Együtt alkotni a természettel

Péter Beáta 2019. augusztus 02., 16:23

Művészetében többszáz éves fadarabok rejtett üzeneteit csalogatja elő, alakjai, motívumai nyomán már-már elfelejtett történetek, de mégis jól ismert világok villannak fel. Családjával együtt tudatosan a természetközeli életmódot választotta. Csomortáni Gál László és családja vendégei voltunk.

Idill - közel tíz éve él ebben a házban a család Fotó: Veres Nándor

Kacagva integet két maszatos gyermek a patak partján, amikor megérkezünk Csomortánba. Az udvar bejáratánál levő fák előtt a házigazda vár, érkezik a háziasszony is, karján egy kisleánnyal. A két fiúcska már tovább is szaladt, egész nap a ház körül vagy a mögötte levő domboldalon játszanak, övék a világ.

Mesés székely ház tárul elénk, amint belépünk Csomortáni Gál Lászlóék udvarára, jobb oldalt található egy kisebb épület, ez műteremként szolgál. A lakóházba lépve nyugodt, kényelmes élettér fogad, benne régi, nagyszülők által készített bútorok, kemence. Miközben Judit, László felesége bodzaszörpöt tölt, ideköltözésük történetét mesélik el.

„Ahol most lakunk, nagyapám területe volt, egy üres mező, örökség. 2010-ben készült el a ház, úgy hoztuk a faluból, ott megomlott, s itt újraépítettük. Dobos Attiláékkal elkezdtük ezt a »divatot«, hogy régi házakat építettünk újra, a tíz év alatt tizenötöt. Tíznek állandó lakói vannak. Csomortánban nyolc ilyen van, egyet felújítottunk, a többit újraépítettük. Már akkor afelé hajlottam a képzőművészetben, hogy a régi bútordarabokat használjam, és ezért voltak vonzók számomra a régi házak. Eleinte villanyáramunk sem volt, ma is csak egy napelemünk van, számlát csak a szemétszállításra kapunk” – magyarázza Laci.

Fotó: Veres Nándor

A régi házból több bútort megmentettek, amit lehetett, felújítottak. A hálószobában például olyan szekrényük is van, amely az üknagymamájáé volt. Mivel érkezésünk előtt ért haza Bukarestből, elmondja, ilyenkor újra tudja értékelni, hogy milyen itt élni. Talán van, aki számára unalmasnak tűnhet, de egyáltalán nem az, három gyerek mellett ott van még a ház körüli munka, az állatok ellátása, ráadásul az alkotás.

„Nem unatkozunk. Ami a sok között az előnye, hogy jó levegő van, a gyermekek mindig az udvaron tudnak játszani, itt van a patak, akkor mennek ki, amikor akarnak – minden lehetőségük megvan arra, hogy szép gyerekkoruk legyen.

Télen itt hidegebb van, mint a falu más részein, mert a mező szélén vagyunk, de szeretjük. Egészen más itt a tél, mint a városban, a gyermek ott szánkózik, sízik, ahol akar.”

Tej, tojás, hús, zöldség kikerül a ház körül Fotó: Veres Nándor

Kezdetben bivalyt is tartottak, jelenleg hat kecskéjük van, ezek megfelelően ellátják őket tejjel, tyúkokat is tartanak, és nyulaik is voltak, amíg a medve el nem „szállította”. „Az alapvető élelmiszereink megvannak – tej, tojás, hús van, és veteményes is. Ha valami nagy probléma történne, nekünk nem kéne éheznünk, üzlet nélkül meglennénk” – véli a házigazda. Sem ő, sem Judit egy percig sem gondolt arra, hogy beköltözzenek a városba. És bár lett volna lehetősége Nagyváradon maradni az egyetemen mint asszisztens, mindig az volt a gondolata, hogy hazajön.

Focista vagy képzőművész

Beszélgetésünk során a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjas képzőművészéről kiderül, már óvodás korában felfigyeltek arra, hogy különleges tehetsége van a rajzoláshoz. „Az óvó néni velem rajzoltatta a szemléltetni valókat, jobban tudtam állatokat rajzolni, mint ő. Aztán egész gyerekkoromban rajzoltam, majd pedagógia szakra felvételiztem Kézdivásárhelyre, de nem sikerült. Ősszel aztán, hogy ne maradjak itthon, mentem a művészeti iskolába Csíkszeredába, és ott ragadtam. Véletlenek nincsenek, nem véletlen, hogy nem sikerült a pedagógia.”

