Nemzedékek az ábécé végén: nehezen kezelhető generációs különbségek
A generációk közötti konfliktus valószínűleg egyidős az emberrel, napjainkban azonban sokkal nehezebben kezelhető. Egy dolog biztos, a „mi időnkben más volt” jellegű minősítgetésekkel a problémát nem lehet megoldani.
Pár évvel ezelőtt Olaszországban utaztam vonattal, amikor feltűnt egy tizenéves lány. Maximális nyugalommal ült szoknyában a vonaton, miközben lábai jóval magasabban voltak, mint a feje, és telefonját nyomogatta. Ezt is jól nevelték – gondoltam, és arra törekedtem, hogy többé ne nézzek a gyermek irányába. Nem tudtam róla semmit, csak észrevettem, hogy az, ami számomra elfogadhatatlan, az számára természetes. Valahogy így néznek ki a generációs különbségek.
A mai nemzedékek érthetetlen magaviseletéről ugyanannyi szó esik, mint ahányszor a mi nemzedékünket is vitatták. Szakmai képzésem rögzíti bennem a tiltakozást az ilyen típusú kijelentések ellen, és keresem az ellenérveket. Azt a világot gyermekként láttuk, és társainkon akkor nem vettük észre a zavarokat. Ma sokkal többet beszélnek lelki zavarokról, mint akkoriban.
Amiben ma viselkedési zavart látunk, akkor az a rendszerrel szembeni lázongásnak vagy neveletlenségnek tűnt. Akit ma pszichológushoz akarnak kergetni, akkoriban felpofozták vagy kivágták az iskolából.
De hiába a sok ellenérv, a kérdés marad: miben más a mai generáció, mint amilyenek mi voltunk?
A generációk kérdéseivel foglalkozó szakirodalom egy-egy nemzedéket átlagosan húszéves korszakokra oszt. Ennyi idő kell a felnőtté váláshoz, és ennyi idő alatt a társadalmi változások is láthatóvá válnak. Húszévenként tűnik úgy, hogy a korosztályok annyira eltávolodnak egymástól, hogy generációs eltérésről beszélhetünk. E logikából következik, hogy a mai generációk kérdése nem két generáció kapcsolata, hanem négy együtt élő nemzedék találkozása.
A mai hatvanas és hetvenes generáció az elhíresült baby boom nemzedék tagjai, akik a második világháború végén és az azt követő időszakban születtek. Ők azok, akik a második világháború után kialakult világban nőttek fel és élték le fiatalkorukat. Saját gyermekeikkel szemben a generációs konfliktusból gyakran már kifogyott az üzemanyag, és inkább a háttérből szemlélik a mai nemzedékek vitáját.
Az X generáció a hetvenes és nyolcvanas években születetteké. Ők a hidegháború utolsó éveit élték meg, amikor a szocialista gazdaság még valóság volt, de az illúziók már elvesztek. A kilencvenes évek változásai olyan fiatalon érte őket, hogy számukra az alkalmazkodás nem volt kérdéses, hanem egybeesett a felnőtté válással. Közöttük voltak, akik fiatalként még szorongással tekintettek a számítógépekre: „mi lesz, ha elrontom”, és „aki sok időt tölt a számítógép előtt, elveszti az embertársaival való kapcsolatát”. Az, hogy ebben igazuk volt, az még nem jelenti azt, hogy ez segített nekik valamit. A számítógép-használatot előbb vagy utóbb meg kellett tanulniuk.
Az Y generáció tagjai a nyolcvanas és a kilencvenes években születtek. Számukra a mai gazdasági, társadalmi és technológiai világ az egyetlen ismert valóság. Rájuk hivatkoznak „digitális bennszülöttként”, ők azok, akiknek a számítógép alapú technológiák már nem a csúcstechnológia, hanem játékszer. Ők voltak azok a gyermekek, akik a szüleiket és a nagyszülőket tanítgatják a számítógép-technológiák használatra.
