Ikertestvérek: Mint két tojás. Vagy mégsem?
Működik a telepátia közöttük? Megérzik nagy távolságból is, ha a másiknak gondjai vannak? Hasonló dolgokat szeretnek? Mindig egyforma ruhában járnak és elválaszthatatlanok? Vajon az elsőszülött a dominánsabb mindig? És egyáltalán, milyen egy ikerpár tagjának lenni, vagy hogyan tud megbirkózni a szülő azzal, amikor egyszerre kell ellásson k
Dorottya és Nóra öt évesek, és noha sokat civódnak, egymás nélkül nem tudnak meglenni. A csíkszeredai testvérpár érkezését nagy örömmel fogadták a szülők, Beáta és Szabolcs úgy véli, ez a legnagyobb áldás, amiben részesülhettek. „Amikor a hathetes terhesvizsgálaton a doktornő azt mondta, hogy megvan mind a kettő, hirtelen «földöntúli» állapotba kerültem, olyan végtelen öröm volt ez számomra. Nem estem kétségbe, hogy két gyermek érkezik. Végigizgultam a terhességet, hogy mindkettő épségben megszülessen, ki tudjam hordani őket, meglegyen a megfelelő súlyuk, időre szülessenek, de örömmel viseltem ezt az állapotot. Az első három hónapban nagyon rosszul voltam, három napot kórházban, egy hetet otthon töltöttem, és így teltek a hetek. De olyan boldog voltam, hogy akármikor nekikezdenék újra ennek a folyamatnak” – magyarázta Dánél Beáta, az ikerlányok édesanyja. Hangsúlyozta, soha nem úgy állt hozzá, hogy a két gyermek az két nehézség, hanem, hogy ez dupla áldás a Jóistentől. „Hasonló, de mégis más helyzet, mint amikor két kisgyerek van némi korkülönbséggel, mert ebben az esetben két teljesen egyforma igény van, egyszerre visít, egyszerre kell megetetni, egyszerre kell teljesen egyformán ellátni mindkettőt. Öt hetes korukig nem egyszerre szoptattam őket, hanem váltásban, és ezalatt arról szólt az életem, hogy megszoptattam az egyiket, negyed órát büfiztettem, tisztába tettem, elaltattam, eltelt húsz perc, felsírt a másik, és ugyanazt megcsináltam. Nem volt fél órám sem lehunyni a szememet, és utolért az a végtelen fáradtság, hogy már alapszavak sem jutottak eszembe. Ekkor eldöntöttem, hogy rendszer lesz: megszoktatom, hogy egyszerre szopnak, egyszerre alszanak. Borzasztó nehéz volt, viszont kitartással el tudtam érni” – mesélte a kezdetiekről. Az „idill” egészen addig tartott, amíg a lányok egyévesen elindultak. Ekkor kezdődött egy másik nehéz szakasz, hisz mindkettőt egyszerre kellett vezetgetni, és nyilván, soha nem egyfelé akartak menni. „Görnyedt pozícióban töltöttem három hónapot, utána megtanultam sprintelni a parkban, mert az egyik erre, a másik arra száguldott a kicsi motorral” – mondta kacagva az édesanya. Úgy véli, nagy segítség volt, hogy az édesanyja az első évben minden nap átment, és az anyósa és dédi is sokszor segítettek.
A lánykák fizikailag ugyan hasonlítanak, de nem teljesen egyformák, a személyiségük viszont teljesen különböző.
Ez már kisbaba korukban megmutatkozott, az egyik „mintababa” volt, evett és aludt, és a másik sem volt sírós ugyan, viszont izgága, mozgékony volt mindig is. Az elsőszülött Dorottya merészebb, bátrabb, mindent kipróbál és nem fél, Nóra előbb megfigyeli, hogy mi fog történni. Egyikük nagyon szépen rajzol, a másik nem is szeret rajzolni. Mindketten lovagolnak, de másképp kezelik a lovat. Beáta elmondta, a kicsit, aki három percre rá látta meg a napvilágot, mint a nővére, folyamatosan foglalkoztatja, bántja, hogy ő a kisebb.
Kérdésünkre, hogy mennyire tartja fontosnak, hogy egyformán öltöztesse őket, elmondta, kezdetben nem szerette volna, ha mindkettőt ugyanolyan ruhákba öltözteti, mert úgy gondolja, hogy két különböző egyéniség. Babaruhákból is csak hasonlót vásárolt, két egyformát nem. „A család viszont úgy gondolta, hogy az a szép, ha egyformán öltöztetem őket, mert az ikreknek úgy való. De sokáig nem volt egyforma ruhájuk, csak az, amit ajándékba kaptak. Ugyanígy volt a játékokkal is. Egy idő után viszont ők igényelték, hogy mindkettőjüknek ugyanolyan játékuk és ruhájuk legyen, mert reggel mindkettő ugyanazt a Mini egeres vagy Elzás pólót akarta felvenni.”