De nem csak a képzőművészet, a sport is közel állt és áll a mai napig hozzá, mert köztudottan lelkes jégkorongszurkoló. Diákként egy kis ideig jégkorongozott és focizott is.

A labdarúgás azért maradt ki az életéből, mert a művészeti iskolában a délelőtti elméleti órák után délután szakórákra kellett járnia, így választania kellett: focista lesz vagy képzőművész.

„Családi gyökerei is vannak ennek: egyrészt édesapám síugró volt, másrészt, emlékszem, ’86-ban, amikor nem lehetett otthon követni a foci vb-t a tévében, édesapámékkal jártam ki az erdőre meccset nézni. Szintén vele mentem már hatéves koromban jégkorongmérkőzésre, és azóta járok. Amikor nem volt buszjárat, gyalog mentünk a legnagyobb hidegben is hat kilométert. Hárman vagyunk fiútestvérek, ez az életünk része volt. Annyira fanatikusak voltunk, hogy Bukarestbe is bementünk olyan időkben, amikor a jégkorongozókat is megverték. A minap láttam egy felvételt, hogy a piros-fekete székely zászlót ott lóbálom a hatezres tömegben. A mai eszemmel kétszer meggondolnám” – emlékszik vissza nevetve.

Nyári konyhából lett műterem

A nagyváradi egyetemi évek után hazatérve ismerkedett meg Beczásy Antal festőművésszel Csomortánban. „Ő volt, aki szabadúszóvá tett, ő biztatott. Karizmatikus ember volt. Annyira megmakacsoltam magam, hogy akármilyen helyzet volt, nem mentem el semmilyen munkára. Két évig úgy dolgoztam, úgy festettem, hogy nem érdekelt semmi, hogy mi fog történni. A szüleim egy kicsit nehezteltek, de ez volt” – magyarázza Csomortáni Gál László, miközben átmegyünk megtekinteni a műtermét. Ezt a házat Csíkmindszenten bontották le, onnan hozták ide, majd kicsit átalakították. Korábban nyári konyhaként szolgált, mert Lacinak akkoriban volt némi alkotói szünete, inkább az állatokkal, a ház körüli teendőkkel volt elfoglalva, kenyeret sütöttek, kecskesajtot készítettek.

A kora reggel és késő este a legalkalmasabb számára az alkotáshoz Fotó: Veres Nándor

A műteremben legalább két kiállításra való alkotás sorakozik, leginkább kora reggel és késő este dolgozik itt – ekkor van a legnagyobb csend. „Már öt órakor felkelek, amikor kezd derengeni. Mire a család felkel, addigra már az állatokat elrendeztem, még a műteremben is dolgoztam. Napközben zajlik az élet, estére magányosabbá teszem magam – olvasok vagy dolgozom. Reggel pedig hasonlóan.

Egészen más az, amikor felkelsz és egy napfelkeltét végignézel. Olyan, mintha megelőznél egy napot. Még nagy csend van, és olyan hangulata a környezetnek, hogy lehet meditálni.”
A búza meséje

Azt szereti, ha egy kiállításon nemcsak összevissza teszi fel a falra az alkotásait, hanem van egy vezérvonal, tematika. És bár az utóbbi években Európa-szerte voltak kiállításai, Csíkszeredában nyolc évet kellett várni erre. „Ez egy idő után már szappanoperának számított, főleg télen, hokiszezonban a meccsek alatt naponta legalább öt ember kérdezte meg, hogy miért nem rendezek kiállítást Csíkban. Magyaráztam, hogy ahová nem hívnak, én ott nem jelenek meg. Aztán meglepetésszerűen jött, mert két héttel a kiállítás előtt szóltak, hogy éppen itt az ideje. A készülés is érdekes volt, bejöttem a műterembe, s nézelődtem, hogy mi az, ami tudat alatt foglalkoztat tíz évre errefelé. Rájöttem, hogy a föld, a termés, észrevettem, hogy a búza, az aratás, a mezei munkálatok évek óta foglalkoztatnak. Ebből összeraktam egy anyagot, amit kiegészítettem az utolsó héten festett hat nagyméretű képpel” – avat be. A búza meséje című kiállítása jelenleg Gyergyószentmiklóson látható.

Régi falemezeken, bútordarabokon, tekenőkben megelevenedő képek Fotó: Veres Nándor

Csomortáni Gál László több száz éves falemezekből csalogatja elő rejtett üzeneteiket. Elárulja: egy-egy alkotás előtt sokat gondolkodik, de amikor szembekerül a fával, rájön, hogy hiába volt.

