Amikor a cipész álmodik
A székelyföldi kis műhelyből kézzel készített, egyedi női és férficipők kerülnek ki, viselőjük legnagyobb boldogságára és nem utolsósorban büszkeségére. A cipőkészítés rejtelmeibe Ruzsa Lehel vezetett be.
Katonás rendben sorakoznak a polcokon a különböző méretű és formájú kaptafák, közelükben vannak a színes, mintás minőségi bőrök, külön a női és külön a férficipőnek alkalmasak. Most megcsodálni, megsimogatni lehet őket, egy kis szerencsével a későbbiekben pedig viselni is.
Ruzsa Leheltől nem áll távol a cipőkészítés, hiszen évekkel ezelőtt ortopédiai technikusként dolgozott, ortopéd cipőket készített. Aztán – elismeri – felesége biztatására álmodott egy nagyot, és önállóan vágott bele a cipőkészítésbe. Persze előtte tanult, és még mindig tanul, nem is akárkiktől. A magyarországi mesterek eleinte csóválták a fejüket, mondván, sok munka és sok tanulás következik, de a székely fiatalember nem adta fel, esélyt kért. „
Helyet adott nekem, ahol dolgozhatok, amikor kimegyek hozzájuk, ide jön le Budapestről az egyik mesterem, és ő tanít. Önzetlenül segítenek, beengednek a gyárba, átadják a tudást. Hatalmas dolog” – meséli lelkesen Lehel. A csíkszeredai fiatalember immár három éve így „lopja el” a szakma csínját-bínját, legalább havonta egyszer néhány napra Magyarországra utazik, és hazatér az újonnan szerzett tudással. „Ott készülnek az új modellek, folyamatosan tanulok, és még rengeteg tanulnivalóm van” – jegyzi meg.
A cipőkészítés precíz munkát és sok türelmet igényel, Lehel pedig úgy érzi, megtalálta a helyét.
Adott a bőrdarab, és ezekből vágjuk ki a cipő elemeit: fejrész, külső és hátsó oldalak. Aztán van a bélés, és vannak a merevítők. Amikor minden elő van készítve, van vagy 10-12 darab. Helyenként szépen le kell vékonyítani a bőrt, hogy az átfedések ne legyenek csúnyák, minden munkálat kézzel történik. Aztán össze kell varrni, és hozzáláthatok a kaptafázáshoz. A kaptafa adja meg a cipő formáját. Mindegyik különböző, van hegyesebb vagy szögletesebb. A következő lépésben a bőrt a kaptafára kell cvikkolni, azaz a kaptafára foglalni. Egy kovácsolt fogóval a bőrt is húzzuk, és ugyanazzal a fogóval beleütjük a szeget is. Persze sokszor megy az ütés az ujjamra is, milliméteres távolságra vannak ezek a kis szögek egymástól, egy felsőrész felfogatásához pedig legalább száz szeget kell beleütni. Munkás. Az ölemben tartom, egy kis széken ülök, rágörnyed, ugye, az ember, nem a legegészségesebb pozíció. Felhúzok egy fél párat a kaptafára, aztán kicsit megmozdulok, csinálok valami mást. Három napot tartom a kaptafán, amíg kiszárad a ragasztó. Régebben azért használtak fa kaptafát, mert az kiszívta a nedvességet. Ahhoz, hogy fel tudjam talpalni, körbe kell csiszolni. Felrajzolom a bőrtalpat, még itt-ott reszelgetni, csiszolgatni kell, és felragasztom. Egy nap száradás következik, aztán beleragasztom a belső bélést, belekerül a fűző, és lehet is viselni” – meséli a közel másfél hetes munka menetét.
Közben mutatja a szerszámokat is, mestereitől kapta, látszik, évtizedek óta használják, ki tudja, hány cipőt készítettek velük.
Van itt például rádli, gyalu, szeghúzó, különböző kések. „Nagyon nagy odafigyelést igényel például a rádlizás. A szerszámot fel kell forrósítani, és a bőrtalp szélét meg kell vasalni, azaz a bőrt össze kell tömöríteni, hogy ne szívja fel a vizet. A bőr levékonyításakor és kiszabásakor is nagyon kell figyelni, mert ha véletlenül megfut a kés, belevágsz, lehet eldobni a bőrt, nincs hogyan kijavítani” – magyarázza.
A bőr pedig a lehető legjobb minőségű. A férficipőnek alkalmas bőrt Kézdivásárhelyről szerzi be, ez borjúbőr, a női lábbelinek alkalmas, jóval finomabb bőrhöz – ez kecskebőr – pedig Olaszországból jut hozzá. Persze megvan az ára is. Nem olcsó mulatság egyedi, kézműves bőrcipőben róni az utcákat, amikor egy négyzetméter jó minőségű bőr ötven euróba is belekerül.
Egyelőre pozitívak a hazai visszajelzések, érdeklődő és megrendelő is akad szép számmal. Természetesen a hölgyek szeme csillan fel hamarabb az egyedi kézműves topánkák láttán, de a férfiaknak is akadnak különlegességek, sőt a későbbiekben Lehel kézzel szeretné festeni a bőrt, és akkor még szélesebb lesz számukra a választható színskála.
Ehhez az is hozzájárul, hogy naponta legalább két óra edzés is van, akkor teljesen kikapcsolódom és feltöltődöm, akkor csak a kerékpár létezik. Ezt így nagyon szeretem, és ha a jó Isten segít, továbbra is akarom csinálni. S ha még tanítanak is, kár lenne kihagyni. Ha az ember nyugodtan dolgozik, és szereti, amit csinál, baj nem lehet” – mondja nevetve Ruzsa Lehel.
