Pátosz nélkül, jó kedéllyel
Azért nehogy azt gondoljuk, hogy bármelyik erdélyi, romániai kisváros képes kiállítani egy olyan nagyszínpadi, összművészeti szuperprodukciót, amely teljes egészében saját forrásokból táplálkozik, kizárólag saját szerzői és előadóművészi felhozatalára támaszkodik, egyszóval saját hangján szólal meg. Mert a csíkszeredai Role zenekar ezt hozta saját városának ünnepére, méghozzá annak is záró momentumára, a tűzijátékos vasárnap estére. Tegyük hozzá, bátor vállalás ez a szervezők részéről is, de ha belegondolsz,
lehet-e méltóbb zárása egy városünnepnek, minthogy egy, a saját kebelében nevelkedett, a település kulturális életének több oldalát is összefogó, lelkes, csupaszív csapat több mint harmincéves életművét tiszteled meg ilyen módon?
A Role nagykoncertje azért természetesen több volt egy protokolláris eseménynél. Zenéjük szinte tökéletesre csiszolva szólalt meg, üzenetük erősen bevésődhetett a közönség tagjainak fejébe. Ha az előadás közben körülnézett az ember, azt láthatta, hogy akik a placcon maradtak, nem véletlenül tették. Nem csupán a csórékolbász és a poharas sör kíséreteként tekintettek a koncertre. Azt látták, amit ez a város ma képes kitermelni magából. Ez a város, amely – mint a legtöbb székelyföldi és erdélyi sorstársa – küszködik azzal, hogy a legjobbak elmennek, és a legtöbben nem jönnek vissza. Mégis maradtak itt annyian és olyanok, akik erre képesek. Képesek ünnepelni azt, hogy itt vannak, ők nem mentek el, és nem is akarnak innen elmenni. Pátosz nélkül, csak úgy egyszerűen, jó kedéllyel, vidáman. Ahogy kell.
A Role zenekar csapata – hogy teljes legyen a kép – úgy állította nagyszínpadra saját produkcióját, hogy előtte való két nap egy fesztivált rendezett meg. A Dob-Ban ritmusfesztivál már tizenkettedik volt a sorban, s keretében olyan szintű és színvonalú előadók léptek fel a Mikó-vár színpadára, amelyek túlzás nélkül a világelithez tartoznak. Persze, ezek nagy szavak, de aki ott volt és belehallgatott azokba a koncertekbe, aki ott volt a világ egyik legjobb tombak (hagyományos perzsa ütőhangszer) zenészének, a németországi-iráni Mohammad Reza Mortazavi workshopján és fellépésén, azt hihette, hogy terápiára érkezett, és nem egy kulturális eseményre. Egy olyan kisvárosban, amelynek létezéséről a neves vendégművész ideérkezése előtt természetesen nem is hallott. De miért is hallott volna? Nem elég, ha a lakói tudják, hogy létezik?
Talán nem. De nem ez a legfontosabb. Hanem az, hogy legalább a város lakói tudják és felfogják, mit tudnak polgártársaik letenni az asztalra. Ez az írás is ezt a célt szolgálja. Nem magasztalni akar, csak megállapítani. Itt és most ez van. Ez pedig nem akármi.