Milyen ember a székely? Száraz Miklós György könyvben keresi a választ
Kitartó, konok, csavaros eszű, indulatos, a jég hátán is megél a székely? Ugyanolyan, mint a többi magyar, többi ember? Vagy talán erősebben szeret, jobban gyűlöl, hamarabb üt? Ha bosszús, akkor bosszúsabb? Száraz Miklós György József Attila-díjas író Székelyek című könyvét a székelyek is megismerhetik.
– Nem egy szokványos történelemkönyvet írt a székelyekről. Miért foglalkoztatta ez a téma? Ha jól tudom, már tizenéves korában járta Erdélyt...
– A rövid válaszom az, hogy szeretem a székelyeket. A hosszabb, hogy valaha történésznek, levéltárosnak, régésznek tanultam, mindig is érdekelt a múlt, a história, hát hogy ne érdekelnének a székelyek, akiknek a magyar múlt számos eleme elevenebben, tisztábban él, mint bárhol másutt. A hosszú válaszom nem elmondható. Röviden biztosan nem. Talán maga a könyv a válaszom a kérdésre. Mert valóban igaz, hogy kilenc-tíz éves lehettem, amikor a szüleimmel először jártam Erdélyben, Székelyföldön. Rokonoknál, apám barátainál, Páskándi Gézáéknál, Kányádiéknál, Páll Lajoséknál és Antaléknál. Tizennégy éves koromtól pedig már nem a szüleimmel, hanem barátokkal. Stoppoltunk, szekéren, teherautókon utaztunk. A piros szemafornál a tehervagonokra kapaszkodtunk fel. Tizennégy, tizenöt, tizenhat évesen az ember fejében még nem áll össze a világ, nincs benne az agyában a térkép, sokszor azt sem tudtuk, merre járunk. Aludtunk erdőben, favágók közt, lakótelepi blokkok kazánházaiban, temetőkben, kápolnákban, barlangban, esztenán, román parasztokhoz bekérezkedve. És persze, a legtöbbször székelyeknél. Székely falvakban, városokban. Erős élmény volt. Másként nyíltak meg nekünk a felnőttek, mást mutattak magukból nekünk, gyerekeknek.
A kádári Magyarországról érkezett, fáradt, koszos, magyar kölyköknek. Felnőtt férfiak sírtak.
Felvettek a személykocsikba, teherautókba, és az idegen gyerekeknek megnyíltak. Meséltek, panaszkodtak. Várták Kádárt, szidták Kádárt, várták a magyarokat. Akkoriban még élt a legenda, sok székely elmondta nekünk, hogy úgy tudják, Kádár János valójában székely származású ember.
1958. május 19-én született Budapesten. Az egyetemet az ELTE Bölcsészkarán, történelem és levéltár szakon végezte, belekóstolt a régészetbe is, 1984-ben végzett. Számos könyvkiadónak volt irodalmi vezetője. Különböző álneveken korábban is megjelentek írásai, saját néven 1991-től ír és publikál rendszeresen. Dolgozott és dolgozik nagy könyvkiadóknak, egy seregnyi napilapnak és folyóiratnak. Fényképezett és forgatott Erdély és a Felvidék tájain, Andalúziában, Katalóniában, Tibetben, Marokkóban.
Kitüntetései: József Attila-díj (2003), Fitz József könyvdíj, a Magyarország csodái című könyvért (2003), Ünnepi Könyvhét miniszterelnöki különdíja a Mesés Magyarország című könyvért (2012), Bertha Bulcsú Emlékdíj (2013), Arany Medál-díj – ’az év írója’ (2015), a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának könyvnívódíja az Apám darabokban című regényért (2016), a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2018).
– Mi volt a vezérfonal a könyv megírásakor, illetve milyen szempontok szerint vizsgálta a székelyeket?
