A szolgálólány harca
Idén sem maradtunk sötét, diktatórikus jövőkép nélkül, Margaret Atwood Gileádjában pedig még talán sosem volt ennyire kilátástalan a létezés. A Szolgálólány meséjének harmadik évada újabb mélységeket tár fel a kitalált elnyomó diktatúrából.
Amikor év elején, a kellő információk hiányában leírtam, hogy 2019-ben nélkülöznünk kell a Szolgálólány meséjének új évadát, nem is tévedhettem volna nagyobbat, ugyanakkor
nem is gondoltam arra, hogy augusztus közepén ismét Gileád elnyomottaiért fogok aggódni otthon, a tévéképernyőm előtt.
{K1}
A Szolgálólány meséjének legújabb fejezete újabb mérföldkőnek számít, és bebizonyítja, hogy nagyon is jól és következetesen lehet elmesélni egy történetet, akkor is, ha már nincs hozzá könyves alapanyag. A sorozat harmadik évada – ha a összességében nézzük –, van olyan jó, mint az első kettő,
a készítők pedig úgy visszarántanak a reménytelen disztópiába, mintha el sem jöttünk volna onnan.
{K2}
Sokkoló volt megélni a második évad végén, hogy June a szabadulás helyett a maradást választotta, és nem hagyta maga mögött a diktatúraként működő Gileádot. Döntését érzelmi alapon hozta, ugyanis hiába, hogy megmentette második gyerekét, az elsőt sem akarta az elnyomók uralma alatt hagyni. Nem önzőn, hanem önfeláldozóan döntött, ez pedig semmi jóval nem kecsegtette őt a jövőre nézve.
{A}
Ha June eddig nem szenvedett eleget, akkor most ismét láthatjuk ahogy a földbe döngölik, megsemmisítik, eszközként használják, megfosztják minden emberségétől, átgázolnak rajta, ezúttal annyi különbséggel, hogy mindezek ellenére irányítani próbálja azt, ami történik körülötte. Mert June nem adja fel, még akkor sem, amikor új „gazdához” kerül, célja van, amit el akar érni: el akar jutni gyerekéhez, ezért pedig képes mindent megtenni, amire lehetőségei engedik.
Bevallom, a második évad cliffhangerének feloldása után számomra nagyon döcögősen indult az új szezon, a hétről hétre érkező új részek pedig annak ellenére, hogy ebben a formában kevesebb időt igényelt a megnézésük, valahogy nem vonzottak, így aztán a hetediktől az utolsó előtti epizódig daráltam a sorozatot, ami egyáltalán nem bizonyult rossz döntésnek.
A készítők újból ragaszkodtak a jól bevált formulához, vagyis az újabb trendnek számító 6-8-10 részes évad helyett ők maradtak a már „hosszúnak” számító 13 epizód mellett, amit kisebb fejezetekre osztottak fel, úgyhogy lényegében 3-4 részenként újabb fejezetet nyitnak a történetben, amiknek utolsó epizódjai egy-egy mini-évadzárónak felelnek meg, emiatt azonban helyenként túlnyújtottnak, egy helyben toporgónak érződik a történet. Ez azonban nagyon is indokolt, hiszen
csak így lehetett igazán élni a karakterfejlődés eszközeivel.
Gileádon túl ugyanakkor Kanada is egyre hangsúlyosabb szerepet kap, és jó látni, hogy az elképzelt jövőképben még van helye a normalitásnak, még akkor is, ha a kanadaiaknak szinte semmilyen beleszólásuk nincs Gileád ügyeibe, így az ottani állapotok megváltoztatásához csak a velük kapcsolatba lépő gileádiakra számíthatnak, ami egyre gyakoribb az első ottani gyerek, a kis Nicole határon való átszöktetésének következtében. Plusz pontot érdemelnek a sorozat készítői, amiért
a sorozat egyik legellenszenvesebb karakterét, Aunt Lydiát is elmélyítik, vagyis bepillantást engednek a múltjába, így részben megérthetjük, hogy miért lett ennyire a rendszer elkötelezettje és feltétel nélküli kiszolgálója.
A harmadik évadban ismét szembesülhettünk azzal, hogy főhősünk újra teljes elnyomás alá kerül, tetteinek pedig következményei vannak, ugyanakkor a tényleges hatalommal bíró szövetségesének, Nicknek is búcsút kellett intenie. Az elnyomást megtestesítő Waterfordékat ugyanakkor megtépázta June eddigi ügyködése, így amikor ismét a kezükbe fogják a gyeplőt, akkor nagyot szorítanak rajta. June azonban új „gazdához” kerül, ahol végre kapcsolatba léphet a hálózatszerűen működő ellenállás képviselőivel is.
A kezdeti pofonokat és pofára eséseket követően úgy tűnik, hogy
June elkezdi tudni irányítani a körülötte zajló történéseket, még ha azok nem is mindig úgy végződnek, ahogy azt szerette volna.
Ismét szembesül a beláthatatlan következmények súlyával, amikor egy szolgálólány-társát bélyegzi meg annak árulása miatt, így többek között nem csak a saját bőrén tapasztalja meg, hogy mi történik, amikor az általa elindított dolgok a lehető legszerencsétlenebb fordulatot veszik.
Nem elég, hogy fizikailag is megviseli őt az újabb tortúrahullám, a lelkiismeretével és dilemmáival is szembe kell néznie, és be kell látnia, hogy tervének megvalósulása járulékos áldozatokat szed, akik lényegében akaratukon kívül ártottak az ügynek.
A kórházas epizód külön megérne egy misét, hiszen úgy a képi megjelenítésében, mint a történetvezetésével, valamint a karakterek elmélyítésével egészen egyedit hoztak össze az alkotók, amelynek kis túlzással élve ott a helye a minden idők legjobb sorozatepizódjai között.
A szolgálólányt azonban az eddigi szenvedések és magatehetetlenség folyamatos cselekvésre ösztönzi, aminek következtében
megerősödik, elszánt lesz és egyfajta forradalmi vezéralakká válik.
A szolgálólány meséjének újabb mozgóképes fejezete igazi érzelmi hullámvasút, amely katarzisos végkifejletbe torkollik. A történet eljutott addig a pontig, ahonnan már nincs visszaút, mindennek, ami történt beláthatatlan következményei lesznek a jövőre nézve.
Az elnyomásból már eleget láttunk, a disztópikus diktatúrát már elég sok oldalról megvilágították, a néző is tisztában van a rendszer működésével. A kérdés is adott:
hogyan tovább szolgálólány, hogyan tovább Gileád?
