Építik az erdélyi tájegységet a szentendrei Skanzenben

A Skanzen egyszerre mutat be építészetet, azaz, hogy miképpen néztek ki a különböző korokban a falusi lakosság életkörülményei, szemlélteti a tárgyi kultúrát, hiszen minden ház az eredeti funkciójának megfelelően van berendezve, úgy, hogy különböző életszituációkat is bemutatnak – a nagymosástól a gyerekszülésig az esküvőtől a háztól való temetésig – valamint a szokásvilágot, kézműves mesterségeket és folklórt.

 Az erdélyi tájegység kialakításával kapcsolatban 1999-ben Tusnádfürdőn tartottak egy konferenciát a Skanzen munkatársai a Transylvania Trusttal közösen Erdély népi építészetéről, és ekkor történtek meg az első felmérések is.

„A kulturális jelenségek nem ismernek országhatárokat. Ha például a trianoni határon belül bemutatjuk a kisalföldi Szigetköz építészetét, az nem sokban különbözik a szlovák oldalon levő Csallóköztől. Ha bemutatjuk a gömöri vagy nógrádi palócok élettereit, az nagyon hasonlít a rozsnyói vagy rimaszombatiakéhoz. Vagy a kárpátaljai épületek épp olyanok, mint a Felső-Tisza mentén levők. Ezeknél az eseteknél nem gondolkodtunk önálló tájegységben, hanem egy-egy épülettel mutattuk meg, hogy például a Felföld nem csak magyarországi területet jelent.

Ugyanis mind a szakma, mind pedig a látogatók állandóan kérdezték, hogy miért nem mutatjuk be az erdélyi területeket. Tehát volt egy társadalmi igény, volt egy szakmai előkészítettség és megvolt az adminisztratív engedély azáltal, hogy az egész magyar nyelvterületen gyűjthettünk. Ez alakította ki, hogy ezt meg kell csinálni” – magyarázta a főigazgató.

2006-ban Szentendrén tartottak egy konferenciát, amelyre a magyar néprajzi intézményeket, az Akadémia intézményeit, a Magyar Néprajzi Társaságot, a Kriza János Társaságot, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem néprajz tanszékét, professzorokat, valamint a hat, magyar vezetésű, erdélyi múzeum igazgatóját is elhívták.

 „Volt egy konzultáció, és ennek következtében kialakult egy szép elképzelés, amely olyan, mint egy függvénytáblázat: a függőleges vonalon vannak a különböző korok, területek, a vízszintesen pedig a kulturális jelenségek. Úgy kellett összeraknunk, hogy ez a koordinátarendszer lefedje azokat a legjellegzetesebb kulturális jelenségeket, amelyeket be kellene mutatni. Ez volt az alapkoncepció. A magyar állam, a különböző kulturális alapok segítették ezt a munkát, az Akadémia országos tudományos és kutatási alapja adott hatalmas pénzösszeget, a Nemzeti Kulturális Alap, a minisztérium, valamint a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programja, ami alapján gyűjtőtáborokat rendeztünk, rengeteg tudós kollégám járt Erdélyben. Meg kellett néznünk, hogy mi van itt.

És ennek az adatbázisnak köszönhetően tudtuk kiválasztani azokat az épületeket, amelyek láthatóak lesznek a kiállításon. Azt is el kellett döntenünk, hogy mely az az időszak, amelyet bemutatunk. És itt volt egy nagyon fontos szempont: Erdélyt nem szabad sem szakmailag, sem építészetében, sem tárgyi kultúrájában szegényíteni. Semmihez nem nyúltunk hozzá, amire helyben igény és megőrzésére tehetség van, azaz minden védett épületet békén hagytunk” – hangsúlyozta Cseri.

Azokról az épületekről, amelyeket a kiállításon mindenképp be szeretnének mutatni, de nem viszik el az eredeti helyéről, hiteles másolatot készítenek Szentendrén. A szabadtéri múzeum együttműködést kötött a hat erdélyi múzeum vezetőjével,

minden egyes, a Skanzenbe Erdélyből kivitt tárgy elszállítása az örökségvédelmi hivatalok beleegyezésével történt, ugyanúgy a házak lebontását is engedélyezték a helyi polgármesteri hivatalok, a kivitelt pedig a vámhatóság.

Van, ahonnan csak egy ólat, van, ahonnan egy egész tanyát vittek ki. Gyűjteményeket vásároltak olyan emberektől, akik a ’89-es változások előtti időszakban települtek ki külföldre, vagy éppen eltüzelni szánt darabokat mentettek meg.

„A megmentés rendkívül fontos kifejezés. Én, aki elég régóta vezetem a Skanzent is, és láttam már néhány dolgot, azt tapasztalom, hogy most

Erdély azt az időszakát éli, mint Magyarország a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején.