A Z generáció az új évezredben születetteké. Ők még fel sem nőttek, vagy most kezdik meg felnőtt életüket. Szüleikkel, az X generáció tagjaival való konfliktusaikat az elvárásokkal szembeni ellenállás jellemzi. A szüleik gyermeknevelési bizonytalansága és minden más generációk gyermekeihez képest sokkal több figyelmet és anyagi javakat kaptak. Az élettel szembeni elvárásaik ebből következnek.
Lényeges kérdés: a generációk tényleges korszakok azonos jellemzőkkel leírható képviselőit jelentik, vagy csak illuzórikus fogalmak, amelyben önkényesen általánosítunk olyan embereket, akik egy adott időszakban születtek, azért, hogy könnyebben megértessük viselkedésüket?
Az is igaz, hogy a fenti felosztáshoz képest más nemzedékekről is beszélnek, a szakirodalmi felosztás egyáltalán nem ennyire egységes. Van F generáció, tagjainak társas kapcsolatait a szociális média határozzák meg, és éjjel-nappal on-line vannak. Millenárisokról is szokás beszélni. Ők most kezdik el a munkahelyi karrierjüket, vagy még felsőfokú tanulmányaikat végzik. Ha erre figyelünk, akkor az önkényesség gyanúja megerősödik. Ha azonban a társadalmi, történelmi és gazdasági változásokat tekintjük, akkor egy-egy adott időszak krízisei valószínűleg meghatározóak lesznek az adott korban felnövők mentalitásában.
Melyek tehát azok a korszellemek, amelyek meghatározták a mai nemzedékek világképét? A baby boom nemzedék a modernitás korát élte, illetve annak újraértelmezését posztmodernként. A modernitás az építészetből kiinduló funkcionalitás fogalmára épült, amelyben a hasznos tekinthető szépnek. Ez a minimalista esztétika globalizációs folyamattal társult, és egy általános emberi értékrendszert próbált teremteni. A helyi közösségek azonban tiltakoztak ez ellen, ők a steril szépséggel szembeállították a lokális vagy nemzeti kulturális értékeket. Ez oda vezetett, hogy minden lokális kultúrát a maga környezetében kellett értékelni és elfogadni. A globális emberi kultúra ebbe belebukott.
Az X generáció hosszú ideje hirdette a posztmodern kor meghaladását, de ami ebből származott, az sem tetszik nekik:
a mai világot nem a posztmodern meghaladása és egy újabb egységesítő kultúra határozza meg, hanem az igazság utáni korszaknak nevezett időszak, amelyben a mai emberek képtelenek elhatárolni az igazat a hazugságtól, ami az igazság fogalmának felbomlásához vezet. A technológiai információáradat annyira megnövelte az információk mennyiségét, hogy az a kritikus gondolkodás kárára ment. A hírek címei között lapozva vagy rövid híreket olvasgatva és gyorsan továbbhaladva már nem tudjuk megmondani, mi az igaz és mi a hazug. Ez az álhíráradat keveredik a politikai propagandával, amely szintén hatalmas információáradatban ér minket a tévén, rádión és az internetes hírportálokon keresztül.
Ha tudásunk összezavarható, ha értékrendszerűnk részrehajló, akkor felmentést kellene kapnunk viselkedésünk és gondolkodásunk felelőssége alól? Ez megvalósíthatatlan. Az egyetlen megoldás, hogy megkeressük azokat a kapaszkodókat, amelyek segítségével visszanyerhetjük racionális gondolkodásunk támpontjait és biztos talaját. Ez nemcsak a fiatalok, hanem a szülők és nagyszülők felelőssége is.
