Péter László: a tánc az életre nevel
Már hatévesen ropta a táncot, és a rá következő negyven évben abba se hagyta. Életformájává vált a néptáncolás, és noha közel negyven táncot ismer, úgy véli, még mindig van tanulnivalója. Péter Lászlónak az idei Ezer Székely Leány Találkozón volt az utolsó fellépése.
Péter Lászlóval, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes egyik alapító tagjával az együttes székhelyének épületében működő kávézóban találkozunk, minduntalan ismerősök szólítják meg, mindenkihez van egy vicces megjegyzése. Kérdésünkre, hogy 29 év után mennyire volt nehéz meghozni a döntést, hogy visszavonuljon, úgy válaszol, nem volt annyira nehéz, mert eljött az ideje ennek, és ő nem szereti sajnáltatni magát.
„Nem szerettem volna, hogy a szenvedélyből szenvedés legyen. Jobban vártam, mint a leszerelést a katonaságnál. Ez eddig rendben van, de ahogy egyre közelebb érek ehhez a dátumhoz, mintha valami feszesség lenne bennem, hogy akkor most mi lesz, mihez fogok kezdeni? Örök életemben úgy álltam a dolgokhoz, hogy a Jóisten megsegít, és hála Neki, mindig összejött. Remélem, most is így lesz. Például, ha hívnak, megyek tanítani. Ha nem hívnak, nem megyek” – fűzi hozzá kacagva.
Egy mappából néhány lapot vesz elő, amelyekre valamikor feljegyezte, hogy hány országban, hány településen táncolt, kik voltak a táncmesterei, milyen műsorokban vett részt, hány műsort koreografált, és hol, milyen táborokban, csoportokat oktatott. Gyorsan számvetést készítünk, közel ötven műsorban volt látható, és több mint negyvenfajta táncot ismer, jár.
Ha nem utaztam, akkor napi hat-nyolc órát gyakoroltam, utána futottam tanítani, este holtfáradtan estem be az ajtón. Sok mindent köszönhetek a kollégáimnak is, akik mindvégig mellettem álltak – a két műtétem előtt, után és még most is!”
Úgy véli, csakis az elhivatottság visz előre valakit egy ilyen úton, mert táncosnak lenni nem könnyű. „Ez valóban egy életforma, hivatás, ezt nem lehet úgy venni, mint egy fizetett állást. Ha ezt választod, akkor vagy csinálod rendesen, vagy nem csinálod. De ez minden szakmában így van. S ha rendesen s jól akarod, akkor érdeklődsz utána, gyűjtesz, kíváncsiskodsz, tanulsz. Amikor már tíz éve táncoltam, azt hittem, milyen sok táncot tudok. Amikor húsz évet táncoltam hivatásosként, azt éreztem, hű, milyen kevés táncot tudok. S még mennyit nem tudok.
Most, hogy elérkezett ez a pillanat, számot vetettem magammal, hogy mit nem tudok még, s mennyi mindent meg kéne még tanulni.”
A beszélgetés közben az is kiderül, két mottója is van. Az egyik: „a tánc az életem, életem a tánc”, valamint „minden út Gyimesbe vezet”. Lászlót már gyerekkorában elvarázsolta a néptánc, amelyet id. Kosz Szilveszter táncoktató szerettetett meg vele.
„Édesapámnak a második unokatestvére volt Kosz Szili bácsi. Voltak földjeink imitt-amott Szeredában is, a focipálya hátánál, mindenfelé, s örökké ő szántott nekünk. Amíg a lovak pihentek, addig én kellett beálljak a táncba. Amíg otthon apjáék reggel kávéztak, én muszáj volt járjam. Mondta Szili bácsi, hogy »ebben a gyermekben annyi energia van, jön utánunk egész nap, a lovak előtt is, ezzel valamit kezdeni kell«. A lovak örökké rúgták meg a bokámat, mondta Szili bácsi, hogy ne eléjük álljak, hanem közéjük. Aztán otthon a konyhában is örökké táncoltam. Gyermekkoromban a nagyszülőknél nevelkedtem Zsögödben, de Szeredában laktunk a szüleimmel. A pionírház a Jégpálya negyedben volt, aztán elköltözött a Petőfi utca végébe, Szili bácsi tanított ott táncolni, majd Jób Levente volt az oktatóm. 1985-ban érdekes változás jött, már kilencedik osztályosok voltunk, és a leánytáncosok mentek a régi Hargita együttesbe, a fiú táncosok jöttek a Ballada együttesbe, ide a művelődési házba.
