Korunk antihőse: a múltjába meredő lúzer

Katona Zoltán 2019. július 10., 17:56

Írtál te is tizenévesen verseket csajokhoz, amelyeket aztán nem mertél megmutatni nekik? Jártál edzésre, de rájöttél, hogy soha nem lesz belőled sportoló? Énekeltél tükör előtt, s azt képzelted, hogy rocksztár lesz belőled? Festettél, rajzoltál úgy, hogy a felnőttek ránéztek és elhúzták a szájukat, még ha mosolyogtak&

A múltjába meredő antihős Fotó: imdb.com/Szemerey Bence

A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan rendezőjének, Reisz Gábornak új filmjét tavaly decemberben kezdték vetíteni a magyarországi mozikban, de mint minden, ez is később jutott el Székelyföldre, egy olyan vidékre, ahol jó tíz-tizenöt éve teljesen felszámolták az addigi mozihálózatot, most pedig az egész picit másképp, de újjáalakulóban van. Ilyen a székelyudvarhelyi mozi is, ahol ugyan nem kiváló, de élvezhető minőségben lehet nem rendszeresen, de főleg magyar filmeket nézni.   

Visszatérve a Rossz versekre és a 2014-ben bemutatott VAN-ra, Reisz Gábor két filmjében jó sok áthallás van, hiszen mindkét alkotás a mai magyar harmincasok lelkivilágát boncolgatja, de a két filmet az is összeköti, hogy például a szülőket ugyanazok a színészek, Kovács Zsolt és Takács Kati alakítják. Nem mellékesen a Rossz versek nyerte meg még márciusban a Monte Carló-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját (ezt nem kisebb név, Emir Kusturica elnökölte), de ugye, mindent a maga idejében.

Reisz Gábor a Rossz versekkel

egy nagyon vicces és különleges utazásra visz az elmúlt harminc év Magyarországára,

s aki ebben az elmúlt három évtizedben gyerekként, kamaszként és felnőttként is élt, egy nagyon is élvezhető, nevettető, ugyanakkor elgondolkodtató tükröt kap a rendezőtől. A film sok-sok, látszólag nem összefüggő jelenetből tevődik össze, de a „végén mindenki összeáll majd egy képpé”, mint a Kispál és a Borz-számban. Habár a filmben Merthner Tamás tinédzserkori zenekara nem a Kispált, hanem a Nirvanát igyekezett koppintani, a jelenetek elképesztően pontosak, rengeteg bennük az utalás és az ismerős érzés.

Kezdőik mindjárt a szakítással – tudjuk, hogy a férfiak számára harmincon felül ez azért elég kemény, lévén, hogy még ha nem is tűnik ez így a mindennapokban, néhányan már természetesnek veszik, hogy a csajuk örökre velük marad (az „én már elterveztem mindent, egy életre elég a dolgunk” érzése), s többek között ezért nagy trauma a seggreülés, pláne, ha az Párizsban történik. Hősünk is így jár, s akkor kezdi visszapergetni az életét, hogy utánajárjon, vajon hol romlott el ez az egész? Nem a kapcsolata, az élete.

És akkor jönnek szépen, sorjában. Mindenekelőtt a versek, amelyekkel kapcsolatban Vali néni, az Arany János- és egyáltalán költészet-rajongó nagynéni javasolja, hogy küldje el egy újságnak. Ez persze nem történik meg, Vali később meghal, a temetési jelenet egyszerre szomorú és nevettető. A film tele van nagyon vicces kis gegekkel, jelenetekkel, ezek közül szerintem az egyik legnagyobb vicc, hogy amúgy az említett Arany Jánostól mindig félt a kamasz Tamás, mert a nagy költő a képeken hasonlít Sztálinra („Mindig féltem Arany Jánostól: szerintem pont úgy néz ki, mint Sztálin”). A kisgyerek Tamás megteremtett egy halandzsa nyelvet, amit a szülei is utána tanultak –

a „Hecikuma!” egy olyan tagadószó lesz, amit még 33 évesen is kezd hangosan mondani, amikor rájön, hogy nem tetszik neki a munka, a szerződés, illetve az ezekkel járó élet.   

Reisz Gábor megdöbbentően pontosan ábrázol generációs életérzéseket. Azt a tipikus, avítt, de cuccokban és tárgyakban néha újra divatba jövő, igen ellentmondásos nyolcvanas és kilencvenes éveket, a rendszerváltás idejét. A Szomszédok teleregény stílusában megcsinált jeleneten hangosan visítottam: apu nézi a Fradi-meccset a fotelből, onnan áll fel, hogy befaragja a karácsonyfát, de az kiesik az erkélyről. Itt volt egy apró szépséghiba, szenteste ugyanis nincsen és a kilencvenes években sem volt Magyarországon bajnoki meccs, ráadásul bármennyire is „lombhullató” egy karácsonyi fenyő, az azért mégsem történik meg, hogy az erkélyen még zöld fenyő a betonra érkezve teljesen kiszárad. De lehet, hogy ez egy utalás a Szomszédokban annak idején látott borzasztó filmes hibákra, a nyelvezetről nem is beszélve.

Az a bizonyos fehér ajtó. Mert cipelünk mindent ebben az életben, mint ezt a fehér ajtót s attól olyan az életünk, amilyen Fotó: Cirko Film

Aztán ott vannak a napjaink visszatérő motívumai, őrületei: a mindig, mindenben és mindenkor a legjobb levendula, a csirkehús (pontosabban a csirkemell-filé, az ugye, verhetetlen a magyar hipszter-gasztronómiában) és a lakásba teljesen oda nem illő, de a Margit-hídon is átcipelt, generációkon keresztül átörökített, többször összetört régi ajtó.