Tehát a külföldi munkavállalás, a hazaküldött pénzek, a földjáradéktörvény, a modernizáció és Románia vitathatatlan fejlődése globálisan azt is eredményezi, hogy az emberek anyagiakban gyarapodnak, és új, korszerűbb, modern életkörülmények között szeretnének élni. Ceaușescu legszebb álmában nem gondolta volna, hogy ilyen eredményes lehet a falupusztítás, amely most spontán módon történik. Az erdélyi hivatalos műemlékvédelemnek vitathatatlan nagy eredményei vannak. De ez nem globális, hanem csak lokális, nincs egy komplex felvilágosító, oktató program, amelyben el tudnánk magyarázni az embereknek, hogy lehet modernül is élni a régiben, s persze az anyagiak is hiányoznak.”

Az elképzelés szerint az erdélyi tájegységet bemutató kiállítás két nagy részből fog állni.

Kialakítanak egy kisvárosi részt, amelybe olyan épületek és életmód-szituációk lesznek bekomponálva, amelyek a városi polgárságot mutatják be,

azt a városi polgárságot, amely kiszolgálta a falvakat. Látható lesz kaszinó, kávéház, amelyben Dsida Jenő éppen írja a verset, Hirsch-nyomda, patika, a Keresztes ház, amelyben Bartók Béla is megszállt. A kialakított kisváros épületeinek földszinti terében korabeli bolthelyiségek, varroda, fotóműhely kap helyet, az emeleten pedig azt lehet megtekinteni, hogyan nézett ki annak idején egy táblabíró, jegyző, ügyvéd vagy éppen egy orvos lakása. Az udvarteres házak további szobáiba tematikus kiállításokat képzeltek el a kiállítás rendezői, például bemutatják a gyári munkásosztály életét, a viseleteket vagy éppen a fafaragást. Helyet kap egy moziterem is, ahol korabeli filmeket, híradókat, idős emberekkel készített interjúkat vetítenek.

A kiállítás másik része a paraszti kultúrát, a falusi életet mutatja be.

A „városból” egy mesterséges patakon átívelő hídon lehet eljutni ide. Meg lehet tekinteni vízi gépeket, törőket, préseket, ványolót stb. – hasonlókat, mint amilyeneket a székelykeresztúri múzeum udvarán is lehet látni –, de ott lesz egy székelyvarsági tanyának a leképezése is, ahol például az ordakészítéssel ismerkedhetnek a látogatók. A hídon átkelve egy főtérre jutunk majd, ahol a nyárádgálfalvi unitárius templomnak a másolata fog állni, körülötte a parókia, iskola, kultúrház. Azokat az intézményeket szeretnék bemutatni, amelyek segítették a megmaradást, a kultúrát, az önazonosságot. „Mindig az a szempont, hogy milyen stratégiákat alkalmaztak annak idején. Hogy lehetett egy egyszerű népszínműből nemzeti demonstrációt rendezni a Ceaușescu-időszakban. Ezek az igazán érdekes történetek.”

A főigazgató elmondta, nagyon korszerű interpretáció-módszertant használnak a kiállításon. Például lesz olyan ház, amelyben teljesen sötét lesz, de a tárgyak úgymond beszélnek. A 18 tájegységet bemutató részen tavaly kezdődtek el a munkálatok, a megvásárolt 38 parcellán megtörtént a közművesítés és a terület körbekerítése.

 Október 16-án helyezték le a nyárádgálfalvi templom alapkövét, és ezzel egyúttal a kiállítás alapkövét is.

Ugyancsak ebben a hónapban leteszik a nagy kőépületek alapköveit is, majd elkezdődik az építési munka. A tervek szerint 2021. december 31-én fejezik be az építkezést, majd 2022 első felében megnyitják a kiállítást. 

Cseri Miklós hangsúlyozta, ez a projekt csak akkor fogja elérni a célját, ha sok emberhez eljut. Szeretnék, ha a magyarországi alap- és középfokú oktatási intézmények számára ez kötelezően meglátogatandó kirándulási célpont lenne. „Ha egy iskola el akar jönni, odaküldjük a buszt értük, eljönnek Szentendrére, megebédelnek, foglalkozáson vesznek részt, megtekintik a kiállítást. Ráadásul az ideutazás előtt felkészítő pedagógiai programot kapnak, utána pedig egy feldolgozó programot. Ez lenne az Erdély-csomag, amely minden diák számára elérhető kell legyen.”

A kiállítás koncepciójának kialakításáról szólva a Skanzen vezetője rámutatott, minden magyarországi ember fejében él valamiféle romantikus Erdély-kép, de ez már nem valós. Az általuk végzett felmérésekből kiderült, sokan még mindig úgy képzelik el, hogy Erdélyben mindenki viseletben jár, pityókát eszik és pálinkát iszik, még a munka végzésekor is népi ruhát ölt magára, és akármit csinál, rögtön énekel és táncol.

 „Ugyanakkor megtörténhetett 2005-ben a népszavazás, és sajnos az a borzasztó vicc is él, hogy: »Mikor lesz a székelyből román? Amikor leszáll Budapesten a Keleti-pályaudvaron.« Csúnya kavarodás van a magyarországi fejekben. Még mindig azt hiszik, hogy segíteni kell, könyöradományokat kell küldeni Erdélybe.

