Fogolysorsok: „Hogy es lehet, hogy ennyit kibírjon az ember?”
Honvédélet, fogolysors címmel jelent meg a Csíkszereda Kiadóhivatalnál Gál Mária egykori csíkszentkirályi hadifoglyokkal készült interjúkötete. Most mi kérdeztük a szerzőt.
– Sok éves gyűjtőmunka előzte meg a kötet megjelenését. A tizenhárom, a könyvben mesélő egykori hadifogoly közül ma csupán ketten élnek. Miért tartotta fontosnak lejegyezni a fogolytörténeteket, és átörökíteni az utókor számára?
– Számomra nem csak a nagy történelmi események fontosak és meghatározók, hanem a kisemberek által megélt személyes történetek is, amelyek úgy az egyénre, mint az illető családjára, a helyi közösségre hatással vannak. Ezek azok a történetek, amelyeket nyári délutánokon, a kapuk elé kiülve, téli estéken pedig a kályhák pattogó tüze mellett az idős emberek újra és újra elmeséltek, olyan hatással és olyan sokszor, hogy az mélyen beleivódott a hallgatóközönség emlékezetébe. A katonaélet, a hadifogságuk története életük meghatározó részévé vált.
Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy gyerekkorom nagy részét nagyszüleim 1847-ben épült házában, velük tölthettem. Így az évek során megélhettem, megtapasztalhattam azt a hagyományos székely értékrendet, amely átszőtte mindennapjaikat. Ez életem meghatározó tényezője. Nagytatám, Tamás Dénes az igazi székely ember példaképe volt számomra, aki székelységét nemcsak időnként, ünnepnapokon élte meg, hanem élete mindennapjait átszőtte. Ő volt az az utolsó székely ember Csíkszentkirályon, aki 1996-ban bekövetkezett haláláig, fehér harisnyában járt hétköznap, vasárnap is.
Már akkor megragadták a figyelmemet, éreztem, ezeket mindenképp meg kell örökíteni. Sajnos abban az időben erről még álmodni se mertünk, hogy eljön majd az az idő, amikor ezekről szabadon, megtorlás nélkül beszélhetünk. Nagymamám, Tamás Mária testvérét, Bartis Sándort csendőrként nyilvántartva hat évig tartották szovjet hadifogságban, holott nem is volt csendőr, csupán a galántai csendőrzászlóaljhoz vonult be katonának 1943-ban. Emlékszem, amikor jött Sanyi bácsi nagymamámékhoz látogatóba, mindig előkerültek a hadifogság történetei. Ezek annyira meghatározók voltak életükben, hogy szinte minden nap előhozódtak. Hallottam, hogy ganédombra kidobott fagyott káposztát és pityókahéjat ettek, amitől majdnem mérgezést kaptak, azt, hogy mennyit éheztek, mennyit szenvedtek. Egyetemi éveim során (történelem szakon – szerk. megj.) fogtam hozzá a korabeli fotók gyűjtéséhez. Negyedéven Benkő Levente kolozsvári újságírónak jeleztem, hogy interjúkat szeretnék készíteni a csíkszentkirályi volt hadifoglyokkal. Ő biztatott, hogy tegyem meg, és ha már fotókat is gyűjtök, mindenképp érdemes a hadifogságok történetét is megörökíteni.
Pontosan tíz éve fogtam hozzá, 2008-ban. Mivel a nagymamám testvére volt a kutatómunkám „kovásza”, felkerestem a csíkszentimrei Lukács Gergely bácsit, akivel egyszerre vonultak be Galántára, a csendőrzászlóaljhoz. Ugyanakkor a fogságuk ideje alatt a tizenhárom lágerben kisebb-nagyobb megszakításokkal együtt voltak. Szabadulásuk ideje is egy napra esik, tehát katonaságuk és hadifogságuk története azonos. Lementem Csíkszentimrére, megkerestem Gergely bácsit. Ő nagyon készségesen fogadott és mesélte el a fogságának a történetét. Erről a visszaemlékezésről mondta Balázs Lajos néprajzkutató, olyan részletesen van előadva, akár filmet is lehetne rendezni belőle.
