Ízes emlékek: nem holokausztkönyvet írt Király Kinga Júlia

A gyűjtéshez úgy fogott hozzá, hogy marosvásárhelyi születésű lévén, családjának szálai sokfelé elérnek, tudta, hogy kapcsolatba léphet a zsidó hitközségekkel, túlélőket kereshet meg, kérdezheti őket a távoli múltról, a gyerekkorról, az azt követő kamaszkorról, illetve arról ami rögtön azután következett: deportálásról, túlélésről, veszteségekről, kínokról, a traumák feldolgozásáról, a hagyományok megőrzéséről. Voltak, akik azonnal megnyíltak, rutinos mesélők lévén, könnyebben idézték fel a történeteket, viszont voltak olyan interjúalanyok is, akiket megviselt az emlékezés. Ilyenkor abba kellett hagyni, majd visszatérni, együtt hallgatni, fogni a kezét az idős embernek, és megpróbálni átérezni vele együtt mindazt, ami felkavarta a lelki nyugalmát.

– meséli a szerző.

Arról, hogy a megszólaltatott tíz túlélő története hogyan kapcsolódik össze a 41 ételrecepttel, a szerző elmondta, a történelemmel kezdte, a felhőtlen gyermekkorról beszélgettek, ami idillikus volt, gondtalan és meghitt. Azután jött a kamaszkor és a gettózás, és mindaz, ami a lágerben, vagy a munkaszolgálaton történt. „Képzeljük el, az embernek még arra sincs ideje, hogy felfogja, nincsenek meg a szülei” – idézte Király Kinga Júlia Lea néni történetét, akit serdülő lányként vittek a marhavagonban, hullafáradtan érkezett meg sorstársaival, kereste a szüleit és nagyszüleit, és azt a választ kapta, hogy „most szálltak ki azon a kéményen”.

Az általa meginterjúvolt idős emberek úgy őrizték meg a hagyományos recepteket, hogy tulajdonképpen zsenge koruk ételeire, az ízekre, illatokra, formákra, mozdulatokra emlékeztek. Erdélyi Anni ezt mondja például: „Látod, arra nem emlékszem, honnan tudom a kugli receptjét. Hogy a fejemből-e, vagy valahol olvastam róla”. Majd mesélt a csólentről, amit az anyja úgy főzött, mint egy levest, de Laló, a férje úgy nem szereti, csak úgy, ha a bab jól kisült a zsírban. 

Erdélyi Lajos – vagyis ahogy mindenki ismeri, Laló – marosvásárhelyi újságíró, fotóművész így mesél a gettózásról: „Közel hatezer ember vonult, bámészkodó tekintetek kereszttűzében. Részvéttel, részvétlenül, nem emlékszem. De arra igen, hogy a Hosszú utcában nézelődők közt megpillantottam egy osztálytársamat. Kértem, hogy hozzon egy üveg ivóvizet. Hozott. És mielőtt ideadta volna, tíz pengőt kért érte”. Életét apjának köszönheti, aki a nyilvántartásba vételkor idősebbnek hazudta a fiát, így munkára fogták és nem küldték a gázkamrába, mint a többi kortársát. 

A szerző nem akarta, hogy könyve fikciónak, kitalált történetek gyűjteményének tűnjön, ezért valamennyi történetet kordokumentumokkal, fényképfelvételekkel tette még hitelesebbé.

Múzeumokkal, könyvtárakkal, hitközségekkel, magánszemélyekkel lépett kapcsolatba, levelezett, utazott, interneten, személyesen, telefonon egyeztetett, szerzői jogdíjat fizetett, hogy közölhesse a kézhez kapott iratokat, fotókat. Köszönetnyilvánításában felsorolja mindazokat a segítő szándékú barátokat, családtagokat, ismerőst és ismeretlent, akik nélkül nem jöhetett volna létre a könyv. „Örökké hálás leszek beszélgetőtársaimnak” – mondja és felsorolja őket: Braun Vioara, Diamantstein Zsuzsa, Erdélyi Anna, Erdélyi Lajos, az azóta elhunyt Kain Helena, Kárpelesz Leopold, Salamon Golda, Steier Erzsébet, Szilágyi Júlia, Tusa Etelka. 

A receptek lejegyzésével nem elégedett meg Király Kinga Júlia, úgy tartotta ugyanis, hogy ahhoz, hogy majd ő is igazi hamisítatlan zsidó ízeket valósíthasson meg, előbb a recept tulajdonosának kell azt saját kezűleg elkészítenie. Ezért az általa megvásárolt alapanyagokból az ő segítségével valamennyi étel elkészült. Azt követte majd a saját konyhájában valamennyi receptnek a kipróbálása. Minden lejegyzett alapanyaghoz, mértékhez, elkészítési módhoz ragaszkodott. Segítségére voltak a főzésben és sütésben a barátai, hozzátartozói. Az elkészült ételeket többnyire ő fotózta le, illetve a jelen levő barátok egyike-másika.

– mondta a könyvben látható fényképekkel kapcsolatban. 

„Arra kerestem a választ, hogy mi történt az emberekkel, az emberségükkel, miért nem jajongtak, vagy szisszentek fel legalább, amikor tulajdonképpen belőlük, a közösségükből vágtak ki egy darabot?” – magyarázta a szerző a könyv céljával kapcsolatosan. Emléket szeretne állítani mindazoknak, akikkel megtörténtek a szörnyűségek, azoknak, akik a gyász árán is ragaszkodtak emlékeikhez és megőrizték a receptjeiket. „Sok minden úgy tűnt el, hogy nem is tudunk róla, hogy létezett, nem tudjuk, mi az ami elveszett” – tette hozzá. 

Folytatás nem lesz, válaszolta érdeklődésünkre, nem tervez új könyvet, hiszen nem tartja magát sem holokauszt-kutatónak, sem történésznek, sem szociológusnak. Viszont meghívást kapott Rómába, hogy a római zsidó hitközség számára erdélyi zsidó vacsorát főzzön.