– A vezérfonal a história, a történelmi időrend. Aztán mégsem egészen. Mert talán mégis az első soroktól az vezérelt, hogy megfejtsem azt, mi a közös bennünk, székelyben és magyarban, és mi az, ami különböző. Lehetünk-e mások, s ha igen, mitől, miben. Az ember alakítja a történelmet, a történelme viszont visszahathat az emberre, vagyis alakítja azt. Azt meg már Janus Pannonius fél évezrede megállapította, hogy a földrajzi táj, a környezet is formál minket. Engem annak idején, gyerekkoromban megragadott a távolság. Egy kilenc-tízéves gyerek másként látja a világot, mint az olvasott felnőtt. Igazabbnak látja, mert az bűvöli el, ami valóban van. Nem befolyásolja a tudása, a háttérismerete, előítéletei, a megszokás. Igazabbul, színesebben lát. Mi a székelyekhez egy álló napon át vonatoztunk. Messze volt. Határon át. Idegen vámosok, határőrök, útlevél. Messze voltak földrajzilag is. És időben is messze. A székely falu, a táj még sokkal érintetlenebb volt. Őrizte még az évszázadokkal korábbi képet. Mindenütt állatok, nyájak, fekete bivalyok, karámok, legelők, erdők. Minden falatnyi erdei legelőn, domboldalon kazlak. Mindenütt dolgozó emberek, kaszáló férfiak, szalmakalapos, fagereblyés asszonyok. Ahogy akkor én erre rácsodálkoztam, abból is igyekeztem valamit megmutatni.
– Kibogozható-e a székelyek eredete?
– Nem tudom, hogy bármilyen eredet kibogozható-e. Szaktudósok, nyelvészek, régészek, archeo-genetikusok, embertanosok állítják, hogy egyetlen nép eredete sem bogozható ki. Ugyanolyan neves szakemberek meg azt állítják, hogy azért mégiscsak egyre többet tudhatunk meg. Hogy a tudomány újabb és újabb módszereket, eszközöket ad a kezünkbe.
Az erős, de hitetlen ember gyöngébb, mint a vékonyabb, de magabízó ember. A tudás, a hit erőssé tesz.
– Hogyan látja, milyen ember a székely? Mi a legfőbb ismérve?
– Hát milyen lenne? Emberi ember a székely. Ugyanolyan, mint a többi magyar. A többi ember. Ha bántják, szomorú. Vagy elkeseredett. Vagy üt. Vérzik, ha megsebzik. Hálás, ha szeretik, ha testvérre lel. Adakozó és szűkkeblű. Mondom, mint bármelyikünk. Mint bármelyik más ember. De talán mégsem egészen ugyanolyan. Talán erősebben éli meg ugyanazt.
Erősebben szeret, jobban gyűlöl, hamarabb üt. Ha hálás, akkor hálásabb. Ha bosszús, akkor bosszúsabb, ha haragos, akkor haragosabb. Talán még a szíve is erősebben fáj, amikor fáj.
Amúgy sorolhatnám a közhelyeket is, hogy a székely kitartó, konok, csavaros eszű, indulatos, a jég hátán is megél. Ezek nem is légből kapott állítások, ráadásul a történelmi múlt magyarázattal is szolgálhat ezeknek a tulajdonságoknak a kialakulására, megerősödésére, de ez így sorolva mégis valahogy laposabb lenne.
– Milyen kérdésekre talál válaszokat az olvasó a könyvben?
– Gondolom, minden olvasó másra. Senki sem tudja ugyanazt és ugyanúgy. Én ebben a kis könyvben igyekeztem csokorba gyűjteni egy seregnyi remek magyar kutató, történész és régész, néprajzos, nyelvész ismereteit a székelységről. Írókét meg költőkét is. Királyokét meg fejedelmekét, katonákét. Amit én hozzá tudtam tenni, az a csoportosítás, a tálalás, meg az, hogy áteresztettem magamon ezt az igen-igen nagy anyagot, átszűrtem, kirostáltam, amit kevésbé fontosnak véltem, hangsúlyoztam, nyomatékosítottam, amit meg igen.
