Száz éve történt: marosvásárhelyi közigazgatás és visszaélések az új impériumban
Az impériumváltás első éveiben, különösen a békeszerződés aláírásáig a marosvásárhelyi magyar és román lakosság gyakorlatilag „ismerkedett” az előállt új helyzettel. A cenzúra és a hatóságok működése számos visszaélést eredményezett.
A városban működő román karhatalmi hatóságok közül a Siguranța (román titkosrendőrség) látta el a leghatékonyabban a feladatát. Mivel a megszállás következtében ostromállapot miatt cenzúra volt, a rendőrségi fegyelmi ügyek nagy része nem kerülhetett nyilvánosságra. Csupán azok jelenhettek meg a sajtóban, amelyeket a szélesebb nyilvánosság elől nem lehetett eltitkolni. Ilyen volt például az 1920 májusában történt esemény, amikor sorozásra váró néhány magyar fiatalt letartóztattak. Végeredményben a magyar lakosság szempontjából a sorozás inkább lakossági számbavételnek számított a hatóságok részéről, mivel a román hadügy megbízhatatlannak tartotta őket.
Az ürügy következő volt a megjelent sajtóközlemény szerint: a várakozó fiatalok magyar kokárdát viseltek, valamint magyar énekeket énekeltek.
A városi tanács kivizsgálást kezdeményezett az ügyben. A rendőrség cáfolta, hogy letartóztatásuk közben bántódás érte volna őket. Azonban az eset hatására bevezették az öt főnél nagyobb csoportok gyülekezetének a tilalmát.
Nem jelent meg a sajtóban, de városi szinten (kocsmák, kávéházak) terjedt a híre Szilágyi Tibor kereskedő bántalmazásának, aki emiatt panaszt is emelt a prefektusi hivatalnál. Bántalmazóját „Krecsun úrként” nevezte meg, aki beszámolója szerint „civilben volt, és a rendőrség beosztottja”. Valószínűleg Nicolae Crăciunról van szó, aki a városi Siguranța akkori főnöke volt. Beszámolója szerint ok nélkül igazoltatták, majd a rendőrségen megverték. Ennél nagyobb visszhangot kelthetett Bíró András református lelkész letartóztatása, akit szintén a Siguranța emberei figyeltek meg, és prédikációiról jelentést tettek a prefektusnál, mivel szerintük a lelkész államellenes hangulatot keltett. A jelentések szerint a lelkész fő bűne az volt, hogy prédikációjában szidta a románokat, reményét fejezte ki a magyar uralom visszajövetelét illetően, majd a prédikáció után elénekelte a hívekkel a magyar Himnuszt. A kolozsvári református püspök a bukaresti minisztériumhoz fordult Bíró szabadon bocsátása érdekében.
Fekete Andor marosvásárhelyi ügyvéd esete is hasonló volt. Az ő letartóztatása visszaemlékezése szerint azért történhetett, mivel az ügyvédi kamara átadásának vitáján egyik heves tiltakozóként szerepelt, így felfigyelt rá az esetet kihallgató rendőrfőkapitány. Háromhetes fogva tartása és megaláztatása azonban városi szintű (sajtón kívüli) feltűnést keltett, végül Kovácsy Albert jó kapcsolatokkal rendelkező marosvásárhelyi közjegyző közbenjárásával szabadult. Az ellene szóló vád a kamara átadása elleni izgatás, valamint az eskü megtagadása volt. Megfélemlítése mellett felhívást is kapott, hogy tartózkodjék a politikától, ennek azonban nem tett eleget. A következő években az eset több alkalommal megismétlődött, azonban mindig elengedték.
