Pátosztenger északi fénnyel
Az, hogy mekkora hatása volt az emberiségre a második világháborúnak és az azt követő időszaknak, mi sem bizonyítja jobban, hogy még mindig vannak el nem mesélt, de emberi sorsokat megváltoztató történetek ebből a korszakból. Ezeket azonban pátosz nélkül is el lehetne mesélni.
A Tőröcsik Mari és Tőröcsik Franciska (akik csupán névrokonok) főszereplésével készült film nézése alatt az volt az érzésem, hogy ezt a fajta történetmesélést már többször is láttam.
A halálra „készülő” idős asszony és leszármazottjának korokon átívelő története ez, amely a jelenből indulva titkokat tár fel a múltból.
Mészáros Márta alkotásának történelmi vonala a második világháborút követő időszakban, az orosz megszállás alatt játszódik, a helyszín Nyugat-Magyarország és Kelet-Ausztria.
A színészóriás Tőröcsik Mari számára igazi jutalomjáték a film, ő és a fiatalkori énjét játszó Tőröcsik Franciska teljesen hitelesek a szerepükben: előbbi egy megkeseredett, beteg öregasszonyt, utóbbi annak fiatalkori énjét alakítja, akinek történetén keresztül megtudjuk, hogy miken ment keresztül ahhoz, hogy ilyenné váljon. És pont amennyire dacos volt a film elején a főszereplő, épp annyira könnyen nyílik meg később, ennek a dramaturgiája viszont teljesen hiányzik az alkotásból.
A valódi cselekmény viszonylag lassan indul be, az ok-okozati faktorok nem mindig világosak, viszont
a film első részében gyönyörűen fényképezett jeleneteket kapunk, de szinte csak ez az egyetlen pozitívum, mivel a párbeszédek suták, és a forgatókönyvre is ráfért volna még egy „csinosítás”.
Számos helyzet erőltetett és túlságosan művi, a drámai és helyenként komikusnak szánt jelenetek pedig teljesen alárendelődnek annak a szándéknak, hogy a készítők folyton kihangsúlyozzák: itt valami rendkívüli és jelentőségteljes fog történni, ez pedig a visszájára fordul, mivel a drámai töltet nem elég erős, és a szereplőkről sem mindig hihető el, hogy tényleg annyira szenvednek, mint amennyire ezt érzékeltetni próbálják.
Mindezek mellett tényleg nagyon komoly és egyedi hangulata van a filmnek, ugyanakkor vannak igazán megható jelenetek, de a kevesebb néha több elv ezúttal is érvényesül:
nem kellett volna ennyire túlspilázni ezeket a fordulatokat, mivel teljes pátoszba fulladnak,
emellett a néző szájába rágnak szinte mindent, amikor pedig indokolt lenne egy kevés magyarázat, pont azt nem kapjuk meg. (Például miért látjuk ugyanazt az apácát a múltban és a jelenben is?)
A főszereplő, Mária lánya, Olga és férjének amúgy a filmben súlytalan kapcsolatát teljesen indokolatlanul mélyítik el a végére, ez pedig teljes giccsbe rántja az utolsó jeleneteket. A címben is szereplő északi fény megjelenítése pont az, ami miatt igazán keserű szájízzel távozhatunk a filmről, hogy
ismét egy nagyköltségvetésű magyar alkotást láthattunk, ami többnek akar látszani, mint ami valójában, ezáltal pedig csak egy pátoszos tucat-alkotássá degradálódik.