Úgy táncolnak, mintha gyalog mennének
Már a kapuban is hallatszik, hogy a mezőpaniti Bartha-portán most is népzene szól: a vidám, hangos zeneszóról senki nem mondaná meg, hogy ebben a házban egy idős házaspár lakik: a 82 éves Gerő bácsi és a 81 éves Joli néni. Több mint hetven éve táncolnak együtt. „Én vele úgy megyek a táncban, mintha csak gyalog mennék.”
A Maros megyei Mezőpanit községben mindenki tudja, hol lakik Bartha Gergely és felesége, Jolán, a két „táncos öreg”, s aki nem tudná, azt az állandóan szóló népzene is útbaigazítja. De nem ám egy régi kazettofonról szól a muzsika, a Bartha-portán modern, hordozható hangszóróból teszik a népzenét. Mint mondják, állandóan megy ez náluk, csak azért kapcsolják ki most is, hogy beszélgetni tudjunk, hogy megismerhessük a népművészet mesterét. Bár a címet s a díjat Gerő bácsi kapta, amit megvalósítottak a néphagyomány terén, együtt végezték, kicsit rosszul is esik Joli néninek, hogy az ő neve nem fért fel a kitüntetésre.
– mondja Bartha Jolán, mosolyogva azért. Hozzáteszi: igaz, ő már nehezen táncol, februárban ugyanis megcsúszott a jégen, s a válla úgy tönkrement, hogy a fél kezét azóta nem tudja használni. Hálát ad a Jóistennek, hogy olyan férje van, aki segíti, öltözteti, ágyat is vet, s mindent csinál, amit kell. A budapesti díjátadón sem a feleségével táncolt Bartha Gergely, hanem a leányával.
Alig több mint egy hete jöttek haza Budapestről, a Népművészet Mestere cím ünnepélyes díjátadójáról, amelyen a legmagasabb népművészeti elismerést kapta meg Bartha Gergely, aki feleségével minőségi néptáncot járt egy életen át, miközben fiatalokat tanítottak, tánctáborok és táncházak állandó meghívottjai voltak. Gerő bácsi 82 évesen a budai várban is bemutatta a gálaesten a gyönyörű mezőpaniti csárdást.
A paniti házaspár szívesen meséli, hogy mindezt Gerlecz Lászlóéknak köszönhetik, ugyanis ők terjesztették fel a díjra. Maga a tanítás sok évre nyúlik vissza. „1994-ben jött ez a szombathelyi fiatalember Mezőpanitba, s összeszedett sokunkat a kultúrotthonba, hozott nekünk zenészeket Kölpényből, mert Panitban nincs cigány, egy sem, s mi táncoltunk, énekeltünk, s ő filmezett. Mi nem is tudtuk mi az, még azt sem tudtuk, mi a magyarság, higgye el, mert nem volt szabad egy színes kötényt sem felvegyünk azelőtt Ceaușescu idejében: csak fekete-pirosat hordhattunk, pedig a mi lánykorunkban színes volt a kötény” – mesél Joli néni a kezdetekről, ugyanis akkor és ott gyűltek össze néhányan Panitból, úgy lett egy kis csoport, és elkezdtek járni Gyöngykoszorú-találkozókra, Mezőbándra, Holtmarosra, Udvarhelyre, Csíkszeredába, mindenfelé. 1996-ben Holtmaroson egy ilyen alkalmon ismerkedtek meg Varga János zalaegerszegi koreográfussal, s azóta járják Zalaegerszeget, Magyarországot, mindenütt táncolnak, tanítanak, megmutatják, hogy milyen a mezőpaniti csárdás. Eleinte még nagy csoporttal mentek, de az évek során meggyérültek.
A Bartha házaspár volt a legkitartóbb, ők még tavaly is voltak Zalaegerszegen, idén is csak a néni februári balesete miatt tettek le az utazásról.
– meséli Gerő bácsi. Felesége hozzáteszi: ők szeretik a mulatságot, mindig is szerették. „Van nekem egy képem harmadik osztályos koromból, hogy a színpadon vagyok, na én azóta örökké a színpadon voltam” – mondja az asszony.
Megtudjuk azt is, a 62 éve házas Bartha pár gyerekkorától együtt táncol, már akkor is táncoltak, amikor még be sem engedték a táncba. Mert annak idején Mezőpanitban minden vasárnap tánc volt: két órakor kezdődött, nyolc órakor végződött, s volt táncrend, az ilyen kicsi 9-10 éveseket nem engedték be, s akkor azoknak csináltak egy-egy háznál táncot, az eperfa árnyékában ropták.
Muzsikáltunk, ahogy tudtunk, én például húsz évig bőgős voltam. De táncolni sem olyan nehéz a panitit, az egyszerű csárdást járjuk és a gólyát, sebesebben és lassabban, de csak a csárdást” – magyarázza Gerő bácsi, aki azért úgy véli, bár megtanulni mindenki meg tudja tanulni, csak abból lesz jó táncos, akinek a vérében van a tánc, a génjeiben.
Náluk például a szülők is jó táncosok voltak. „Nagyobbrészt örököltük, de még volt egy ügyes, nagyobb legény, amikor süldő fiú voltam, attól még sokat tanultam, például hogy ne kalimpáljak, ne tartsam a fejem félre, szorítsam a leánykát magamhoz” – magyarázza, aki igyekezett továbbadni is tudását. Bartháéknak egy fiuk van és egy lányuk, négy unokájuk, s van már három dédunoka is, de mindegyik tud táncolni, mert a nagyapjuk megtanította. „Volt lemezjátszó, kazetta, s mikor kicsi süldő leánykák voltak, én hívtam, hogy gyertek na, s forgattam. Volt, amikor pufoggtak, de megtanult az egész, s most büszkék, hogy amikor elmennek egy esküvőre, s csárdást húznak, nem kell üldögéljenek” – meséli Gerő bácsi.
Azt is megtudjuk, hogy bár fontos, hogy egy táncos pár összeszokjon, egy jó táncos tud táncolni akárkivel. „Én vele úgy megyek a táncban, mintha gyalog mennék” – mutat a feleségére Gerő bácsi. Felesége kérdés nélkül is mondja, neki olyan a néptánc és a népzene, mint a Biblia. Gerő bácsi rákontrázik:
– összegez Gerő bácsi, aki még idén, 82 évesen is megjárta Alsósófalvát és Vajdaszentiványt, és megmutatta mindenkinek, ő hogy járja.
A Népművészet Mestere címet azoknak ítélik, akik saját közösségükön belül elismert, a környezetükre hatást gyakorló, mintaadó alkotó vagy előadó egyéniségek, akik jelentős hagyomány-átörökítő és értékmentő tevékenységet végeznek. A díjazottak között szerepelt öt külhoni mester is, köztük Bartha Gergely mezőpaniti táncos. Gerő bácsi és felesége, Joli néni egy olyan időszakban került a figyelem középpontjába, amikor a legtöbb folklorista már feladta, hogy talál még kiemelkedő zenészt, táncos egyéniséget Maros megyében. Táncuk, kedvenc nótáik a magyar nyelvterületen ismertté és kedveltté váltak. Sorra készültek a Mezőpaniti táncok című koreográfiák. Varázsuk a mai napig is tart, szinte hetente látnak vendégül Magyarországról, a Felvidékről, valamint a tengeren túlról is érdeklődőket.