A szolgálólány lázadása

Bár a történet alapjául szolgáló regény már az első évaddal „elfogyott”, a Margaret Atwood által teremtett kegyetlen disztópia kibővítése adott volt, hisz ki ne lenne kíváncsi, hogy miként folytatódik a nőket kizsákmányoló diktatúra története, vagy éppen arra, hogy egészen pontosan milyen folyamatok vezettek a sorozatban megjelenített önkény kialakulásához. Adott volt tehát, hogy mind a múltat, mind a jövőt mélyítsék tovább a készítők, ennek pedig maradéktalanul eleget is tettek, így újabb tizenhárom részen keresztül láthattuk, hogy mi történik June (Offred) közvetlen környezetében, illetve

folyamatosan izgulhattunk azon, hogy a főszereplőnek sikerül-e végül kitörnie a totális elnyomás alól.

És micsoda utat jártak be a szereplők… Az első évad, viszonylag lassú, építkezős részei után felpörögtek az események és nézőként csak kapkodtuk a fejünket a sok váratlan fordulat láttán. Az évad megrázó cold-opennel veszi kezdetét:

jószágok gyanánt, sötét folyosón terelt szájzárral elnémított szolgálólányok hadát terelik a fegyveresek egy stadion belsejébe, ahol akasztófák várják őket.

Szívszorító zenei aláfestés kíséretében látjuk a félelem megtestesülését azokban a keserves percekben, amelyek többszöri újranézést követően is heves érzelmi reakciókat váltanak ki belőlünk.

Természetesen nem a halál az engedetlenség büntetése, mivel Gileád társadalmában túl értékesek a termékeny nők, azonban a megleckéztetések tárháza, mint kiderül, nem ismer határokat. A lázadókat könyörtelenül megbüntetik, azonban a már megfogant élet mindent felülír, és a várandós szolgálólány egyfajta „védelmet” élvez mindaddig, amíg életet ad az erőszak által megfogant emberi lénynek. June az évad során többször is ezt a helyzetet fordítja előnyére, és próbálja kiharcolni mindazt, amit szeretne, így

a sorozat második évadának vezérfonalai a folyamatos ellenállás és küzdés lesznek.

A szezon maga több rövid fejezetre tagolódik, amelyeket rövid, időben való ugrás tagol több részre, így akár mindegyik ilyen fejezet utolsó része felér egy mini-évadzáróval, amelyek legtöbbször

katartikus, vagy kétségbeesett pillanatokkal és fordulatokkal mélyítik tovább a szereplők drámáját.

{K1}

Megtudhatjuk, hogy miként lehet szökést tervezni, vagy épp nyíltan szembeszegülni az elnyomók akaratával, de arról is képet kapunk, hogy mi történik, amikor a diktátorok a „szabad világba” látogatnak és szembesülnek azzal, hogy mit gondolnak a rendszeren kívül élők az ő világrendjükről. Ha pedig azt gondoltuk volna, hogy az első évad borzalmait nem tudják fokozni, nagyobbat nem is tévedhettünk volna, hiszen mint kiderül, a rendszerben nincs helye a másságnak, viszont teljesen elfogadott a kiskorúak házasságba kényszerítése, aminek ráadásul megvan a maga közösségi szertartása is.

De mint minden elnyomás, Gileád is „kitermeli” a maga forradalmárját, aki társak nélkül, végső kétségbeesésében drasztikus eszközhöz folyamodik, és sok ember életét próbálja kioltani, mindezt azért, mert elege van az elnyomásból. A „terrorcselekmény” újabb offenzívát von maga után, amely révén az elnyomást megtestesítő Fred is megszabadul a rendszerét belülről bomlasztó tényezőktől, hogy utána még keményebben érvényesíthesse akaratát.

Fred, ebben a férfiak által uralt elnyomó társadalomban nem tűri meg a más véleményeket, azonban időnként hajlandóságot mutat a kompromisszumra, nyilván önös céloktól vezérelve, ez pedig nagyban előmozdítja a cselekményt és váratlan fordulatokat eredményez, például, amikor megengedi June-nak, hogy láthassa a tőle elszakított lányát, ami végül beláthatatlan következményekkel jár.

A Szolgálólány meséjének második évada betekintést enged a Gyarmatokon zajló mindennapokba, ahol a világháborús munkatáborokhoz hasonlóan a lassú halálra ítélt nők hiábavaló küzdelmeit látjuk.

Emily és Janine itt játszódó mellékszála érdekes kitérő a militáris-vallási, legtöbbször kisvárosi szinten megjelenített diktatúrából, mégis June története az, ami igazán magával ragadja a nézőt.

A szélmalomharcot vívó főhős legmegrázóbb pillanatai, amikor teljesen egyedül, magára utalva látjuk egy kilátástalanságot kimaxoló epizódban, amit aztán egy gyerek születése fordít át rendkívül csodálatos és megható percek sokaságába.

Sajnos az évad nem tökéletes, mint ahogy azt az első esetében megfogalmaztam: elsikkad például az első szezon végén Kanadába szökött Luke (June férje) és Moira (June legjobb barátnője) történetszála, emellett visszatekintésekből is kevesebbet kapunk az előző évadhoz képest, holott sok esetben ezek adtak igazán jelentőségteljes keretet a történetnek. Ezek az apróságok azonban nem rontják a nézői élményt, csupán apró hiányérzetre adnak okot a függőben hagyott, nem túl részletesen kibontott mellékszálak nézése közben.

És, hogy mennyire hatással van a sorozat nem csak a nézőkre, hanem a színészekre is, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Fredet alakító Joseph Fiennes elérte, hogy kivágjanak egy erőszak-jelenetet, ami már neki is túl soknak bizonyult. Az ominózus jelenetben az elnyomó hatalom megtestesítője és vezéralakja a feleségét kellett volna megerőszakolja, azonban Fiennesnek ez már túl sok volt és végül lebeszélte a készítőket a jelenet felhasználásáról.

Az idén 12 kategóriában Emmy-díjra jelölt folytatásos történetről méltán mondható, hogy ott van a legfontosabb mozgóképes adaptációk között,

különleges történetével elérte, hogy nagyon várjuk a már beígért, de még nem tudni, hogy mikor érkező folytatást.

Addig viszont van időnk elgondolkodni a látottakon, hogy aztán újabb adagban kapjuk meg a történet folytatását. Biztosan az is nem mindennapi utazás lesz.

{A}