Egy ikerpár nevelésének a nehézségei közül az édesanya a logisztikát, illetve az anyagi nehézségeket említi, hiszen egyszerre kell kiadni duplán a pénzt mindenre: fagyi, tábor, napközi. A leginkább viszont az viseli meg, amikor mindketten betegek.
Kálmánka és Kende valahol az egyik fán kialakított főhadiszállásukon tanyáztak a nagy kertben, csak a hangjuk hallatszott, Sugi, a kishúguk kíváncsian méregetett, amikor meglátogattuk a Sipos családot Csíkbánkfalván, megnézni, hogyan is zajlik egy olyan családban az élet, ahol ikrek is cseperednek. A fiúk kilenc évesek, a „nagylány” hat, így viszonyítási alapja is van a szülőknek, milyen az, amikor „csak” egy babát kellett gondozni. Tíz évvel ezelőtt a Sipos házaspár örömteli félelemmel fogadta a hírt, hogy ikerpár növekedik Tünde pocakjában. „Korábban már volt veszítésem, és amikor kérdeztük az orvost a vizsgálaton, hogy megvan-e, akkor mondta, hogy megvannak. Nem tudtuk, hogy örüljünk-e, de újságoltuk mindenkinek. Féltünk is Sok ellenőrzésre kellett járjak, abbahagytam a munkát is, sokat sétáltam, vártam őket. A harmincötödik hétben indult be a szülés, császár lett belőle. Azért imádkoztam, hogy ne legyen nagy a súlykülönbség, de 2,45 és 2,50 kilóval születtek. A férjem le is tiltott az internetről, nem szabadott semmit olvassak komplikációkról, nem nagyon engedte, hogy bogarásszam” – elevenítette fel Tünde, az édesanya. Mint mesélte, mivel visszaesett a fiúk súlya, közel három hetet kellett bent lenniük a kórházban, ezek nagyon nehéz napok voltak. Otthon aztán elkezdődhetett a babázás, Kálmán, az édesapa sok időt tudott velük tölteni, ő volt az éjszakai „ügyeletes”. Noha nem volt egyszerű, Tünde igyekezett anyatejjel táplálni őket. „Egy éves korukig szopiztak. Szerencsére egyik unokatestvérem segített napközben, miután megszoptattam az egyiket, odaadtam neki, ő büfiztette, én közben szoptattam a másikat, fel voltam húzva, mint egy robot. ” Elhangzott, mindig volt valaki, aki segített a napi teendőkben, egyedül nagyon nehéz lett volna.
Kiderült,
Kálmánka a nagyobb öt perccel, de az is lehet, hogy ha természetes úton születnek, akkor Kende lát napvilágot elsőként.
Kende a vezértípus, Kálmánka csendesebb, nyugodtabb. De mindig is volt egyfajta versengés bennük, még az óvodaajtón sem tudtak úgy bemenni, hogy ne vesszenek össze, ki legyen az első. Amíg Sugi baba volt, szinte számba sem vették, számukra az, hogy testvér, egymást jelentette. Ez azóta már változott, de köztük egészen különleges a viszony.
„Karakterileg teljesen másak. Az egyik inkább vezértípus, a tanulásban is törtető, ambicionálja magát, a másik egy kicsit lazább, álmodozó, azt mondta, feltaláló lesz. A sportokban mindketten nagyon jók, ebben vezetnek le sok mindent. Állandóan le kell kötni a figyelmüket, hasonlóan fejlettek fizikumban és tanulásban is, az eszük is vág” – sorolta a különbségeket és a hasonlóságokat az ikerfiúk édesanyja.
Tünde rámutatott, sokan ajánlják, hogy az ikreket külön iskolába kell járatni és elválasztani minél hamarabb, de ők a faluban ezt nem tudják megoldani. „Lehet, hogy jót tenne nekik, hogy a személyiségük jól tudjon fejlődni külön-külön. Az idén elküldtük őket a nagyszülőkhöz, hogy egy-egy hetet töltsenek külön. Az egyik jobban bírta, a másik kevésbé. Kálmánka az, aki érzelmesebb, jobban kötődik, az első két nap mind kérdezte, hogy vajon Kende mit csinál, hol van. Aztán feloldódott s rájött, hogy így is lehet. Csak nekik olyan természetes, hogy a másik mindig ott van, ezért direkt törekszünk arra, hogy kicsit külön is legyenek. Tavaly más-más sportedzésre írattam be őket, hogy találja meg mindenik a saját útját. A végén az lett, hogy mind a ketten fociztak és mind a ketten automodelleztek” – mesélte.
Ugyanígy törekednek arra is a szülők, hogy ne feltétlenül egyforma ruhákat vásároljanak a fiúknak, noha amíg picik voltak, elő-előfordult, vagy éppen két egyforma ruhadarabot kaptak ajándékba. A szülinapi, karácsonyi ajándékok is különböznek most már, mivel mindkettőnek megvannak a saját elképzelései, igényei.