– Az utolsó interjút 2011-ben készítette el, miért kellett hét évet várni a könyv megjelenésére?
– 2008-ban és 2009-ben hat-hét csíkszentkirályi volt hadifogollyal, honvéddel készítettem interjút, amelyeket kiejtés szerint, csíki tájnyelven írtam le. Úgy éreztem, így hitelesebb, meghittebb hangulatban tudom visszaadni az olvasó számára. Megkértem egy budapesti hadtörténész ismerősömet, véleményezze, hogy ezekkel a történetekkel egyáltalán érdemes foglalkozni, van-e tudományos értékük.
Ő pár nap múlva válaszolt, hogy ezek a szövegek olvashatatlanok, érthetetlenek, hadtörténeti szempontból értéktelenek.
Nagyon elment a kedvem. Azt javasolta, írjam át irodalmi nyelvre, és akkor talán lehet valamit kezdeni velük. Átírtam irodalmi nyelvre. Elmeséltem Tánczos Vilmos csíkszentkirályi születésű, Kolozsváron élő néprajzkutatónak, hogy mit javasolt a hadtörténész, így majdnem két évig hiába dolgoztam. Vilmos határozottan kijelentette, ebben az esetben semmiképp sem szabad irodalmi nyelvet használni, hanem csíki tájnyelven kell leírni, ahogy az elbeszélő meséli. Ekkor újból nekifogtam nagyon eltökélten és nagyon komolyan a gyűjtő munkához. Elmentem azokhoz az emberekhez, akiknél korábban jártam, vettük elölről a történéseket, időrendi sorrendben. Olyan interjúalanyom is volt, akit hat-hét alkalommal kerestem fel, mert éreztem, hogy a története még nem teljes. Felelevenítettük a helyszíneket, kikkel vonult be katonának, kivel volt együtt a hadifogságban. Minden apró részletet lejegyeztem. Így készült el a tizenhárom interjú. Felkértem Balázs Lajos csíkszeredai néprajzkutatót, véleményezze. De nem akartam folytatni a kutatómunkát addig, amíg egy hadtörténész nem láttamozza. Ezért írtam, teljesen ismeretlenül, Illésfalvi Péter hadtörténésznek, a budapesti Hadtörténeti Intézet munkatársának, az 1940–1944 közötti erdélyi történelmi események nagy szakértőjének, részletezve addigi kutatásaimat. Válaszolt is, hogy értékeli a munkámat, sajnos elfoglaltsága miatt nem tudja vállalni a kötet lektorálását. Aztán pár napra jött egy levél tőle, hogy mégis küldjem el az interjúkat, hadd olvassa el. És ekkor megtört a jég, elvállalta a lektorálást, a lábjegyzetek készítését. Azt írta: „rendkívüli öröm számomra, hogy egy olyan kötet megszületésénél bábáskodhatok, amely nemcsak a csíkszentkirályiak, hanem az összmagyarság érdekét szolgálja.”
– Végül nem csak az interjúk kerültek bele a kötetbe, sokkal mélyebb a merítés...
– Amikor Illésfalvi Péter elkészítette a lábjegyzeteket, született az újabb ötletem. Ne csak a tizenhárom honvéd sorstörténete örökítődjön meg, hanem kerüljön be a kötetbe azon csíkszentkirályi honvédek neve is, akik az első és második világháborúban harcoltak vagy elestek. Újból munkába lendültem. Nagyon sok információt kaptam a csíkszentkirályiaktól, illetve a budapesti Hadtörténeti Intézettől. A temetőben, a sírköveken található születési évszámokból következtettem, ki vehetett részt az I., illetve a II. világháborúban. Amikor ezeket az adatokat összegyűjtöttem, felkerestem id. Ferencz András bácsit. Ő 1927-ben született, és az 1940. szeptember 12-i csíkszentkirályi magyar bevonuláskor, valamint az 1944 augusztus végi orosz betöréskor tizenéves gyerekként nagyon figyelmesen élte meg a háborús eseményeket. Házszámonként, családonként tudta, ki mikor, melyik alakulathoz vonult be, ki mikor jött haza a frontról, ki hol esett el, ki esett hadifogságba. András bácsi egy élő adatbázis volt számomra. Hónapokon keresztül jártam hozzá.