Mert cipelünk mindent ebben az életben, mint ezt a fehér ajtót s attól olyan az életünk, amilyen

– talán ez az egyik mondanivalója a Rossz verseknek.

Ami a szereposztást illeti, nagy húzás, hogy maga a rendező-forgatókönyvíró Reisz Gábor játssza a felnőtt főszereplőt, a Valit alakító Monori Lilinek, illetve az apát játszó Kovács Zsoltnak fantasztikus, lenyűgöző a játéka. Epizódszerepekben (zizegős tréningben, „sustyákban”, ének-tesi tanárként) feltűnik Hajdu Szabolcs rendező, illetve az ő filmjeinek egyik állandó szereplője, Szabó Doma (vízilabda-edzőként) is. Van azonban erdélyi színész is a produkcióban, a gyergyószentmiklósi származású Zayzon Zsolt (Merthner Tamás testvérét alakítja), akit nemrég a kecskeméti színház produkciójában (A király beszéde) főszereplőként láthattak az udvarhelyi, gyergyói és csíki nézők.   

A film technikailag is egy bravúr, mert többféle dolog van megjelenítve benne, azoknak minden jellegzetességével az adott időben: a VHS kazetta, az okostelefon, a normál film, s ez is ad egy pluszt az élményhez.

Azonban a legtelítettebb jelenetekből az jött le, hogy a mai harmincasok, ún. Y-generációsok számára a múlttal, a múltjukkal való szembenézés az egyik legnagyobb problémájuk. Ma, amikor minden férfi és nő tökéletes, akkor van itt nekünk egy enyhén pocakos, otthon Adidas-tréningben és papucsban csoszogó, szorongó, bizonytalan de mégis szerethető lúzerünk, aki folyamatosan számot vet az életével. Gyermekkorában az égbe ordította, hogy „én egy Szarjános vagyok!”, s ez a krisztusi kort elérve is kísérti. És mégis ez a legnagyobb erénye: szembenézni önmagával és rájönni, hogy a dolgok valahol mélyen, még gyerek- és kamaszkorban voltak nagyon, de nagyon elrontva.

Mert azért lettél olyan, amilyen most vagy, mert azok az évek nagyban meghatározzák a személyiségedet – ez így konkrétan ugyan nincsen kimondva a Rossz versekben, d

e az a jelenet a legsokatmondóbb a filmből, amikor Tamás a kamaszkori, illetve a két gyermekkori önmagával beszélget egy mosdóban.

Amikor Tamás a kamaszkori, illetve a két gyermekkori önmagával beszélget egy mosdóban. Fotó: Facebook/Rossz versek

Abban a mosdóban, ahová azért menekült ki, mert nem képes elviselni, hogy nem szereti azt, amit csinál, hogy harmincas éveiben járva, reklámfilm-rendezőként egyszerűen hazudik, nem őszinte még saját magával sem és egy átfestett, hazug, képmutató környezetben él, ahonnan még a szerelem sem menekvés, mert az is véget ért. Habár vissza-visszatér a „szerelem soha nem múlik el” mondat, s ezzel kapcsolatban megteszi Tamás a lehető legnagyobb hülyeséget, amit megtehet, a film végén. De legalább őszintén teszi meg. Nem, nem lesz öngyilkos, dehogy. Ennyire azért nem egyszerű a film vége.

Ki tudja, talán nem is voltak olyan rosszak azok a versek, csak éppen nem látta őket senki... A csajok, akikhez szóltak, meg aztán főleg nem.

Ha egy filmet kellene mondanom, amelyhez méltán hasonlíthatnám a Rossz verseket, akkor az a Nick Hornby azonos című regényéből Stephen Frears által 2000-ben készített Pop, csajok, satöbbi (az eredeti angol címe a regénynek és a filmnek is High Fidelity) lenne – bár az inkább csak a csajokra fókuszál, de az üzenet (a kilencvenes években) ugyanez volt. Mert legyen az X-, Y-, vagy Z-generáció, bizonyos dolgok nem változnak meg.  

Ha valaki a boldogságiparban dolgozik vagy abban hisz, inkább ne nézze meg ezt a filmet, mert érzésem szerint egyszerűen kineveti. Nézzen inkább motivációs előadást és persze – ahogy ez lenni szokott – fizessen is érte. Aki viszont még mindig emlékszik arra, hogy milyen dolgokkal küzdött mondjuk tíz vagy tizenhét évesen és milyen érzés volt a bizonytalanság és a határozatlanság, és ez milyen kérdéseket vet fel az emberben még ma is, az feltétlenül nézze meg.

Lehet, hogy válaszokat fog kapni azokra a kérdésekre. De lehet, hogy most sem.          

Rossz versek (magyar játékfilm, 2018, 97 perc)

Írta és rendezte: Reisz Gábor
Szereplők: Reisz Gábor, Nagy Katica, Kovács Zsolt, Takács Katalin, Seres Donát, Prukner Mátyás, Prukner Barnabás, Zayzon Zsolt, Monori Lili, Hajdu Szabolcs
Vágó: Tálas Zsófia
Operatőr: Becsey Kristóf, Bálint Dániel
Producer: Berkes Júlia
Gyártásvezető: Nemes-Jeles Veronika