A gyerek bölcsebb, mint ahogy mi gondoljuk
Míg néhány évszázada úgy tekintettek a gyerekekre, mint kicsinyített felnőttekre, akik bűnözésre hajlamosak, a nevelésnek pedig az volt a célja, hogy a bűntől megmentsük őket, a kognitív fejlődéslélektan elméletei ma már arról szólnak, hogy a gyerekek bölcsebbek, mint amennyire gyakran feltételezzük róluk.
Van egy sor olyan képességünk, amelyet gyermekkorban alapozunk meg. Az egyik az, hogy értsük meg, hogy a másik mire vágyik, hogyan gondolkodik. Ha az ember társas közegben nő fel, akkor észrevétlenül megszerzi ezt a tudást. Nagyon fontos aspektus, hogy megértsük, hogy miért gondolkodnak mások másképpen – mutatott rá Dósa Zoltán pszichológus, egyetemi oktató azon a tusványosi előadásán, amelyen azokról a folyamatokról beszélt, amelyek a fejlődéslélektanban az elmúlt húsz-harminc évben gyökeresen új paradigmát eredményeztek.
Mint mondta, a „mintha” feltétel végigkíséri a gyermekkorunkat: a valóság és a fantáziavilág kettőssége jól megférnek egymás mellett.
Legjobb, ha szembeállítjuk az embernek a rugalmas, intellektuális viselkedését más fajoknak a kevésbé rugalmas, de intelligensnek tűnő viselkedésével” – fogalmazott a pszichológus. Kifejtette, sok élőlény a saját élővilágában, környezetében nagyon intelligensnek tűnik, de amint váratlan esemény történik, ez a viselkedés rögtön megtörik, és úgy tűnik, hogy fogalma sincs, hogy mi történik vele, mivel genetikailag programozott viselkedésről van szó. Minél több időt tölt el egy faj a tanulással, annál intelligensebb. Az ember nagyon fogékony erre, már méhen belül is tanul, a születés után folyamatosan tanulunk, fogékonyak vagyunk arra, hogy új információkat feldolgozzunk és ezeket hasznosítsuk valamilyen módon.
Miért vagyunk mégis mások, mint ezek az állatok? Dósa Zoltán szerint ez a kérdés sokrétű. „A középiskolában még azt tanultam, hogy a munka tette naggyá az embert, és hasonló butaságokkal etettek. Mindenképp azt próbálták hangsúlyozni, hogy a társas szervezettség, a társadalmi lényeredet mennyire fontos. Ez kétségkívül így is van, de van egy sor olyan vonásunk is, ami biológiailag mély nyomokat hagy bennünk és ezektől nem tudunk elszakadni. Ugyanakkor számos olyan bejáratott viselkedés is létezik, ami társas közegben számunkra jól működik, de olyan viselkedések ezek, amelyek evolúciósan nagyon hasznosak és ezért maradtak fenn. Például, hogy az anya gondozza a gyerekét. Itt van még az intencionalitás kérdése, ami azt jelenti, hogy valamiféle késztetésnek, vágynak a kifejeződése, a szándék megértése a másikban. Nagyon egyszerű gesztusok kapcsán is működik ez és ezeket mi értjük. Úgy kezeljük, mintha valamiféle szándékai lennének, akár vélekedései vagy vágyai, nem csak az embereknek, hanem a tárgyaknak is.”
Az előadó szerint a lényeg a közös figyelmi helyzeten van.
Evolúciós lenyomat bennünk, hogy képesek vagyunk közös figyelmi helyzeteket létrehozni, és nagyon egyszerű gesztusok révén irányítani tudjuk mások viselkedését.
Képesek vagyunk a másik viselkedését úgy manipulálni, hogy erre explicit kérést nem is fogalmazunk meg irányába. Dósa Zoltán kitért arra, hogy a kezdetekben, a kőkorszakban ez úgy működött, hogy az idősebb vadásznak meg kellett tanítania a fiatalabbat vadászni: noha ez egy rendkívül előnytelen helyzet volt a vadászat sikerességére nézve, ha ott van egy kicsi gyermek, aki talán nem tud csendben lenni, folyamatosan figyelni kell rá, utasítgatni. Látszólag előnytelen ez a helyzet a vadász számára és mégis csinálta. Más fajoknál nagyon ritkán vagy egyáltalán nem tapasztalható ilyen, még a nagyon okos főemlősök is lemásolják ugyan egymás viselkedését, de nincs szándék bennük, hogy ezeket a viselkedésformákat meg is tanítsák. Gyakorlatilag nem akarják átörökíteni ezt egy másik generáció számára. Az embernél létezett az a szándék, hogy megértesse és megértse, és hogy ezek hasznosítható tudások, amelyeket továbbörökítve, ennek mentén létrehozhatnak egy kultúrát.
