a krónikák: ,,a’ Tzigány Mezőn, hol most a’ Német város vagyon”. Később a „fertály” neve némileg módosult. 1862-ben: Czigány-mező, 1873-ban: Cigánymező utcza, 1912-ben: Lavotta János-utca, 1934-ben újabb döntés: „A jelenleg VI-os számú utca viselje a Muzsikus (Muzicanţilor) utca nevet.” 1940-ben Belső cigánytelepként, 1941-ben Füstös-telepként emlegetik, 1943 határoznak: ,,A jelenleg Füstös-telepnek nevezett és a Horthy Miklós utcának a Mussolini-téren túl eső szakaszától délkeleti irányban levő néhány lakóházat is számláló utcarészt Lavotta János-köz néven nevezik el.” Ez így is maradt 1965-ig, akkor Brânduşei (Kikerics) lesz az utca neve. Nem sokáig.
A város történetében számtalanszor utaltak a cigányok jelenlétére. Sebestyén Mihály nagyszerű Időtárában az 1770-es évre vonatkozó résznél ezt olvashatjuk: „Az iskolai színjátszás kezdetei a Ref. Kollégiumban, illetve szabadtéren a Cigánymezőben (Fogarasi Sámuel 1823-ban írt visszaemlékezései szerint) voltak.” Aztán ugyanebben az Időtárban az idegen főbírókról esvén szó, 1790. március 27-én, Aranka Dániel főbíróval kapcsolatban amiatt neheztelnek a civisek, hogy „németeket hozott a városba, és olcsón adott nekik házhelyet a Cigánymezőben...”. Akkor még a Cigánymezőnek számított a mai Vársétány is. 1807. január 7-én:
1888. június 30-án: „A tanácsülés napirendjén szerepel a Cigánymező telkeinek tulajdonjogi tisztázása, ahová a város terjeszkedni szándékozik...” 1919. május 15-én „a városi tanács építkezési segélyt ad a Lavotta-tető és a Cigánymező újjáépítéséhez, melyek a május elsejei hóvihart (!) követő földcsuszamlásban erősen megrongálódtak.” 1937. december 1. : „... kiterjesztették az utcai közvilágítást (...) villanyvilágítást kapott az ún. Cigánymező (...)”
Lavotta János Pusztafödémesen született 1764-ben, magyar zeneszerző, hegedűművész, a verbunkos egyik kiváló képviselője. Katonaévei után Bécsbe ment, azután Fraknóra, végül Pestre. Hivatalnok lett a kancelláriánál 1791-ig, majd Zichy Károly fiainak nevelője. 1792–1793-ban a pest-budai magyar színjátszó társaság muzsika-direktora volt. 1802–1804-ben a kolozsvári színtársulatnál karnagyoskodott. 1816-ig sorra járta a nemesi kúriákat, vándoréletet élt. 1817-től kezdve betegsége mindinkább elhatalmasodott rajta. 1820-ban Tállyán telepedett le, és ott is hunyt el 1820. augusztus 11-én. A Cigánymező Lavotta-közre való névadásban, azaz névváltoztatásában fontos szerepe volt annak, hogy itt lakott a város cigányzenészeinek többsége.
De a közelben – a Szentgyörgy utcai Izrael sarok mellett – lakott Soós Pál építőmester is, aki a 19. és 20. század fordulója környékén a legszebb házakat építette Vásárhelyen. S mint a nagy mesterek általában, Soós uram is kedvelte a mulatást, tréfálkozást. Mondják róla, hogy egy háromnapos mulatságra odarendelte a Lavotta-tető zenészeit, közben meg utasítást adott az embereinek, hogy a Cigánymező házait fessék át különböző színekre. A derék szobafestők eleget is tettek a parancsnak, aztán amikor három nap múlva a fáradt zenészek hazatámolyogtak, nem találták házaikat, csak bámultak és keresgélték az otthonaikat.
Kültelki vagányok, mesteremberek, korcsmárosok, fuvarosok lakták a környéket, akik fülledt nyári vasárnapokon kopott ünneplőt öltöttek, s elindultak a városba, amikor bágyadt harangszó úszott a levegőben, s a templomozás után az izraelsarki vagy a kispostai talponállóban öblítették le az út porát és a szentbeszédet.
