Székelyföldi brácsás a nagyvilágban
Csíkszereda, Kolozsvár, Budapest, Groningen, Graz, Bécs, Brünn – csak néhány állomás, ahol Antal Sándor hosszabb, rövidebb ideig megfordult, élt, tanult, belekóstolt a nagyvilági életbe. A székelyföldi fiatalember szabadságvágya határtalan, szárnyalni akar, fejlődni. Legnagyobb ellensége a rutin. Kalandos életéről mesélt.
A csíkszeredai Antal Sándor zeneszerető családban nőtt fel. Édesapja cimbalmos, egyik nagybátyja kántor, másik harmonikás – volt tehát kitől örökölnie a zene iránti érdeklődését, tehetségét. Mint meséli, két-három éves volt és máris elkápráztatta közönségét. „Arra jól emlékszem, hogy nagyon szerettem énekelni. Bekerültem sárgasággal a csíksomlyói kórházba, és ott énekeltem az embereknek. Vagy emlékszem arra is, hogy nyaraltunk Félix-fürdőn, a nagynéném tologatott az úszómedencében egy úszógumin, és én énekeltem. Mindenki engem csodált” – eleveníti fel nevetve első sikereit. Így pedig nem csoda, ha a szülőknek is feltűnt gyermekük muzikalitása, és zeneóvodába, majd zeneiskolába íratták. Sokáig hegedült, majd két évvel a középiskola elvégzése előtt, egy tanára javaslatára brácsázni kezdett.
„Hamar megszerettem a hangszert, addig nem is nagyon ismertem. Alig két hónapja brácsáztam, és országos olimpiászra vittek, ahol dicséretet kaptam”
– meséli. Ezzel egy időben kezdett el komolyabban népzenét is hallgatni és népi brácsázni tanulni.
Aztán következtek az egyetemi évek, ösztöndíjak, s amint egy-egy történetet felelevenít, kiderül, sokszor a székely makacssága is hozzásegítette ahhoz, hogy céljai valóra váljanak. A középiskola után elsőnek jutott be a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémiára, negyedévesen pedig egy féléves ösztöndíjat nyert Budapestre, a Liszt Ferenc Zeneakadémiára. Mint megjegyzi, már egyetemistaként játszott a székelyudvarhelyi Székelyföldi Filharmóniában (akkor még Kápát-medencei Ifjúsági Zenekar volt), amely azóta is szívügye.
„Amikor befejeztem az egyetemet, éppen abban az évben meghatározatlan időre befagyasztották Romániában az állami zenekari állásokat. Volt diplomám, de nem volt esélyem elhelyezkedni zenészként. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnél éppen brácsást kerestek, és ez kapóra jött: az együttesnél brácsáztam egy ideig. Mivel sokfelé jártam az egyetemi évek alatt kurzusokra, kapcsolatba kerültem olyan zenészekkel is, akik a bukaresti George Enescu Filharmóniában zenéltek. Segítségükkel meghívtak engem is próbajátékra, egy kisegítői állásra. Így aztán egy fél évet jártam kisegíteni a bukaresti zenekarba, ahol a kollégák nagy része nem igazán értette, hogy mit keresek én ott magyarként. Ebben az időszakban Románia uniós csatlakozásának hivatalos koncertjein én is részt vettem a zenekarral Luxemburgban, Brüsszelben, Amszterdamban” – eleveníti fel.
Bukarest után a nagyváradi Állami Filharmónia következett, ahol két év után szólamvezető-helyettes lett. Mikor már-már rutinná váltak a mindennapok, úgy érezte, lépnie kell, hiszen fejlődni szeretne. A döntés meghozatalához egy, a filharmónián belüli kisebb konfliktus is „hozzásegítette”, és ő a most vagy soha elv alapján kilépett. A következő állomás már Hollandia, ismét egyetemistaként. Itt egy évet tartózkodott, diákmunkásként (mosogatóként) is dolgozott, figyelt. Nyelvismeret, munkahely hiányában nem volt rózsás a helyzete – ismeri el őszintén. És amikor már feladta volna, „eljött az a pillanat, amikor személyes fejlődése kezdett beérni”. Nagyváradi évei alatt ugyanis Németországba járt zenélni a „Philharmonie der Nationen” Zenekarával, ahol megfeszített program szerint dolgoztak.