Ebből aztán kiderült, hogy nem fogjuk ebben a tájegységben a Kós Károly-i Erdélyt bemutatni. Először is azért, mert az már anakronisztikus lenne, másodjára pedig azért, mert már nincs olyan felszabadítható öreg épület, tárgyi világ, amit átvigyünk. De nem is vinnénk el, ezeket itt kell tartani. Ennek hatására az lett a koncepció, hogy az 1918-20-ban kényszer hatására elcsatolt nemzettest kisebbségi létét mutassuk be. Azt, hogy mi történt 1918-tól napjainkig. Azt, hogy milyen stratégiák, milyen életmód-szituációk, milyen folyamatok vezettek oda, hogy a két és félmillióból mára ennyien maradtak. Azt, hogy hogyan történik az asszimiláció, mi az oka az elvándorlásnak, az áttelepülésnek. Úgy válogattuk ki az épületeket, hogy ezekre a kérdésekre reflektáljunk. Természetesen be fogjuk mutatni a gyönyörű szőtteskultúrát, építészetet vagy a bútorfestést is, de mindenhol ott lesz mellette egy nagyon korszerű interpretációs eszközzel az, hogy emögött mi van. Mindenképp egy nagyon rétegzett társadalomtörténeti folyamatot szeretnénk bemutatni, hogy rendet tegyünk a fejekben és értelmezzünk dolgokat.”

Cseri Miklós hozzátette, úgy szeretnék tehát bemutatni a tárgyi- és szokásvilágot, amely egyrészt kielégíti azokat a látogatókat, akik csak ezt látják Erdélyben, de mindez mellé hozzáteszik a társadalmi jelenségek hátterét, avagy kérdéseket tesznek fel.

 Ugyanis az élmény- és tudásszerzésen túl, a korszerű múzeum ma már abban is segít az embereknek, hogy feldolgozzanak, kibeszéljenek, megoldjanak magukban traumákat.

„Magyarországon korrekt módon, társadalmi közbeszéd szintjén nincs feldolgozva Trianon és Erdély. Azt szeretném, ha ezzel hozzájárulnánk az ilyen típusú társadalmi párbeszédhez. Összefüggéseiben kell látni és fel kell oldani a traumákat. Azt szeretnénk, ha a Skanzen mediátorként segítene megértetni a magyarországi társadalommal mindezt” – összegzett a főigazgató.

A szabadtéri néprajzi múzeum típusa 1891-ben alakult ki, az elsőt egy Arthur Hazelius svéd tanár hozta létre Stockholmban. Maga a skanzen szó a stockholmi szabadtéri múzeumnak a földrajzi elhelyezésére utal, és ez terjedt el, mind módszertanában, mind pedig az ilyen típusú múzeumok megjelölésére. A 19. század végén különböző iparosodási, modernizációs és urbanizációs folyamatok hatására a rurális kultúra, a paraszti kultúra építményei, szokásai, objektumai eltűnőben voltak. Az akkor nagyon okos, igényes értelmiség rájött arra, hogy ezt meg kell őrizni az utókor számára. A skanzen múzeumtípus az európai iparosodás és modernizációnak megfelelően különböző hullámokban terjedt el. Először az első világháború időszakáig a skandináv országokban, aztán Közép-Európában, Nyugat-Európában, Kelet-Európában – például a bukaresti is 1932-ben – és utána elterjedt a világ más területein is. Magyarországon hiába volt ugyan az 1896-os millenniumi kiállításnak egy néprajzi faluja, amelyet a Skanzen elődjének tekintünk, különböző történeti, pénzügyi, politikai, kultúrpolitikai okok miatt az ország kimaradt a skanzenépítés első és második hullámából is.

1907-ben a Thoroczkai Wigant Ede szeretett volna a Székely Nemzeti Múzeum mellé egy skanzent építeni, el is készült a terve, de ez sem valósult meg. Míg végül a kommunista időszak enyhülési szakaszában, amit Magyarországon úgy hívtak, hogy az új gazdasági mechanizmus időszaka, a hatvanas évek végén végre lehetőség nyílt és 1967. február elsején megalapították a Szabadtéri Néprajzi Múzeumot Szentendrén. A kezdetekkor a budapesti Néprajzi Múzeum falumúzeumi osztálya volt, 1972-ben vált önálló nemzeti közgyűjteménnyé. Ma Magyarországon 14 nagy nemzeti közgyűjtemény van, és ezek közé tartozik a szentendrei Skanzen is.

A skanzeneknek a célja és a lényege az, hogy egy nagyon különleges áttelepítési és újraépítési módszerrel alakítja ki a kiállításait: egy meghatározott szempont alapján kiválasztott épületet egy az egyben áthelyeznek a múzeum területére, vagy éppen pontosan újraépítik az eredeti épület alapján. Minden egyes épület egy minta, és magába kell foglalnia rengeteg jelentést: az építési időszakot, az építő anyagot, a benne lakónak az anyagi helyzetét, a kulturáltsági szintjét, nyelvét, vallását stb.