A nemzedékek konfliktusa értelmezhető a családterápiás modellel is. Ez esetben megkülönböztetik azt, aki aktívan reagál a családban levő konfliktusokra attól, aki fenntartja a konfliktust és azokat, akik passzívan szemlélik a történéseket anélkül, hogy beavatkoznának. Ilyen szempontból a család legproblémásabbnak tűnő tagja az, akivel a család szerint „baj van”. Ez gyakran a gyermekek közül valamelyik. A többiek figyelme erre a „problémára” irányul és nem arra, ami ezt kiváltotta: a családi konfliktusokra és a diszfunkcionalitásra. A hibáztatók mellett ott vannak azok is, akik csendben, de aktívan fenntartják a problémát, illetve akik a háttérből szemlélve észrevétlenül szenvednek, vagy éppen bosszúhadjáratot tartanak.
A gyermekek és felnőttek konfliktusában tehát komoly szerepet kaphatnak a nagyszülők és más felnőttek is. Ők lehetnek akár erőforrásai, de katalizátorai is a család problémájának. Szerepet játszanak a család által elfogadott „genetikai örökségek”, a „pont olyan vagy mint …” típusú jellemzéseken keresztül.
Ezek akár megbélyegzők és olyan bűnöket vetítenek elő vagy lemerevítenek, amit a családtag nem is vétett, vagy egyedi eset volt, mégsem hagyják szabadulni ebből a helyzetből.
Ezek a minősítések lehetnek pozitívak is, amikor „az olyan gyengéd, jó, szelíd vagy éppen okos”, mint a család valamely idősebb és tisztelt tagja szerepet kapják.
Jó tudni azonban, hogy a pozitív és jóindulatú szerepek is ugyanolyan kellemetlenek tudnak lenni, mint a negatívak. Terhelő, fárasztó lehet e kijelentéseknek megfelelni. Nehéz mindig olyan szépnek, okosnak és jónak lenni, mint ahogy az idealizált formában más családtagok fejében elvárásként rögzült.
A nemzedékek egymás megítélésében komoly szubjektivitást mutatnak. A kamaszok és fiatalok a saját fiatal korukból kifolyólag hajlamosak túlegyszerűsíteni az értékek kérdését, és abszolutizálni az olyan fogalmakat, mint igazság, igazságosság, boldogság, szerelem, szabadság. Amikor a felnőttebb korosztályok kompromisszumait látják e fogalmak terén, csalódásuk és felháborodásuk elkerülhetetlen. De az idősebb generációkra is hat egy sor olyan tényező, amelyek a többi generáció szemléletét torzítja. A „mi azért nem ilyenek voltunk” kijelentés mögött ott lehet az, hogy ők más típusú környezetben nőttek fel, és az ők baráti és kortárs körük nem hasonlít a család mai fiataljainak társas környezetére, de az is lehet, hogy egyszerűen megváltozott az életszemléletűk az eltelt idő alatt, és már nem emlékeznek, milyen érzés volt fiatalnak lenni.
Tény és való, nem lehet összehasonlítani azokat a világokat, amelyekben a ma együtt élő nemzedékek éltek és élnek. A nemzedékek közötti különbség inkább a saját szemléletünkben és felületességeinkben van, semmint az emberekben. Minden nemzedék megteremti a tipikus hőseit, mind az azzal szembemenő egyéneket. Igaz, könnyebb a megfigyelt viselkedések alapján egy teljes generációt begyömöszölni egy spontán csillagjegybe, mintsem észrevenni a köztük és bennük levő különbségeket. Ha úgy érezzük, a maiak már nem olyanok, mint amilyenek mi voltunk – a tisztelet és az igazi értékek kivesztek a mai világból –, biztosak lehetünk benne, hogy ez nem így van. Legfeljebb azt tehetjük, hogy megkeressük azokat a mai fiatalokat és idősebbeket, akik még hisznek abban, amiben mi, és támogatjuk őket abban, hogy hangot tudjanak adni véleményüknek és elérjék céljaikat. Mert ők mindig ott vannak, és csak rajtunk múlik, észrevesszük-e őket.
A szerző pszichológus és pszichoterapeuta