„Az egódat legyőzi a fa, alkalmazkodsz a fához, ő dönti el teljesen, hogy mi lesz tovább. Téma mindig mozog a fejemben, de amikor leülök az anyag elé, az a meghatározó.

Nem is akarok erőszakos lenni, hogy én döntsem el a fának az eredetét. S olyan szépek, hogy nincs annak logikája, hogy én elrontsam. Megerőszakolni lehet csak azt az anyagot, ha én egoista vagyok.”

A megfelelő faanyagot nem nagyon kell keresgélnie, sokan tudják, hogy felhasználja a régi, kidobott bútorokat, és inkább odaajándékozzák neki. Néha használ „új” fát, deszkát, ezeket, ahol érzi, hogy kéri a fa, égeti. De olyan deszka nem nagyon került még a kezébe, hogy alkosson rá, amelyik ne lenne a születésétől kezdve legalább százéves.

Szent László legendái 

Az utóbbi időben Svédországban, Dániában és Norvégiában is voltak kiállításai, ahol bár többet használják az építkezésben a fát, mint akár mi, a képzőművészetükben nem jelenik meg. „Ők valójában azért szimpatizálnak, mert én mutatom meg azt, amit nekik kellene használniuk. Gyönyörű, két-háromszáz éves épületeik vannak, a templomaik ezerévesek. Kutatom és hasonlítgatom is: a motívumvilágunk a norvégokéval nagyon hasonló, szinte méretarányosan ugyanaz. A motívumok esetében ahhoz ragaszkodom az utóbbi időben, hogy a környezetemből legyenek, ne idegenek. Most a búza meséjét lezártam, kicsit levegőt kell vennem. Egy Szent László-sorozaton gondolkodom, a módját és a hogyanját majd meghatározza a fa” – mondja, miközben a nagyapja által készített kisszéken ülve legutóbbi munkáit is megmutatja.

Megélni, nem őrizni

Az MMA elismerését kiérdemelt alkotót gyakran hívják Budapestre is kiállítani, legutóbb Jankovics Marcell méltatta munkásságát. „Végre hallottam egy olyan mondatot, ami nekem fontos volt.

Jankovics Marcell azt mondta a munkák kapcsán, hogy hiteles embertől kapjuk. Jó volt ezt tőle hallani. Mert annak idején kaptam vádaskodásokat is, hogy játszom itt a népiest.

De ha én ebben a környezetben élek, akkor mit kellene csinálnom? Kalifornia-sasos dzsekiben blokkot rajzolni? Ez van a környezetemben, ebben élek, nincs mit fessek mást. Szoktam hallani, hogy mi hagyományőrzők vagyunk. De miért kell őrizni? A hagyományt, ha nem éled, őrizni semmi értelme. Őrizze a múzeum. Én egy olyan lájbiban járok, amelyen az én világomból is van egy-két motívum. Ha én tudó akarok lenni, akkor bagoly van a hátamon, legyen meg az én jogom, hogy azt feltehessem. Nem kötelező lemásolnom azt, amit kétszáz évvel ezelőtt használt valaki. Én nem ő vagyok, egészen más ember vagyok” – osztja meg velünk gondolatait a „hagyományőrzésről”. Judit időközben az általa nemezelt lájbit is megmutatja. Nem csak ruhadarabokat, a gyermekeknek is készít nemezállatkákat – mondja. A nagyobbik fiú, Gergő ősszel iskolába megy, hétéves, Matyika ötéves, óvodás, Rózsa pedig óvodás lesz, most hároméves. Rózsát otthon szülte, mert nyugodt körülmények között szerette volna a világra hozni.

Fotó: Veres Nándor

Látogatásunk végén az állatokat is megtekintjük. A ház mögötti pajtában kecskéket tartanak, az udvaron tyúkok kapirgálnak. A fiúk bújócskát játszanak, alig tudjuk előcsalogatni Matyit kedvenc búvóhelyéről, a ház mögötti bokrokból a közös fotózáshoz.

És ahogy elnézem őket a tornác lépcsőjén ülve, megértem, mitől is tud erős és hiteles lenni Csomortáni Gál László művészete. Benne van ebben a képben az otthon, az alkotás, a boldogság és a család, a reggel és az este, ég és föld, a múlt és a jövő.

A cikk először a Székelyhon napilap Liget című életmód-kiadványában jelent meg 2019. augusztus 2-án.