Az első világháborús katonák neveit már nehezebb volt felkutatni, de újból átfésültük a falut,
vettük családonként, kinek a hozzátartozója harcolhatott az I. világháborúban, az osztrák-magyar közös hadseregben. Így született meg a Honvédélet, fogolysors című kötet, amelyben 13 interjú, 246 korabeli fotó, levél, 371 első és második világháborús csíkszentkirályi honvéd- és hadifogoly neve, valamint 91 első és második világháborús hősi halott neve került be, több-kevesebb információval.
– A mai gyorsüzenet-váltós világban talán nem is tudjuk elképzelni, hogy mit jelentett annak idején egy távoli levelezőlap attól a személytől, akiről hónapok óta nem kapott hírt a család. A könyvben is találunk ilyen leveleket, az egyik leginkább szívszorító talán Kolumbán Ferenc feleségének írt búcsúlevele.
– Amikor
Egy összejövetelen tudtam meg Sípos Andrástól, hogy édesanyja, Margit néni féltve őrzi édesapja, Kolumbán Ferenc búcsúlevelét, amelyet hadifoglyokat szállító vonatból dobott ki. Kolumbán Ferencet Magyarországon fogták el az oroszok, bevagonírozták és vitték a Szovjetunióba. A zsúfolásig tömött tehervagonban ő már érezte, hogy az egészségi állapota miatt nem fogja túlélni a hadifogságot. Noteszlapra tintaceruzával búcsúlevelet írt feleségének, lányának, anyósának, testvérének. A levelet felcímezte, a vagonból kidobta, és arra kérte megtalálóját, hogy az adott címre küldje el. És a Mindenható gondoskodott, hogy a levelet olyan személy találta meg, aki postára adta, és a hozzátartozók megkapták Csíkszentkirályon. Szegény Margit néni mindig sírva mesélte, csupán ez a levél maradt az édesapjából, és az a kérése családjához, ezzel együtt temessék el. Ilyen és ehhez hasonló, szívszorító történetek sorát őrzik a kötetben lévő visszaemlékezések és levelek.
– Ahogy a kötetben is az egyik adatközlő felteszi a kérdést, és az egyik fejezet is ezt a címet kapta: „Hogy es lehet, hogy ennyit kibírjon az ember?” Mit mondanak azok, akikkel beszélgetett, mi adott nekik erőt túlélni a szörnyűségeket?
– Mindenekelőtt a hit adott erőt. Többükre rákérdeztem, hogy mi volt az az erő, ami átsegítette őket ezeken a borzalmakon. Ez volt a válasz: az imádság, a Jóistenbe vetett hit és bizalom. A hit után pedig a szülőföld iránti szeretet, ragaszkodás, a rettentő honvágy. Ezért minden fiatalnak ajánlom, hogy legalább egy történetet olvasson el a könyvből. A mai világban sokan keresnek külföldön munkát, sokan próbálnak jobb megélhetés után nézni. A könyvben szereplő honvédek, hadifoglyok közül sokuknak lett volna lehetősége külföldön maradni. De nem maradtak. A család, az elődök iránt érzett mélységes szeretetés tisztelet, a szülőföldhöz való ragaszkodás erősebb volt az anyagi jólét minden csábításánál. Mesélték, volt egy időszak, amikor egyik lágerben épp készítették a foglyokat a Szovjetunióból való hazaszállításra, állították volna ki az aktákat, de még a hatóságok se tudták Erdély hová tartozik, Romániához vagy Magyarországhoz. A foglyoktól kérdezték a végcélt, választhattak volna. Ők hazajöttek, családot alapítottak és itt élték le az életüket, mert a szülőföld meghálálja a hozzávaló hűséget.
