Közös és külön utakon. Falusi Mariannak a Pa-Dö-Dő most is biztonságot ad
Barátságos, energikus, miközben úgy fogad, mintha régi ismerősök lennénk, amikor a Jazzkívánságműsor magyarul erdélyi lemezbemutató turné pihenőnapján Csíkszeredában találkozunk Falusi Mariannal. Az énekesnő ezúttal a Sárik Péter Trióval érkezett Erdélybe, de mi azért a Pa-Dö-Dő-ről is kérdeztük.
Falusi Mariann énekhangjára már gyerekkorában felfigyeltek, és szinte egyenes út vezetett a zeneiskolából a Konzervatóriumba, majd a Zeneművészeti Főiskolára. „Amikor kisgyerek voltam, bárki felhívta apukámat, aki egy nagyvállalat igazgatója volt, miután megbeszélték, amit kellett, rögtön kért engem a telefonhoz, hogy énekeljem el az akkori nagy slágert, a Kicsit szomorkás a hangulatom máma című dalt” – idézte fel az első énekléssel kapcsolatos élményeit Falusi Mariann. Az énekesnő amúgy Barcson született, és második osztályos volt, amikor családjával Pestre költöztek, akkor teljesen véletlenül zeneosztályba került. „Nagyon jó volt az énektanárnőnk, Lászik Mária, akinek azóta is áldom a nevét, mert ő volt az, aki elindított az éneklésben, ugyanis egyértelmű volt már akkor, hogy én ezzel fogok foglalkozni. Volt egy kórusunk is, rádiófelvételekre jártunk, nagyon jó csapat és iskola volt. Amit akkor én elméletben megtanultam Lászik Máriától, tulajdonképpen abból éltem a főiskola végéig” – meséli.
A Zeneművészeti Főiskolán operaszakon tanult, mert bár Sík Olga, az énektanárnője úgy vélte, hogy dalénekesként is nagyon jól tudna működni, ezen a szakon lehetett elsajátítani a klasszikus éneklés alapjait. 1983-ban jelentkezett a Ki mit tud? tehetségkutató műsorba, amelyet dzsesszénekes kategóriában meg is nyert, majd külföldre ment dolgozni. „Elmentem másfél évet Nyugat-Európába, nagyon divatos volt akkor, hogy élőzenés diszkókban játszottak zenekarok. Magyarországról is sokan jártak, kint volt például Charlie, Gerendás Péter, Szulák Andrea. Aztán egyszer csak szólt Presser Gábor, hogy jöjjek haza, mert lenne egy színpadi szerep a Rémségek kicsiny boltja című musicalben. Ezt a Vígszínházban játszottuk, és akkor már egyértelmű volt, hogy én ennél a popzenei vonalnál maradok” – elevenítette fel az énekesnő.
A Vígszínház előadásának olvasópróbáján találkozott először
Lang Györgyivel, akivel Mariann szerint kétesélyes volt a kapcsolat alakulása, hisz lehettek volna nagyon rosszban is, mert alapvetően azonos karakterek voltak, de mivel kiderült, hogy egyformán gondolkodnak dolgokról, életre szóló barátság lett belőle.
Az első találkozásuk után egy évre zenekart is alapítottak. „A musical bemutatójának napján Presser elhívott bennünket délelőtt vokálozni. Akkor írta Révész Sándor nagylemezét, mi elmentünk vokálozni és nagyon megtetszett nekünk ez a popzenei együtt-szereplés. Révész csinált egy turnét, elkezdtünk utánuk járni, saját autóval, gázsi nélkül, csak hogy beállhassunk a produkcióba. Ezt utána nagyon respektálták. Györgyi mondta, hogy ez annyira jól megy nekünk, hogy csináljunk egy zenekart. Én kiröhögtem, de aztán valahogy bejött. Elindultunk az Interpop fesztiválon, ugyanakkor szerettünk volna kiadni egy lemezt. De akkoriban, a nyolcvanas évek végén, elég komoly privilégium volt az, hogy valaki lemezt készíthet, és Erdős Péter, aki az elnöke volt ennek az egész könnyűzenei macerának, azt mondta, ha bejutunk a döntőbe, akkor csinálhatunk egy lemezt”– mesélte Mariann. Bejutottak és 1989-ben megjelent a Pa-Dö-Dö első lemeze.
