Sharp Objects: a sorozat, ami éles tárgyként vág a lélekbe
Be-bevillanó nyomasztó képek, sötét atmoszféra, rejtélyes gyilkosságok és számos kérdőjel: többek között ezek összessége alkotja 2018 legnyomasztóbb, de ugyanakkor egyik legnagyszerűbb tévésorozatát. Sharp Objects kritika.
A Szolgálólány meséje második évadának megnézése után nem gondoltam volna, hogy az amúgy is erős sorozatpalettán egy újabb, ahhoz hasonlóan már-már az abszurditás határain evező folytatásos történet jön szembe ilyen rövid idő alatt. Félreértés ne essék, nem párhuzamba akarom állítani a Gillian Flynn regényéből készült Éles tárgyakat (Sharp Objects) a Szolgálólány meséjével (The Handmaids Tale), csupán azt próbálom érzékeltetni, hogy előbbi
szintén egy sötét dráma, amelynek megnézése nyomot hagy az ember kedélyállapotában.
A Holtodiglan (Gone Girl) címet viselő, Gillian Flynn regényét feldolgozó film után többen lelkendezve fogadhatták a hírt, hogy az írónő újabb regényét adaptálják, ezúttal nem mozivászonra, hanem a tévéképernyőkre, minisorozat formájában. A Hatalmas kis hazugságok (Big Little Lies) sorozat készítői ezúttal sem hazudtolták meg magukat, és
egy olyan sorozatot tettek le az HBO asztalára, amely méltán ott szerepelhet majd az év végi toplistákon, a legmarkánsabb mozgókép-élmények között.
{K1}
A presztízssorozatok esetében manapság bevett szokás, miszerint nyolc vagy tíz rész ad ki egy évadot, ám ezúttal nem bizonyult ez a legjobb döntésnek, ugyanis a nem túl vaskos alapanyag ezúttal kevésnek bizonyul, ezért a készítők az atmoszférateremtés eszközeihez nyúltak, és
az első néhány részt olyannyira elnyújtották a hangulati elemek adagolásával, hogy már-már ásítva várjuk, hogy történjen már valami, és ne csak a szereplők homályba burkolt drámájával kelljen beérnünk.
A történet szerint Camille Preaker (Amy Adams lenyűgöző alakításában), egy gyerekkori drámákkal terhelt, meglehetősen önpusztító életmódot folytató, testi és lelki hegeket viselő újságíró a szerkesztőjétől feladatul kapja, hogy térjen haza a szülővárosába, ahol rejtélyes módon gyilkoltak meg két kislányt, és próbáljon magyarázatot találni a sok kérdőjeles szörnyűségre a helyiektől érdeklődve. Camille vonakodva bár, de belemegy, és hamar rájövünk arra, hogy korábban nem véletlenül hagyta maga mögött a kisvárost. A családját megismerve nem csodálkozunk azon, hogy idáig fajult a helyzet: a kívülről idillinek tűnő miliő valójában sötét titkoktól terhelt külsőségek által összetartott emberi kapcsolatok összessége.
Anyja, Adora (Patricia Clarkson talán még sosem volt ennyire ellenszenves) és testvére, Amma (a még teljesen ismeretlennek számító Eliza Scanlen brillírozik a szerepben) nem éppen kitörő lelkesedéssel fogadják a „tékozló lányt”, akinek folyamatos kérdezősködése kellemetlen helyzetekbe torkollik az amúgy is szörnyűségekkel terhelt kisváros lakóival és a hatóságokkal, emellett az időnként múltból felvillanó emlékképek újabb borzasztó élményeket sejtetnek, amelyekkel Camille szembesülni kényszerül.
A levegőben folyamatosan lebegő feszültség és a megjelenített rideg belső terek hozzájárulnak ahhoz, hogy egy percig se érezzük úgy, hogy egy kellemes világba csöppentünk.
Az érzelmi töltetet mindössze Camille karaktere viszi be a történetbe, a vele való viszonyokon keresztül bontakozik ki a többi szereplő jelleme is. Ha nem lenne folyton a szemünk előtt, hogy itt semmi sincs igazán rendben, és sötét titkok derülhetnek ki, mindent lecsupaszítva azt látjuk, hogy
a cselekmény helyszínéül szolgáló kisváros mindennapjaiban önfeledt kislányok görkoriznak az utakon, és az emberek napközben vagy esténként lesötétített ablakú bárokban találkoznak egy pohár ital mellett, utána pedig nyugodtan autóba ülnek és hazahajtanak.
A folyamatosan kibontakozó rejtélyek és az egyre jobban beinduló cselekmény az első néhány rész után nagyon beszippant és nem ereszt:
tudni akarjuk, hogy mi történt a múltban és hová vezetnek a jelen történései, de sejtjük, hogy ebből már biztosan nem lesz happy end.
A finálé pedig minden várakozást felülmúl, az utolsó percek pedig már-már viszketősen kényelmetlenek, sokáig a hatása alatt lesz, aki megnézi. A stáblista után pedig két bónuszjelenet is van, amik tovább árnyalják a nem mindennapi és aligha előre látható végkifejletet, aminek a jelen állás szerint nem lesz folytatása.
A látottak éles tárgyként vágnak a lelkünkbe, de mivel megfelelő távolságból szemléltük a történetet, ezért nem hagynak maradandó nyomot bennünk.
Ez pedig így van rendjén.