A hatvanas évekre az egykori Szentgyörgy térből csak a peremére szorult Lavotta-tető maradt meg annak, ami hajdanában volt. Úttalan utak, közök vezettek a tetőre, vályog-, vagy betonviskók között kanyargott többtucatnyi ösvény, kerítés is csak elvétve akadt, de azért az ittlakók általában tiszteletben tartották a magánbirtok sérthetetlenségét. Az élet jobbára a nagynyilvánosság előtt zajlott, mosóteknők álltak a házak előtt, nyílt tűzhelyeken főtt a vacsora, s a nyílt színről általában csak utódnemzésre húzódtak vissza a viskókba.
Megmagyarázhatatlan, hogy miként kerülhetett erre a dombra ennyi kacat meg ház meg ember, miként szállíthatták fel a holmijaikat az újonnan érkezők utcák nem lévén, de tény, hogy ott voltak. Valamiképpen minden odakerült. És a telep élte a maga önálló életét, kevesek által ismert szigorú szabályok szerint, a legteljesebb elzárkózásban. A külvilággal való kapcsolat úgy valósult meg, hogy lakói alászállottak a dombról a sarki korcsmákba, a térre, a gyerekek olykor eljártak iskolába, gyakrabban a marosparti fűzfák alá, ahol a kanális beömlésénél naphosszat csapkodták a vizet mogyorópálcára bogzott cérnavégen lógó hajlított gombostűvel egy-egy nyápic pirkára várva.
Rémtörténetek keringtek az ittélőkről, amiből annyi volt igaz, hogy rém egyszerűen, máról holnapra éltek. Voltak, akik azt rebesgették, hogy életveszélyes a dombra felmerészkedni, mert aki odamegy, élve nem tér vissza... Nemegyszer fennjártam magam is, mintegy bizonyságául annak, hogy mindaz, amit a Cigánymezőről mesélnek, alaptalan rágalom. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy valahányszor ottjártam, mindig egy-egy iskolatársam kísért, olyanok, akik ott laktak. Ma már úgy hiszem, bátran mehettem volna egyedül is, hisz küllemben nem sokban különböztem az ottlakóktól, ugyanolyan vásott rövidnadrágban, „mackóban” lófráltam, akárcsak ők. Legfennebb rámcsodálkoztak volna, hogy ugyan már ki az a csudabogár, aki minden híresztelés ellenére odamerészkedik. S azzal már napirendre is tértek volna a dolog fölött.
Amit meg az ittlakók tolvajlásairól meséltek, annak annyi alapja sem volt, mint a mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint elvnek. Lopni ugyan loptak, de csak szigorúan a létszükségleteket kielégítendő.
A tetőlakók közül senkinek meg nem fordult volna a fejében, hogy például logarlécet lopjon, hacsak azért nem, hogy eladja, s kenyeret vegyen az árából... A szükségletek itt ugyanis általában a zsíroskenyér és a krumpligulyás szintjén csúcsosodtak.
Aztán a Lavotta-tető lakóit kezdték kitelepíteni. Kezdetben nehezen ment, nem szívesen váltak meg a viskóiktól (az ember a rosszhoz is tud kötődni), aztán hogy az Oncsa-telep mögötti kockaházakból eljött ide is a komfort ígéretének híre, valahogy csak rászánták magukat, hogy mindent feladva összeszedjék batyunyi cokmókjaikat. Kiürült a domb. De a megszokott földgyalus, darus módszerrel nem lehetett bontani. S akkor valaki kitalálta.
Egy napon felgyújtották a telepet. Napokig füstölt, senyvedett. Esténként a környéket bevilágította az elfojtott tüzek parazsának fénye.
Nem lángolt, mert nem volt, ami égjen.
A nedves deszkák, a porladozó kátránypapír, a rongy, a penészedő hulladék csak füstölni tud, égni nem. S az ég felé bodorodó füsttel elszállt a Cigánymező emléke is.
Most toronyházak, s kisebb, négyemeletes blokkok állnak a Lavotta-tető viskóinak helyén. Szépemlékű Lavotta János nótái helyett olykor gépzene bömböli tele az akácillatú langymeleg estéket.