Tünde szerint az a legszebb az egészben, hogy egyszerre két gyereket lát a szülő fejlődni, felnőni, igaz, intenzívebb is az élet. Most, hogy nagyobbak nagyon jól eljátszanak egymás társaságában.
Időközben előkerültek a fiúk is, huncutul mesélték, hogy megesett, amikor a suliban egyikük felelt a másik helyett, és hogy előfordul, hogy az osztálytársaik összetévesztik. Kérdésemre, hogy mi az, amit mindketten nagyon szeretnek, sorolni kezdik: foci, automodellezés, dzsúdó, hittan, tánc, matek, kézimunka, testnevelés. És arra, hogy melyik a kedvenc ételük, egyszerre vágják rá: a palacsinta.
Mindig különlegességnek számított kolléganőnk, Szász Cs. Emese és testvére, Demeter Enikő, mivel egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. A harmincas éveikben járó nőknek
többször is bizonyítaniuk kellett útlevéllel, személyi igazolvánnyal, hogy igenis ikrek, sokan még azt sem hitték el, hogy egyáltalán testvérek.
A Székelyudvarhelyen született testvérpár úgy véli, noha köztük nem működik a telepátia, de mégis különleges a kapcsolatuk több szempontból is. 22 éves korukig ugyanis mindent együtt és egyszerre csináltak, ugyanabba a suliba jártak, közös volt a baráti körük, és ugyanazt az egyetemet végezték el. És csak ezután szakadtak el egymástól, úgy, hogy két külön városba kerültek.
Enikő az elsőszülött, de mint mondják, ez sosem érződött, ugyanis növésre kisebb lett. Rámutat, mindig olyan volt a kapcsoltuk, mintha Emese a nővére lenne.
„Gyerekkorban ad egy pici pluszt az, ha valakinek ikertestvére van. Mindig van mellette valaki, mindig számíthat valakire, aki ugyanakkora, mint ő, ezért mindent megért. Mivel egykorúak vagyunk a «nővéremmel», az iskolában is osztálytársak voltunk, és így a baráti körünk is együtt alakult ki, ennek köszönhetően egészen addig, amíg el nem kezdtünk randikra járni, mindenhová együtt mentünk, mindent megosztottunk egymással. Érdekes összetartozás ez. Persze volt egy pici hátulütője is ennek a nagy összetartozásnak: gyerekkoromban féltem az egyedülléttől. Mivel megszoktam, hogy mindig ott van velem a nővérem, ezért semmit nem szerettem egyedül csinálni, egyedül nem éreztem magam teljesnek” – magyarázta Enikő, hogy milyen volt egy ikerpár tagjaként felnőni. „Sosem voltál egyedül. De tényleg: sosem. Ennek minden jó és rossz oldalával. Mi tényleg mindent egyszerre és együtt csináltunk. A szüleink el is várták ezt tőlünk: nem mehetett egyik buliba a másik nélkül, egyik kirándulni, ha a másik nem akart. Szerencsére azért jól megegyeztünk az ilyesmiben, s kialakítottuk, hogy mindenkinek jó legyen” – fűzte hozzá Emese.
És hogy miért hitték el nehezen, hogy ikrek, és egyáltalán testvérek? Míg Emese szőkén, kék szeműen és fehér bőrűnek született, Enikő haja barna, a szeme fekete, a bőre kreol, ugyanakkor előbbi inkább magas, utóbbi alacsony. De nem csak a külső, hanem a személyiségük is más volt. Enikő csendesebb volt, visszahúzódóbb, Emese volt a dominánsabb. „Vérmérsékletünk, természetünk is nagyon más: én beszédes, locsogós, barátkozós voltam gyerekként is, ő inkább visszahúzódó, csendesebb típus. Mindketten jól tanultunk, de míg Enikő rendszerető, szorgalmas diák volt, én kevesebbet tanultam, de gyorsabban felfogtam a dolgokat, vagy csak jobban el tudtam adni magam. Az ő szekrényében mindig rend volt, az enyémben mindig rendetlenség, én sosem tudtam, hol vannak a dolgaim, hajlamos voltam otthon felejteni a tornacipőm, Enikővel ez sosem történt meg. Viszont ugyanazon értékrend alapján nevelkedtünk, ugyanazok a dolgok hatottak ránk, ezért a világot mindig is hasonlóan láttuk” – fejtette ki Emese. Kiderült, sokáig hasonlóan öltözködtek, bár sosem akartak egyformán. Ha pulcsit vásároltak, Enikő vette a bordót, Emese a zöldet ugyanabból. A stílusuk és személyiségjegyeik a szétválásuk után alakult ki igazán – avattak be.
Nevetve mesélik, hogy azon kétkedők közül, akik nem hitték, hogy ők valóban ikrek, egyszer valaki azt mondta, biztosan azért különböznek egymástól, mert más apjuk van. Ezen azóta is kacagnak.