– eleveníti fel. Lelkesen mesél egy véletlenül megismert holland hangszerkészítőről, akinek egyik hangszerén játszik ma is, akitől sokat tanult, akihez baráti szálak is kötik. És arról a pontról, amikor sikerült túllépnie saját félelmén, amikor már volt bátorsága megmutatni magát, elmondani, hogy ki ő, mit tud, és rákérdezni, tud-e valaki neki segíteni. A mélypontról kibillenve, Hollandiából Grazban kezdte el a mesterképzést. Újabb fordulópont következett be az életében, mint meséli, a kétéves mesterit körülbelül négy és fél év alatt végezte el, mert időközben a csehországi Brünnben, a Filharmonikus Zenekarnál szólamvezetői állást pályázott meg és megnyerte. Így valahol félúton, Bécsben telepedett meg.
„A brünni munka miatt vizsgákat halasztottam a mesterin. Bécsben és Brünnben tapasztaltam meg igazán azt, hogy mit jelent, amikor valaki a szakma legjobbjaival zenél. A tanárom egy olyan kvartett zenésze volt, aki a szakma csúcsát jelenti ma is, és azt is láthattam, hogy milyen, mikor egy ilyen ember tiszteli a szakmabelieket” – meséli még ma is lelkesen. Bécsben – mint fogalmaz – be kellett „verekednie” magát a zenei világba, de zenélt a Bécsi Kamarazenekarban, meg kisebb más zenekarokban is. „Mindenhol volt egy kis szerencsém. Ha nem tudod, mit akarsz, nincs szerencséd. De ha van egy célod, amely nem csupán vágy, hanem cél, és tudod, hogy azt meg szeretnéd csinálni, akkor nagyon sok esetben a lehetőségek is jönnek. Vannak, amelyek szembejönnek, vannak, amiket meg kell keresni” – hangsúlyozza.
Ma is csillogó szemekkel meséli, hogy amikor a mesterképzést „kitűnő” minősítéssel befejezte, vezető tanára elmondta: csodálja, hogy a brünni munkája és a család mellett – mert időközben családot alapított – nem adta fel a tanulást. Antal Sándor 2017-ben, két év után búcsúzott el a brünni Filharmonikus Zenekartól, ahol úgy érzi szakmailag és emberileg is helytállt. Azóta szabadúszó, egy Németországban, a szakma nagyjaival létrehozott zenekarban kap rendszeresen fellépési lehetőséget.
– meséli lelkesen. Aztán mivel időközben a stagemenedzseri tennivalókat is megtanulta, amikor nem koncertezik, akkor azt csinálja. Ezek mellett brácsa-szólamvezetője a Határon Túli Magyar Zenészek Szimfonikus Zenekarának és a Szolnoki Szimfonikusoknak is.
Az évek során számos koncertfellépése volt szerte a nagyvilágban, nótazenekart alapított néhány barátjával, érdekes kísérletekben vett részt, kamarazenei turnék szervezésében vállalt főszerepet, olyan improvizációs koncerteken lépett fel, amikor maga sem tudta, mi fog történni a színpadon, mesterkurzusokon vett részt, neves és tehetséges művészekkel zenélt együtt és kötött barátságot. Mindezek meghatározó pontok a csíkszeredai fiatalember életében, amelyek irányt mutattak neki. Rengeteg terve, ötlete van, de – mint mondja – rövid időre félretette ezeket, hiszen fél évvel ezelőtt édesapa lett, és most talán ez a legfontosabb megbízatása.
„Hála Istennek az életem rendben van, úgy érzem, ki van teljesedve. Természetesen mindig vannak új, érdekes kihívások, de jelen pillanatban eljutottam egy szintre, ahol értékelnek és jól érzem magam. Elég sokat utazok, járom a nagyvilágot, de mindig szívesen jövök haza, mert számomra a tiszta emberi értékek, az itthon érzése a legfontosabbak. Én ezt kaptam és vittem magammal Székelyföldről, és mindig hasznomra vált” – mondja. Antal Sándor a maga 37 évével igen kalandos utat járt be. Nyitott, újat kereső és a világot felfedezni akaró fiatalember, akire még sok kaland vár.