Alternatív történelemlecke: amikor egy cigány járt az űrben
Bizonyára már sokan tudják, hogy az űrutazások alternatív történelmében nem Gagarin volt az első, aki a sztratoszférán túlról csodálhatta meg először a földet. A mindig is a csillagok közé vágyó cigány „történetét” egy magyar film meséli el. Kritika.
Virág elvtársnál jobban talán csak Karmazsin Jenő hitt a kommunizmusban. Többek között ez a gondolat fogalmazódott meg bennem Lengyel Balázs első nagyjátékfilmjének, a Lajkó: Cigány az űrben megnézése után. És, hogy miért állítom párhuzamba Bacsó Péter Tanújának és Lengyel Balázs filmjének két karakterét? Talán azért, mert utóbbi egy erős utánérzése a korszakalkotó politikai szatírának, ami nem tud és nem is kell felnőjön az „elődjéhez”.
Mindkét alkotás a kommunista rendszert parodizálja: a Tanú „belülről”, valós időben, míg Lajkó a jövő tisztes távolságából, ennélfogva pedig jóval gyengébben.
„Ha fel akarsz jutni az űrbe, előbb el kell érned a sztratoszférát. Ez csak egy módon lehetséges: a TSZ segítségével” – mondja Karmazsin Jenő elvtárs a megszállottan űrbe készülő permetező-pilótaként tevékenykedő Serbán Lajosnak (Lajkónak), de ugyanakkor nem érti, hogy miért lázad a nép, amikor pont a nép uralkodik. Ezek, az előzetesben is megmutatott poénos szkeccsek megmutatják, hogy mire számíthatunk a Lajkótól, azonban
néhány tényleg erős vicces helyzetet leszámítva kissé erőltetett lesz egy idő után a film burleszk-jellege.
A történet szerint a cigánycsalád legkisebb sarja, a már zsenge korától folyton kísérletező Lajkó akaratán kívül, ambíciói oltárán áldozza fel édesanyját: magyarán vele együtt „küldi az űrbe” az udvar szélében álló fabudit. Ez pedig olyannyira traumatizálja őt, hogy célul tűzi, hogy egy szép nap feljut az űrbe és bocsánatot kér az idő előtt távozó szülőtől. Ebben a törekvésében talál partnerre a vérbeli kommunista, de ugyanakkor nagyon bárgyú és jószándékú Jenő bácsiban, aki eljuttatja őt Bajkonurba, arra a versenyre, ahol kiválasztják azt az embert, akit először juthat ki a világűrbe.
{A}
Hogy a történet még abszurdabb legyen, Lajkó apja, a sepsiszentgyörgyi Pállfy Tibor által megformált Serbán Flórián is bekerül a kalamajkába, hogy „cigányos” sziporkáival feldobja az amúgy nem túl bonyolult történetet. Lajkónak és kiválasztott társainak pedig nem más, mint Brezsnyev előtt kell bizonyítaniuk rátermettségüket, hogy a próbatételeket levezénylő, a világ számára még ismeretlen Gagarin előtt juthassanak ki az űrbe.
Természetesen semmi nem az, aminek látszik, mint kiderül, nem a rátermettség a legfontosabb szempont, az előre nem látott helyzetek pedig mindent felülírnak.
A Lajkót legtöbbször faarccal nagyon jól játszó Keresztes Tamás nagyot alakít, mellette még a Jenő elvtársat alakító Gyabronka József szerez derűs pillanatokat, viszont Pállfy Tibor karakteréből többet is ki lehetett volna hozni, neki viszont inkább az erőltetett poénok jutnak. Ezek a kevésbé vicces jelenetek, amik főként a mellékkarakterek jutnak, sokat elvesznek a film szatíra-jellegéből és helyenként olcsó komédiává silányítják az alkotást,
a filmvégi fordulatoknak köszönhetően Lengyel Balázs első egészestés filmje már-már a saját maga paródiájába fordul át.
A történelmi „kikacsintások” jóra sikerültek, kapunk utalást Magyarország orosz megszállására, az ’56-os forradalomra, Lajka kutyára (Lajka = Lajkó, értjük ugye?), viccesre fogott kommunista vallatásjelenetet, de a bőrkabátos „fogdmegek” sem hiányozhatnak ebből a miliőből, de a rendszerre „veszélyes” elemek és a kommunista paranoia sem maradnak ki ebből a kissé Magyar vándorra is hajazó, zanzásított alternatív történelemből.
Az űrbe vágyódó cigány története nem egy rossz néznivaló, azonban nem fog a kiemelkedő magyar alkotások közé tartozni, de arra pontosan jó, hogy megtöltse a mozitermeket és helyenként harsány kacagásokat váltson ki a nézőkből. A film maga viszont olyan, mint Lajkó kacagása az utolsó képsorokban: erőltetett.
