Mitől rittyegett Sas Andrásné feje, hogy járt Szitás Károly bá, Pistáné vagy Som Feri, mit csinált Bariné a harmaton, és mi is az a Vencel foltja? Kiderül azokból a szólásokból, amelyeket a csíkszentsimoni Endes József Általános Iskola diákjai gyűjtöttek össze magyartanárjuk ösztönzésére.
Ravasz Réka tudományos és módszertani dolgozatában kutatta, hogy az iskolán kívüli tevékenységek – vallásgyakorlás alkalmai az iskolai évben, iskolai szokások, rendezvények – hogyan járulnak hozzá az 5–8. osztályosok néprajzi tartalmak, műfajok tanulásához, mélyebb megismeréséhez. „Az ötödikesekkel tanuljuk a szólásokat, közmondásokat, és adta magát, hogy a helyieket gyűjtsék fel. Olyan szólásokat kértem tőlük, amelyek konkrétan a közigazgatásilag egy helyre tartozó Csíkszentsimonhoz és Csatószeghez kötődnek. A hatodikosok népdalokat, a nyolcadikosok az emberi sorsfordulásokhoz kötődő népszokásokat gyűjtöttek” – magyarázta Réka. Elmondta, noha a fiatalok már kevésbé használják ezeket a szólásokat, az idősebbek a mai napig ismerik, és megfelelő helyzetekben mondják is.
Közös jellemzője ezen kijelentések eredetének, hogy valaki pórul járt, arra született egy megjegyzés, és azt alkalmazták a későbbiekben más helyzetekre is. Mindenképp csúfolódó jellegük van, olyan események kapcsán születtek, amelyek a falu értékrendjéből valamelyest kilógtak.
– szól az egyik ilyen megállapítás. No, de miért is rittyeghetett ennek a bizonyos Sas Andrásnénak a feje? A szólás arra utal, hogy az asszony igencsak szerette a pálinkát, amelyet cukorrépából főztek. Az asszony mindig fejfájásra hivatkozott, de a falubeliek tudták, hogy nem a betegség, hanem az alkohol miatt. Nyilván nem néztek jó szemmel a faluban egy részeges asszonyt, ezért szólták meg és maradt fenn a neve és emlékezete ily módon.
Mint kiderült, Szitás Károly egy alkalommal kiment a mezőre szénáért. A szekér elejébe bivalyok voltak fogva, és mivel nagy meleg volt és az állatok hűsölni szerettek volna, szekerestől belementek az Oltba.
„A Szitás névnek egyébként az a története, hogy Károly bának valamelyik felmenője – az apja, vagy nagyapja – valamikor befogadott egy háromszéki embert, aki szitát árult. Az ott lakott náluk egy hétig, de nem tudta eladni a szitáit. Erre a házigazda megvette az összes szitát, csak már menjen haza a vendég, és utána ő árulta a szitát a faluban. Ezért kapták a Szitás nevet. Ezt is mindenki tudja, és ők sem haragszanak. Gyakori volt ezekben a falvakban is, hogy az azonos családnevűek valamilyen ragadványnevet kaptak, hogy meg tudják különböztetni őket a többiektől” – mutatott rá a tanárnő.
– mi a magyarázata ennek? Volt egy Vencel nevezetű ember, aki akárhová ment szekérrel, vitte a kaszát magával, és valakinek a füvébe, sarjújába mindig belekaszált. Erre meglehetősen érzékenyek a falubeliek, ezért, amikor az alcsíki településen valaki belekaszál más füvébe, „belegazol”, akkor ma is azt mondják a lekaszált helyre, hogy az Vencel foltja.
A Czikók ügyes ácsok voltak, de általában nem tervezték meg előre, hogy a tetőt hogyan építik meg, hogy teszik a gerendákat, hanem felmentek csinálni, és fent kezdtek tanakodni, mivel az egyik gerenda kilógott, a másik nem talált. Emiatt elhúzódtak a munkálatok, és ez így rájuk ragadt.
Ismét csak a Czikók kerültek a közösség górcsöve alá ebben a szólásban. A Czikók úgynevezett csúfneve a Meve volt. Ők voltak azok, akik télen is fáért (csapért) jártak az erdőbe.
Egyedüli gyermek lévén, Bubuka Jóskát bizony elkényeztették, olyannyira, hogy még legény korában is az anyja öltöztette. A hasonló gyermekeket látván használják a faluban ezt a szólást.
Ez a csatószegi asszony ugyan szívesen járt kalákázni, de míg reggel serényen kapkodta fel a pityókát, egy idő után valamire hivatkozva otthagyta a társaságot.
A faluban szombaton seperték meg a ház elejét és az udvart, Som Ferit is kérte az anyja, hogy vegye a kezébe a seprűt. Ám ő hosszas unszolás után is csak halogatta a dolgot. Időközben az asszony mosott, a ruhákat kiterítette az udvaron levő kötélre. Ekkor jött a legény, és nekifogott sepregetni. Hiába perelt vele az anyja, hogy miért nem fogott neki előtte, mert így csupa por lesz a tiszta ruha, hősünk azt válaszolta, hogy most van felkészülve a sepregetésre.
Bariné minden reggel korán elindult szomszédolni. Már kora reggel végigjárta a szomszédokat, benézett ide, benézett oda, a pletykákat összeszedte, vitte a híreket egyik szomszédból a másikba. Az ilyen helyzetek és asszonyok kapcsán hangzik el ma is ez a szólás.
És ha már a ragadványneveket említettük, a két falu – Simon és Csatószeg – között mindig is volt némi rivalizálás. Ha Simonban létrehoztak valamit, a csatószegiek is igyekeztek felzárkózni. A simoni szeszgyár miatt a falubelieket malátásoknak hívták, a csatószegiek pedig kitalálták magukról, hogy akkor ők a laskások, mert értenek a készítéséhez. „Csatószegi laskagyár, egy nap megyen, két nap áll” – szólt a mondás. A laskagyár ugyan nem jött létre, de a helybéliek egyfajta legendát építettek eköré.
„A falu megszólta, hogy aki vétett a rend ellen, vagy kicsit kilógott az elvárt viselkedési formákból, de ugyanakkor ezek az esetek humorforrások is voltak. Ma már kevésbé tudják a gyerekek, hogy honnan is erednek, csak a szülők, nagyszülők, ezért érdemes felgyűjteni, hogy megmaradjon” – véli Ravasz Réka.