Teltek az évek, és megalakult a hivatásos együttes. Én nem is akartam jelentkezni, édesanyám mind noszogatott, hogy »fiam, olyan ügyes vagy, fizetnek, amennyit fizetnek, de menjél«. És így idejöttem, György Piroskával, akivel már hétéves korunk óta együtt táncoltunk, az elsők között jutottunk be” – emlékezett vissza.
Az együttes megalakulásakor – akkor még Hargita Állami Székely Népi Együttes néven – párhuzamosan táncolt a régi Hargita együttesben is 1995-ig. Közben pedig fiatalokat tanított táncolni. Olyan pont is volt az életében, amikor úgy érezte, hogy fel kell adni, tovább nem csinálja. Első alkalommal akkor, amikor az együtteshez került, mert nem tudta, milyen lesz az, ha nem úgy táncolhat, ahogy ő akar, hanem valaki más „dirigál”. Az utóbbi években pedig két alkalommal is műtötték a térdét, akkor az a kérdés foglalkoztatta, mi lesz, ha nem épül fel.
Az évek során sok tánccsoportba hívták tanítani, 1998 januárjától 2002 szeptemberéig tánckarvezető volt az együttesnél, több műsorban mint koreográfus is részt vett. 2016-ban magas színvonalú munkája és példamutató tevékenysége elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetést vehetett át.
„A legszebb pillanat az volt, amikor a második műtét után megkaptam a magyar államtól a Magyar Arany Érdemkeresztet, Budapesten vettem át. Mondta az asszony, meg vagyok bolondulva, hogy ilyen lábbal elindulok. Mondják, hogy az az anyaország, nekem ez az anyaföld. Annak idején, a 90-es években lett volna lehetőségem a Magyar Állami Együttesben táncolni, de azt mondtam, ha mindenki elmegy, ki marad itthon? Nekem itthon volt dolgom, mentem egyik csoportba s a másikba tanítani.”
S ha nem ezt a pályát választja, mivel foglalkozott volna? – teszem fel a kérdést. „Akkor is néptáncos lettem volna” – vágja rá kacagva. „Kárpitosságot végeztem. Szeretem a falusi életet is, imádok barkácsolni. Mindegy, csak ne üljek egy helyben, tétlenül. A néptáncosnak a legnagyobb büntetése, ha nem csinálhat semmit. Ennél rosszabb nem kell. A néptáncosnak ez a legnehezebb a világon. Életre nevel a tánc, a tisztelet megadásra, a tudáséhségre. Teljesen más helyzetben vagyunk, mint a mai fiatalok. Amíg ők a mai világban felvételekről tanulják újra ezeket a táncokat, a szokásokat, hagyományokat, olvasmányok után, mi megéltük. Mi felültünk a buszra, vonatra, elmentünk egy széki bálba, Mezőségre, Kalotaszegre.
Amikor nem mások visznek, hanem te mész magadtól, és hajnalig ott vagy a helybéliekkel, annak az értéke felbecsülhetetlen.
Ugyanakkor minden táncoktatóhoz alkalmazkodni kell, minden oktatótól levonod a jó és rossz következtetéseket, hogy így csináld, vagy úgy csináld. Ez gyülemlik benned, és felhasználod, ahogy neked van tehetséged. De a legnagyobb mesteremnek az életet tartom.”
{P11}
Mint mondja, úgy érzi, hogy ő megtette a magáét. Aztán, hogy mit hoz a jövő? Azt eddig is Jóistenre bízta, ezután is ezt teszi.