Csíkszentmihályi Mihály: szebb Erdély, mint ahogy elképzeltem
Használjuk ki a lehetőségeinket, és fontos, hogy megtaláljuk az életben azt, ami örömet okoz, függetlenül a körülményektől – véli Csíkszentmihályi Mihály. A világhírű Széchenyi-díjas pszichológussal, a flow-elmélet kidolgozójával Csíkszentmihályon beszélgettünk.
– Első alkalommal látogatott Székelyföldre, apai ágon szentmihályi gyökerekkel rendelkezik. Mit érzett, amikor ősei földjére lépett?
– Nagyon megható volt, de nem volt furcsa, mert sokszor gondoltam arra, hogy milyen lenne Erdélyben, a családi gyökerek között találni magam. Olyan volt, mintha egy forgatókönyv lenne.
Eddig igaz, nem voltak kapcsolatok, de most hirtelen lettek, és ez nagyon jó. Egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy két fiúnk nem lehetett itt. Ők nagyon érdekes, de fontos dolgokkal foglalkoznak, ám őket is érdekli, hogy mi van a családdal. Egyik Afrikában dolgozik, a másik két-három alkalommal Kínába utazik évente. Eddig nem volt alkalmuk eljönni ide, de előbb-utóbb jönni fognak. Komolyan veszik ők is a múltat, azt, hogy részben benne van a csontjukban, hogy innen származnak. Nagyon barátságos és családias érzés itt lenni.
– Annak ellenére, hogy csupán egy évet tanult magyar iskolában, jól beszél magyarul. Kérem meséljen a magyar nyelvvel való viszonyáról.
– Az egyetlen oka, hogy még egy kicsit tudok magyarul, az az, hogy szeretek olvasni. Nem csak verset, szépirodalmat olvasok, magyar népdalokat is hallgatok, sok magyar népdalos lemezünk van. Emlékszem a gyerekkori olvasmányaimra is, a Pál utcai fiúk-féle könyvekre, aztán pedig következett a költészet, a szépirodalom, és a népdalok is mindig fontosak voltak. Szeretem ezeket hallgatni, szeretek olvasni. Sok kedvenc költőm van, Petőfi, Ady, Weöres Sándor, és a későbbi generációk, akik a háborúról írtak.
Én olasz iskolába jártam, kivéve az ötödik elemit. A környezetem kilencvenkilenc százaléka olasz volt. 1956-ban mentem ki az Amerikai Egyesült Államokba, és azóta ott élek. Ott is mindig, ahogy lehetett, próbáltam magyar környezetben lenni. Nem annyira, mint némelyek, mert az szerintem nem volt túl egészséges, hogy sok magyar emigráns együtt élt, és nem is beszéltek angolul.
– Annak idején mi volt az indítóok, amiért elkezdte kutatni a boldogságot?
– Mert azt tapasztaltam, hogy nagyon sok család, barátok, ismerősök teljesen leroskadtak, amikor elvesztették a munkájukat vagy a házukat, pénzüket. Volt viszont köztük egy-kettő, akik bár nagyon rossz anyagi körülmények között éltek, szinte mindenüket elvesztették, mégis tudtak mosolyogni, énekelni és másoknak segíteni. Gondolkodtam, hogy miért van ez, miért lehet? Mindent elveszteni anyagilag, és mégis emberileg virágozni.
Ez volt az, ami engem a pszichológiához vonzott. Nem az, hogy valamilyen betegségen próbáljak segíteni, arra sokan voltak és ami persze, szintén fontos. De az is fontos, hogy a normális életet jobbá tegyük, javítsuk, gazdagítsuk.
Vannak szükségesebb dolgok az életben. És erre akartam szentelni az életemet, hogy próbáljak abban segíteni, hogy jobb módon tanítsák a gyerekeket az iskolában, jobb házasságok, családi életek legyenek. Akkor érzem jól magam, amikor látom, hogy alkalmazzák a flow-élményt az iskolákban, családokban. Amikor ez megvan, akkor úgy érzem, hogy érdemes volt.
Csíkszentmihályi Mihály Széchenyi-díjas pszichológus, a Magyar Érdemrend nagykereszt tulajdonosa 1934. szeptember 29-én az olaszországi Fiuméban látta meg a napvilágot. Szakterülete a fejlődés- és neveléslélektan, valamint a kreativitás- és tehetségkutatás. Tőle származik a „flow”, azaz „áramlat” gondolata, amely a boldogság egy lehetséges útját kínálja fel, áll Wikipédia-szócikkében, amely a tudományos pontossággal leírt „flow-élmény” lényegét is taglalja.
– Sok helyen járt már a nagyvilágban, mit keresnek az emberek általában ahhoz, hogy boldogok legyenek?
– Részben mindenhol azt keresik, minden környezetben, minden országban, hogy miképpen lehetnek személyesen boldogok, aztán a családban. Az emberiség közmotivációja ez. Aztán a különböző politikai, történeti környezetben más és más, vannak dolgok, amelyek eléggé különbözőek.
Néha kell egy kis kreativitás ahhoz, hogy jó, hogy ilyen helyen vagyunk, ezek a lehetőségek itt, de igyekezzünk abban a környezetben annyira boldognak lenni, ahogy azt emberileg lehet. Egy távoli rokonom írt egy könyvet a koncentrációs táborokban, ahol aztán őt is meggyilkolták. De mielőtt meghalt Auschwitzban, írt egy nagyon emberi, nagyon világos naplót. Szóval
akármilyen környezetben lehet találni valami kicsi dolgot ahhoz, hogy boldogok legyünk.
Vagy egy kapcsolat, vagy a kapcsolatnak az emléke, vagy egy más emlék, az, hogy valaki szeret vagy szeretett, egy gyerekkori élmény, amely egyetlen volt a világon. Ezt meg lehet csinálni.