Csernobil, ahogy a túlélők emlékeznek rá
Letehetetlen könyv, de nem az izgalmas, szövevényes cselekmény miatt. Egy megrázó, milliókat érintő katasztrófa dokumentációja, a leghitelesebb forrásból: a túlélők történeteiből. Szvetlana Alekszijevics dokumentumkötete, most, hogy Csernobil tragédiája ismét bekerült a köztudatba, mondhatni, kötelező olvasmánynak számít.
Elképesztő az a népszerűség, amit a Kelet-Európát beárnyékoló, hihetetlenül szörnyű, csernobili atomkatasztrófát feldolgozó tévésorozat futott be, szinte a semmiből érkezve. Az egykori szovjet tagállamban bekövetkezett tragikus eseménysorokat feldolgozó folytatásos történet ismét a hétköznapok beszédtémájává tette a 33 évvel korábbi szörnyűségeket és azok következményeit,
olyan egyszerűen magyarázva el az ok-okozati faktorokat, hogy az is megérthette, hogy mi történt, aki szinte semennyit sem konyít a reáltudományokhoz.
{K1}
A mindössze öt részt számláló HBO-Sky által készített Csernobil-sorozat azonban az időkorlát miatt nem tud teljesen átfogó képet nyújtani az atomkatasztrófáról és annak mindent érintő következményeiről, ezért, ha utánaolvasnánk annak, hogy milyen hatásai voltak a csernobili atomrobbanásnak az ott élőkre, akkor Szvetlana Alakszijevics: Csernobili ima című könyvét érdemes kézbe vennünk.
Mi lenne ugyanis hitelesebb forrás, mint a túlélők vallomásai?
Merthogy a 2015-ös irodalmi Nobel-díjat elnyerő írónő nem tett mást, mint túlélőket szólaltatott meg, akiknek történeteit monológok formájában tárja az olvasó elé. Könyvében megszólalnak úgy az egyszerű földművesek, mint a magas beosztású párttitkárok, tudósok, értelmiségiek, vagy éppen a rendkívüli helyzet miatti „hadkötelesek”, akiket hazafias munkára rendelt be a szovjet állam a sugárfertőzött területekre.
Elmondják a történetüket többek között a likvidátorok, a katonák, az özvegyek, sőt még gyerekek is.
A megszólalókban a csernobili atomrobbanás utáni világ szó szerinti, bőrön való megtapasztalása a közös. Olyan emberek történetei ezek, akik egyik napról a másikra voltak kénytelenek ráébredni arra, hogy valami gyökeresen megváltozott, és már semmi nem lesz ugyanolyan, mint amilyen volt.
A csernobiliak megbélyegzettek lettek, akik teljesen elveszítették ártatlanságukat, hétköznapiságukat, azt a békés világot, amiben korábban éltek. „Csernobiliakká” váltak.
A könyv révén betekintést kapunk a kitelepített zónák illegális lakóinak emlékeibe, illetve motivációikba, hogy miért költöztek vissza a sugárfertőzött területekre. De elolvashatjuk azoknak a katonáknak a visszaemlékezéseit, akiket azért küldtek Csernobil környékére, hogy legyalulják a szennyezett talajt, megsemmisítsék a sugárzást kapott termést, vagy éppen leöljék a szintén sugárfertőzött állatokat.
Sok közös elem is visszaköszön ezekben a történetekben, mint például az, hogy az emberek literszámra vedelték a vodkát és minden elképzelhető alkoholtartalmú italt, annak reményében, hogy az mérsékli a sugárzás elkerülhetetlen következményeit. Emellett visszatérő és közös emlékek azok, amikben elmondják, hogy mekkora, példátlanul nagy termés volt az atomkatasztrófát követő időkben, amiknek a fogyasztásától a legnagyobb szigorral tiltották el az embereket, akik persze a szükség miatt magasról tettek ezekre az előírásokra…
De a leghangsúlyosabbak és legszívszorítóbbak a tragédiákról szóló monológok, azon özvegyek visszaemlékezései, akik elveszítették férjüket a katasztrófa következtében.
A könyv első részében a sorozatban is megjelenített Ludmilla Ihnatenko, a sugárfertőzésben meghalt tűzoltó özvegyének szívszorító történetével szembesülhetünk, aki kendőzetlenül, részletesen avat be azokba a szenvedésekbe, amit férjének kellett átélnie Csernobil miatt, ugyanakkor arról a fájdalomról is beszél, amiket ő élt át, miközben a hatalmas sugárdózist kapó élete párja a moszkvai kórházban szenvedett az ő szeme láttára.
Olyan emberek történetei ezek, akik teljesen gyanútlanul, a tudatlanság ködében tapasztaltak meg egy háborúhoz hasonló világégést és semmilyen beleszólásuk nem volt a dolgok alakulásába, hanem elszenvedői voltak a történéseknek.
Ezek az emberek sokszor az évek távlatából jöttek rá, hogy tulajdonképpen mi is történt Csernobilban.
A könyvben szembesülhetünk ugyanakkor azokkal a felismerésekkel, amikor az ember rájött arra, hogy az államhatalom folyamatosan hazudott és ködösített Csernobilról. Emellett sokan fel sem fogták, hogy mi lehet az a sugárzás és, hogy mitől olyan félelmetes, hiszen nem lehetett látni… Akik pedig szembesültek a hatalmas dózisú sugárzások emberi szervezetre gyakorolt hatásaival, azok egy életre megtapasztalták, hogy mi az igazi szenvedés.
„Nem nagyon féltünk ettől a sugárzástól… Ha nem látjuk, nem tudunk semmit, akkor talán félünk, de miután megnéztük, már nem volt olyan rémes… Milyen sugárzás lehet bent a házban? Az üveg mögött? Az ajtó mögött? Ekkora csudát! Keresse meg az ember a sugárzást az erdőben, a földeken… Lelakatolták a kutakat. »Piszkos« a víz… Hogy lenne már piszkos, amikor olyan szép tiszta!” (Zinaida Jeudakimauna Kavalenka, a zóna illegális lakója)
„Voltak nálunk politikai tisztek, tartottak politikai előadásokat. Azt mondták nekünk, hogy győznünk kell. Kit kell legyőznünk? Az atomot? A fizikát? A kozmoszt?… Cselekvési tér kell ahhoz, hogy »kifejezésre juthasson a bátorság és a hősiesség.« Kitűzhessék a zászlót… Pár nappal a katasztrófa után már ott lobogott a vörös zászló a 4-es reaktor fölött. Lángolt. Néhány hónap alatt elemésztette az erős sugárzás. Újat tűztek ki. Aztán megint újat…” (Arkagyij Filin likvidátor)
„Amikor fölrobbant a reaktor, még élt a mama, velünk volt az édesanyám, aki azt hajtogatta: »A legszörnyűbbet már túléltük együtt, fiacskám. Túléltük a blokádot. Annál szörnyűbb nem lehet semmi.« Így gondolta… Háborúra készültünk, atomháborúra…Úgy akartunk elrejtőzni az atom elől, mintha lövedékek szilánkjai fenyegetnének. Pedig ott van mindenütt…A kenyérben, a sóban…Sugárzást lélegzünk be, sugárzást eszünk…” (Mikalaj Proharavics Zsarkov tanár)