Az átütő sikert a második lemez hozta meg számukra, ezen volt hallható a Bye-Bye Szása című számuk, amely óriási sláger lett.
A rá következő húsz évben sorra jelentek meg a lemezeik, sokat dolgoztak, koncerteztek, olyan év is volt, hogy 250 fellépésük volt. Az utóbbi években már nem ennyire intenzív a munka a Pa-Dö-Dő háza táján, Györgyi beteg lett, de a zenekar létezik és most is koncertezik, amikor teheti.
Falusi Mariann neve ugyan szorosan összefonódik a Pa-Dö-Dö nevével, de számos egyéni projektje is van. Rámutatott, az önálló útjai elég szerteágazók, amelyeket nagy örömmel jár.
„Amikor Györgyi bele kellett üljön a kerekesszékbe, mert kiderült a betegsége, akkor megbeszéltük és mondtam neki, hogy én nem ülök mellé a székbe, szeretnék önállóan is dolgozni.
Mintegy tíz évvel ezelőtt felkértek, hogy állítsak össze egy műsort az amerikai magyar év kapcsán New Yorkban, és csináltam egy szabad asszociációs zeneválogatást. Ekkor hívtam meg vendégnek Sárik Pétert és Szirtes Edina Mókust, nagy sikerünk volt, több helyen előadtuk a produkciót. Ott derült ki, hogy Péterrel nagyon jól tudunk együtt dolgozni és elkezdtünk együtt tevékenykedni különböző projektekben. Fáy Miklós barátom segített nekem a koncepciókat kitalálni, és több fesztiválra állítottunk már össze különböző műsorokat. Nagy élmény nekem is, hogy ezt megengedhetem magamnak és nem kell azon feszülni, hogy mit szólnak a népek, mert csak magamnak szeretnék ebben a dologban megfelelni. A Péterrel való találkozásom azért fantasztikus, mert azt érzem, hogy ha bárhová elmegyünk ketten, és ott van egy zongora és egy mikrofon, akkor bármit meg tudunk csinálni. A kettőnk munkájába sok minden belefér. Ez egy fantasztikus egymásra találás mindenféleképp.”
Mariann másodjára érkezett erdélyi koncertkörútra, tavaly Sárik Péterrel ketten turnéztak egy másik műsorral, most a Jazzkívánságműsor magyarul lemezt mutatták be több erdélyi helyszínen a Sárik Péter Trió tagjaival: Fonay Tiborral, Gálfi Attilával és Sárik Péterrel.
Fáy Miklós barátom is jött velem, mert mondtam neki, hogy nem lehet, hogy ne nézzük meg a Békási-szorost. Elképesztő élmény volt, csoda. Az a természet és az a természetesség, ami itt van, mindenféleképpen jó. Természetesség a látványban, az érzésekben, a reakciókban, a kajákban. Ez olyan dolog, ami az embert nyitottságra készteti, hogy ezt akarja befogadni.”
A mostani műsorukról és az új, közös lemezükről elmondta, az a lényege, hogy a régi magyar slágerek, amelyeket feldolgoztak, érzelmeket rezonáltassanak meg az emberekben.
„Egy Quimby, Tankcsapda, vagy Cipőnek, Szörényinek az egyik legszebb dala vagy a KFT Balatoni nyár című száma annyi mindent jelent mindenkinek, megmozgatja az embereket érzelmileg. És az a legfantasztikusabb, hogy mindenki énekli ezeket a dalokat. Együtt énekelni pedig a világ egyik legjobb dolga. Komoly kohéziós erő közönség és előadó között, és az, hogy itt, Erdélyben az emberek ugyanúgy tudják ezeket a dalokat, mint bármerre, ahol magyarok vannak, csodálatos. Mindenféleképpen nagyon nagy élmény volt, hogy egy emberként énekelte a közönség a dalokat, én azt szeretem, ha érzelmeket mozgat meg valami, és ez a Jazzkívánságműsor magyarul erre nagyon alkalmas.”