A klasszikus elméletek esetében sokszor tapasztaljuk azt, hogy a kutatók nem azokból a feltételezésekből merítkeztek, hogy vajon mit tud a gyerek, hanem inkább azt vizsgálják, hogy mire nem képes. És húznak egy határvonalat, hogy ott egy fejlődési szakasznak vége van, innen jön egy minőségi ugrás. A nyolcvanas évek közepén kezdett kibontakozni a kognitív fejlődéslélektanban egy olyan irányzat, amely szakított a hagyományos, klasszikus fejlődéselméletekkel és azokból a feltételezésekből indult ki, hogy a gyerekek igenis jóval többet tudnak a világból, mint amennyit mi feltételezünk róluk, bölcsebbek, mint amilyennek mi, felnőttek látjuk – fejtette ki a pszichológus. Alapmű ilyen téren a Bölcsek a bölcsőben vagy A babák filozófiája című könyv. Kísérleti helyzeteket írnak le és érvelnek amellett, hogy gyakorlatilag valamiféle előhuzalozott tudással jövünk a világra és ez a tudás nagyon hamar a megfelelő társas közegben hasznosítható is. Noha úgy tűnik, hogy mindezek egyszerű dolgok, de előfeltételként működnek más, bonyolultabb viselkedésformák elsajátításában. Ide tartozik az is, hogy megértsük azt, hogy a másik adott helyzetben miként gondolkodik, mit érez, milyen szándékai vannak. Az a képességünk, hogy az igaz vélekedést értsük, nagyon korán kialakul, a hamis vélekedés megértése négy éves kor körül kezd kialakulni.
Az iskolában való tanulásnak is a legnagyobb előnye pontosan az, hogy ezeket a helyzeteket megtanuljuk. A diákok, amíg a tanár tanít, azon agyalnak, hogy őt hogyan verjék át. Az a közeg kell hozzá, ez egy olyan világ, amit máshol nem sajátít el a gyerek. Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben a másik viselkedését csak az idő és a fizikai vonatkozásaiban értjük, tehát semmi pszichológia nincs benne, nem értjük a másiknak a szándékát, csak csinál dolgokat.”
Az elmeolvasás képessége fejleszthető azzal is, hogy leírjuk a társas helyzeteket, részletezzük, hogy mi történt és mit érzünk ezzel kapcsolatban. Az érzések elmondása, leírása segíti a gyereket abban, hogy értsék a helyzeteket. Gyakran sodorják kellemetlen helyzetbe a szülőket a gyerekek az őszinteségükkel például (nem finom a nagymama süteménye), ezért a felnőtt megtanítja őt a kegyes hazugságokra, arra, hogy fontos dolog az, hogy ne bántsuk a másikat, hogy vannak helyzetek amikor inkább egy kegyes hazugság többet segít, mint az őszinteség.
Az előadás végén elhangzott: a gyerekeket bölcsebbnek kell tekinteni, mint amilyennek általában laikusként látjuk. Sokat tud a világról, kis tudós módjára próbálja felfedezni a világot, hibázik, de ezeket korrigálja folyamatosan, vannak naiv elképzelései a világról.
A gyerek világképe nem azért olyan, mert hibásan tud dolgokat, hanem azért, mert a megismerőrendszere ilyen.
„Ezért van az, hogy butának tűnik, de ez másként látás. Milyen kevéssé láttak rá arra régen a felnőtt generációk, hogy milyen egy gyerek. Döbbenetes, hogy a tizenhatodik, tizenhetedik, tizennyolcadik századi festményeken is felnőtt ruhában vannak lefestve a gyerekek, de nem azért mert így szerették volna őket látni, hanem mert így is kezelték őket. Azt mondták, hogy kicsinyített felnőttek és bűnözésre hajlamosak, hogy a nevelésnek az a célja, hogy a bűntől ezeket a gyerekeket megmentsük. Nyilván, hogy a keresztény kultúrának is komoly szerepe volt ebben. Ma már tudjuk, hogy a naiv tudások segítik a gyereket, hogy felépítse magában ezt az eléggé bonyolult pszichikai világot, a sokfajta tudást, amit el kell sajátítson másokkal kapcsolatban. Hogy mit jelent egy gesztus, mit jelent, ha bizonyos hangnemben mond valamit, és mit a metakommunikációs jelzés. Az irányítást és a szabályozást fel kell váltania valamiféle partnerségnek, ahol tényleg mindkét fél megtapasztalhatja a felelősséget”– zárta előadását Dósa Zoltán.