– Egy helyen Ernest Renant említi, aki azt mondja hogy a nép, a nemzet közös emlék a múltról és közös terv a jövőre. Ami a székelységet illeti: milyen ez az emlék és milyen ez a közös terv?
– Nehéz kérdés.
Ha akarom, nagyon egyszerű. A székelység a magyarság része. Punktum. Lehet, hogy a legjobb, legtisztább, legerősebb része, akár megengedhetjük ezt is, de része. Ha meg akarom, bonyolultabb ez is.
Talán nincs is itt terünk ebbe belebonyolódni. Önrendelkezés, függetlenség. A katalán kísérlet kudarca...Nehéz ügy. Mik a tények? A székelység örökké peremhelyzetben volt. Legalább egy évezrede, vagy minimum 700-800 éve a határokon, ahol először támadt az ellenség, ahol először ontják a vérüket, távol a központi hatalomtól, az ország szívétől. Száz éve meg ráadásul a határon túl, egy másik ország közepében. Vagyis, amióta csak tudunk róla, állandó vészhelyzetben, küzdelemben. Én történesen az autonóm Székelyföld híve vagyok, még ha féltem is a romániai magyarok Székelyföldön kívüli részeit. Azt gondolom, az autonómia jó, a magyarság többi részének hatékony védelme pedig egy másik megoldandó kérdés. De ez az én személyes véleményem, a könyvemben nem korteskedem, nem vallok színt, nem igyekszem direkt módon meggyőzni senkit semmiről. Azért léteznek dolgok, amik egyértelműek. Például a román népszámlálások ügyeskedéseire gondolok. A székely és magyar etnikum szétválasztásának – szerencsére sikertelen – kísérleteire. Mindenesetre igaznak vélem Renan meghatározását, és igyekszem emlékezni a közös múltra, és bízom a közösen tervezett jövőben. Az is igaz, hogy Renan azt is leírta, hogy a nemzet állandó választás és állandó megújulás, soha nem nyugalmi állapot. Hát erről mi, magyarok és székelyek, tudunk valamit.
– Változott-e, és ha igen, miként változott a székelyképe a könyv megírása során?
– Nem, alapjában nem változott, hiszen az én székelyképem érzelmi töltetű, nem az eszem vagy a történelmi ismereteim határozzák meg. Gyerekkorban alakult ki, kamaszkoromban megerősödött. Meg családi hagyomány is. Apai nagyapámnak volt egy mondása. Nem volt székely, de szerette a székelyeket, talán azért, mert tizennyolc évesen, hadapródiskolásként, váradi kiskadétként 1919-ben a Székely Hadosztállyal harcolt. Szeretettel mondta, cinkos elismeréssel:
egy örmény felér három zsidóval, egy székely viszont felér három örménnyel.
A találékonyságra, életrevalóságra gondolt. Gyerekként nem kérdeztem, hogy miért mondja, mire gondol. Mire kérdeztem volna, már nem élt.
Január 19. szombat, 18 óra – Café Bulgakov, Kolozsvár (moderátor: Illés Andrea)
Január 21. hétfő, 18 óra – Városi Könyvtár, Székelyudvarhely (moderátor: Katona Zoltán)
Január 22. kedd, 17 óra – Kájoni János Megyei Könyvtár, Csíkszereda (moderátor: Lövétei Lázár László)
Január 23. szerda, 18 óra – Vígadó Művelődési Ház, Kézdivásárhely (moderátor: Sántha Attila)
Január 24. csütörtök, 18 óra – Balassi Intézet, Magyarország Kulturális Központja, Sepsiszentgyörgy (moderátor: Sántha Attila)
Január 25. péntek, 17 óra – András Lóránt Társulat, Marosvásárhely (moderátor: Szász Cs. Emese)