Több hasonló eset is előfordult a városban, amelyek szintén nem kaptak sajtónyilvánosságot, de a közvélemény tudott róluk, mivel a kormány képviselőinek városban tett látogatásakor a városi tanács magyar tagjai mindig beszámoltak a katonaság és a rendőrség által elkövetett atrocitásokról. A titkosrendőrség munkája azonban nem csupán a magyar lakosságot ért atrocitásokról szólt. A sajtó pozitív esetekről is beszámolt, például amikor a román katonák két tanulót kifosztottak. A sértettek panasztétele nyomán a tetteseket előkerítették és elrettentő példaként azonnali botbüntetésre ítélték, valamint azt követően haditörvényszék elé állították.
A lakosság megfélemlítése a karhatalmi szervek részéről válaszreakció lehetett azokra a felmerülő vélt vagy valós esetekre, amelyek a magyar lakosság szervezkedési akcióiról számoltak be.
Ezek valóságtartalmát a biztonsági szervek is sok esetben kétségbe vonták, ugyanis a lefülelt kocsmai vagy kávéházi pletykák a legtöbb esetben valótlan hírekről számoltak be, mint például hogy Erdélyből menekülnek a románok, mivel a magyar lakosság bántalmazza őket, Neculcea tábornok a harcokban elesett, vagy hogy Budapestről robbanóanyagot szállítottak titokban Erdélybe, amellyel nyilvánvalóan szabotázsakcióval készülnek. A biztonsági szervek arra utasították a kinevezett városi és megyei elitet, hogy kerüljék az interetnikus konfliktusok kialakulásának lehetőségét.
Politikai szempontból 1922-ig nem alakult ki egy stabil és egységes román vezető politikai réteg. A kinevezett román vezető beosztású tisztiviselők számos kérdésben hajlandók voltak együttműködni a városi magyarsággal, de elsősorban a kormányutasítások végrehajtói voltak. Az impériumváltás az erdélyi román politikai elitet látszólag felkészületlenül érte. A város vezetői és a tisztviselői kar olyan személyekből állott, akik elsősorban a kolozsvári és a budapesti vagy bécsi egyetemen tanultak, a monarchiabeli jogrendszert ismerték (ebben szocializálódtak), s bár anyanyelvük a román volt, a városi polgársággal legtöbb esetben magyar nyelven érintkeztek.
A város román lakossága vélhetően máshol megjelenő lapokat olvasott, ugyanis az első román nyelvű marosvásárhelyi sajtótermék megjelenésére 1920 novemberéig várniuk kellett.
Előtte megjelent a korábbi Maros-Torda Vármegyei Hivatalos Közlöny román fordítása, valamint egyéb kisebb iskolai lapok, de az első román nyelvű, elsősorban társadalmi-kulturális hetilap az Ogorul (’szántóföld’, ’ugar’) volt, amelyet helyi román értelmiségiek, középiskolai tanárok szerkesztettek, de munkájukat a kolozsvári román irodalmi és kulturális elit is segítette. Elsősorban kisebb karcolatok, versek jelentek meg az 1922-ben megszűnt lapban.
A városi hírekről valószínűleg továbbra is a helyi magyar lapokból informálódtak, 1922-ig ezek látták el részben a hivatalos közlési feladatokat is, bár 1920 áprilisától a városi nyomdát kiegészítették román betűkészlettel. 1921-ben Nicolae Iorga történész, politikus az erdélyi körútján néhány órára Marosvásárhelyre látogatott, ahol a város főbb nevezetességeinek megtekintése után a román városvezetésnek szegezte a kérdést:
Elsősorban a híradás funkcióját betöltő, a román politikai életről beszámoló lapra gondolt – 1922-ben jelent meg először a Marosvásárhelyen akkor kormányzó román Nemzeti Liberális Párt által kiadott és finanszírozott Mureșul című lap. A román betűkészlet azonban nem csupán az első román lap megjelenésének a feltételét készítette elő, hanem a városházára kitűzött hivatalos tájékoztatások kizárólagos román megjelenését is biztosította, ami ellen a magyar tanácsosok rendszeresen panaszt emeltek. Molter Károly visszaemlékezése szerint ez sok esetben hátrányosan érintette a megye és a város lakosságát: