Munkacíme: Megyecsinálók. Filmet forgatnak az 1968-as csíkszeredai spontán tüntetésről
Orbán István, a rajoni néptanács titkára belép az ajtón, íróasztalához ül, amelynek politúrozott felületén a falon levő Ceaușescu-kép tükröződik. A jelenet 1968-ban játszódik az ország közigazgatási térképének átrajzolása előtt. Filmforgatáson jártunk.
Csíkszereda egyik legfontosabb történelmi pillanatáról, az 1968-as spontán, be nem jelentett tüntetésről készül dokumentumfilm Daczó Katalin rendezésében. Az érdekeik védelmében, a mínusz 20 Celsius-fokos hidegben utcára vonult csíkszeredaiak nem tudhatták, hogy egy olyan korszakban, amikor nem voltak mindennaposak az ilyen jellegű megmozdulások, mi lesz a végkimenetele ennek – az akkor bátornak számító – tettnek. A Magyar Média Mecenatúra Ember Judit pályázata keretében készülő film középpontjában ez a tüntetés áll, de rávilágít az esemény politikai hátterére, és bemutatja egy korszak és egy kisváros hangulatát, szereplőit.
De melyek is voltak ennek a megmozdulásnak az előzményei? – tettük fel a kérdést a film rendezőjének, amikor benéztünk a forgatások egyik helyszínére, mi több, kicsit statisztáltunk is az egyik jelenetben. Daczó Katalin mintegy húsz éve kutatja a '68-as eseményeket, ezek okait és a következményeket. Már 1967-ben megkezdődött az ország közigazgatási átszervezésének az előkészítése.
Az átszervezés be nem vallott oka Ceaușescu hatalmának megszilárdítása volt, aki ’65-ben került hatalomra. Az átszervezéskor a korábbi tartományi, rajoni vezetőket leváltották, a vezérhez közelálló emberek kerültek minden új megyébe vezető beosztásokba. Az orosz mintára megszervezett tartományok helyét vették át az átláthatóbb közigazgatási egységek, a kisebb megyék.
Ezen hónapokig dolgoztak, többféle elképzelés, és ennek megfelelően térkép is született az ország közigazgatási felosztására, ebből jó néhányat látott is a film stábja a bukaresti levéltárban. A tartományok megszüntetésével megszűnt a Maros-Magyar Autonóm Tartomány is, de mégis úgy tűnt, hogy a régi magyar rajonok egy megyében lesznek.
Az egyik elképzelés szerint – a mai Maros megye területét leszámítva –, Székelyföld – Háromszék, Gyergyó, Csík és Udvarhely – egy nagy megyéhez tartozott volna, Hargita név alatt. Ám alig néhány nappal a Nagy Nemzetgyűlés határozata előtt fordult a kocka: Brassó magának akarta Háromszék egy részét, a háttérben nagy huzavona zajlott, s végül létrejött az önálló Kovászna megye. Csakhogy Háromszék rajon és Alcsík egy részének tervezett elkülönítése után Csíkszereda már nem számított volna a jövendő megye középpontjának, mert – feltehetően Fazakas János (aki udvarhelyszéki származású volt) lobbijával – utolsó pillanatban megváltoztatták az elképzelést.
Egy szombati napon gyűlést hívtak össze, és bejelentették a tartományi vezetők az elvtársaknak, hogy Udvarhely lesz a megyeszékhely, és nem Csíkszereda. „Pedig Csíkban már korábban elkezdték az átalakítási munkálatokat a néptanácsnál, meszeltek, kialakították az új irodákat. A rajoni vezetők is örvendtek, mert tudták, hogy nem lesz munkahelygondjuk. De az utolsó pillanatban ez megváltozott. Ahogy Orbán István fogalmazott:
Tehát szombaton megtörtént a bejelentés, hétvégén forrongtak az emberek, hétfőn munkába mentek, de már minden vállalatnál, tanácsnál forrongó hangulat volt, és kedden került sor erre az ominózus tüntetésre, február 13-án. Mi ezt a pillanatot szeretnénk megmutatni. De nem csak ezt, mert rájöttünk, hogy önmagában a pillanatot megfilmesíteni nem elég ahhoz, hogy a mai emberek megértsék. Nagyon fontos, hogy miért készül ez a film: most lehet még olyan embereket megszólaltatni, akik aktív résztvevői voltak az ötven évvel ezelőtt zajlott eseményeknek.”
A filmet nem csak Csíkszeredában forgatták, hanem Székelyudvarhelyre is átjártak, és olyan embereket szólaltatott meg a stáb, akik részt vettek a ’68 februári események kapcsán tartott gyűléseken, és udvarhelyi szemszögből világítják meg a történéseket.
A tüntetés délelőtt kezdődött, és egyre gyűltek az emberek a pártszékház előtt. Jöttek különböző elvtársak a tartományból, Bukarestből, a tüntetők mindenkit beengedtek a székházba, de nem engedtek ki senkit. Volt, aki ki akart jönni, és az asszonyok visszadobták a kerítésen. A nép úgy tartotta, hogy a rajoni vezetők egyezséget kötöttek, elárulták őket. Mert nem csak Csíkszereda megyeszékhely léte forgott kockán, hanem Alcsík nagy része sem tartozott volna Hargita megyéhez – avatott be a film rendezője.
„Miközben gyűlt a nép és az elvtársak bent voltak, folyamatos volt a kapcsolattartás Bukaresttel, ott nagyon jól tudták, hogy itt éppen mi zajlik. Délután a székházban levő elvtársak próbáltak az erkélyről beszélni a néphez, volt, akit lehurrogtak, volt, akit meghallgattak. Rengeteg mindent kiabáltak, egészen jelentéktelen dolgokat is, el addig, hogy „Afloare mondjon le!”. Ő egy román tanár volt, akit utáltak. Branisnénak a bugyugójáról is elhangzott bekiabálás. Branis László volt a rajon első titkára, őt nevezték ki az új megye titkárának, és úgy vélték, hogy biztos, azért nem akarják, hogy a megyeszékhely Szeredában legyen, mert fázik a fehérnép, ezért javasolták, hogy húzzon dinamót. Elhangzott az is, hogy »Műjégpályát akarunk!», és fontos, hogy közben éltették a pártot is. Persze, a legközismertebb bekiabálás az »Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk« szlogen volt, amit ehhez a pillanathoz szokták kötni, de akár korábbi keletű is lehet.”
Végül az a javaslat született, hogy tartsanak egy szűkebb körű megbeszélést a népből választott emberek, és közülük választottak ki húsz személyt, akik Bukarestbe mennek. Végül tizenkilencen indultak el éjszaka egy busszal, és reggelre értek Bukarestbe. Annyira utolsó percben volt ez a tüntetés, hogy Bukarestben a nemzetgyűlés már ülésezett, de közben Ceaușescu leült a csíkiakkal tárgyalni.
Mivel Csíkban a tüntetők kitartottak éjszaka is és másnap ismét gyülekeztek, a bukaresti pártvezetés úgy látta jónak, ha a küldöttség tagjai minél hamarabb hazaérnek.
Ezért repülővel hozták Brassóig őket, majd busszal, hogy nyugtassák le a kedélyeket, és ígérték, addigra meg fog születni a válasz is. Így is történt, és Csíkszereda lett a megyeszékhely. Ennek nyomán született az a humoros megállapítás is, hogy „addig volt Udvarhely megyeszékhely, amíg Csíkban meszeltek.”
„A filmben szeretnénk összeállítani a delegációnak a tablóját. Akkor nem készült közös fotó, és gondoltuk, hogy mindenki egy kép erejéig szerepeljen. Nagyon régóta kutatok, sok idős ismerősöm van Szeredában, kiterjedt levelezést folytattam ez ügyben, de a tizenkilencből még mindig van nyolc személy, akiről nem kaptam fotót, nem tudják, hogy vannak-e leszármazottaik, és van, akiről azt sem tudják, hogy ki volt” – magyarázta Daczó Katalin.
A dokumentumfilm története több síkon zajlik majd: beszélnek emlékezők, történészek, használnak archív anyagokat is. Olyan emberek szólalnak meg, mint például Füstös Mária, a bukaresti delegáció egyik tagja, valamint a kor egyik meghatározó politikusa, Király Károly. Az alkotók úgy vélik, hogy egyrészt hitelesebbé válik ettől a történet, másrészt fontos az, hogy azok, akik részt vettek az akkori eseményekben, hogyan látják ötven év után mindezt.
A film egyik síkjának főszereplője Orbán István, a rajoni néptanács egyik titkára (Orbán Levente színművész alakítja), aki a február 13-át megelőző napokban feljegyzéseket készített. „Ezeket a volt lakásukban, a szekrény tetején találtam ezelőtt húsz évvel. Orbán István tagja volt a küldöttségnek, amely Ceaușescu előtt képviselte a szeredaiak érdekeit. Ő volt az, aki Ceaușescunál a bevezető szöveget mondta, erről hiteles jegyzőkönyv található a bukaresti levéltárban – Novák Csaba történész hozta nyilvánosságra. Ugyanakkor sokoldalú ember volt, hegedült és harmonikázott – a filmhez zenére is szükség van –, így mindez hozzájárult, hogy őt válasszuk, rajta keresztül mutassuk be a történéseket” – fogalmazott Daczó Katalin. Hozzátette, egyáltalán nem arról van szó, hogy Orbán István hős lett volna. Sőt, elképzelhető, hogy Ceaușescu előtt szabadkozva mondta, hogy értse meg, hogy a csíkiakra nem jellemző ez a fegyelmezetlenség, és ettől még nagyon tisztelik Ceaușescu elvtársat és betartják a párt határozatát, de szeretnék, ha Csíkszereda lenne a megyeszékhely.
A következményeket már ismerjük: így is lett. A következő tizenegy évben tizennégy gyár épült a városban, valamint iskolák, kórház, műjégpálya. „Nyugodt lelkiismerettel nem lehetne azt mondani, hogy rosszul járt Szereda. Azért lehet azt mondani, mert megváltozott. Mert kicserélődött, mert lebontották, mert rengetegen költöztek ide, nagyon sok román nemzetiségű munkás jött a felépített gyárakba. De ugyanúgy faluról is költöztek be, és mert lakhely kellett, építették a tömbházakat. Tehát Csíkszeredában ugrásszerű volt a fejlődés, de nem szerves.”
A forgatás most már a végéhez közeledik, a Megyecsinálók munkacímet viselő dokumentumfilm március végére készül el, első vetítését a Duna Televízió vállalta. A stáb tagjai között van Daczó Dénes, mint segédrendező és vágó, Berszán György operatőr, Szabó Ádám mint riporter. Szakértőnek Novák Csaba Zoltán történészt kérték fel, és Gál Árpád zenéje Máté Ágnes előadásában hallható majd.
„Nem csinálunk úgy végig a film alatt, mintha folyton a múltban lennénk. A jelen nélkül nincsen múlt. Általában fordítva szokták mondani, de a mi múltunkban, abban a múltban, amit be akarunk mutatni, folyamatosan ott lesz a jelen, vagy legalábbis 1968-hoz képest a jövő. Fontosnak tartjuk, és megpróbáljuk képileg is úgy megfogalmazni – a helyszínek és az archív felvételek segítségével is – hogy érthető legyen egy olyan fiatal számára is, aki a kommunizmus időszakát nem élte, és tankönyvből sem ismeri. Lényeges, hogy megértse, hogy miért volt ez az utcára vonulás abban az időben szokatlan és igen bátor dolog. És azok, akik vállalták, hogy bemennek Bukarestbe, nem tudták, hogy hazajönnek-e még, vagy sem” – mutatott rá Daczó Katalin.
A film rendezője szerint Ceaușescunak ’68-ban nem volt érdeke, hogy konfliktusba keveredjen a magyar kisebbséggel. Az akkori magyar vezetők pedig tulajdonképpen szem elől tévesztették a nagy közös érdeket. „Mindenki a saját kis gesztenyéjét akarta kikaparni, aztán létrejött Kovászna megye, Hargita megye és Maros megye abban a formában, ahogy most van.
Ahogyan az is, és ezt is a megszólalók mondják, hogy ötven éve ugyanazt a ruhát viseli az ország, Székelyföld, ugyanaz a közigazgatási beosztás van. Nem nyúlt azóta sem ehhez hozzá senki.”