Magyar sanzonnagykövet Franciaországból
Sokan régi román filmek szép nőszerepeiből, mások kolozsvári vagy marosvásárhelyi színpadokról emlékeznek még Szilágyi Enikő színművészre, aki éppen harminc éve hagyta itt az országot. Sok-sok év után most ismét marosvásárhelyi színpadon látni.
– A Yorick Stúdió új előadásának kulcsszerepében láthatjuk. A szerdán bemutatott Eltűntek témája az emigrálás. S milyen érdekes, hogy a harminc év után visszatérő Szilágyi Enikő a színpadról is éppen a távozásról beszél. Hogyan alakult ez?
– Mivel tizenhárom éve nem vagyok már társulatnál, hiszen utoljára éppen Kolozsváron dolgoztam Tompa Gábor meghívására, azóta pedig koncertezek, a mostani meghívás ajándékként pottyant az ölembe: visszajöhetek pont abba a városba, ahonnan elmentem, ahol 14 évig éltem és dolgoztam, hiszen itt jártam négy évet a színművészeti főiskolán, majd dolgoztam a színház magyar és román tagozatán is. Igen, visszatérek, és a távozásról beszélek, érdekes párhuzam ez. Ráadásul személyes tapasztalatok fűznek a darab témájához, amely egy szász család történetét járja körbe, kezdve a szibériai kitelepítésektől.
Tulajdonképpen én egy olyan kommunista világba születtem bele 1952-ben, mint amilyen most van Észak-Koreában, és amin ma nevetünk. Talán ezért is tartom ennyire fontosnak ezt a darabot, mert a mai gyerekeknek fogalmuk sincs arról, hogy a szászokat kitelepítették, sőt kivégezték, mert felültették a hajóra, majd elsüllyesztették. Nagyon sok népirtásról tudunk, de a sajátunkról nem, azokról hallgatnak a történelemkönyvek.
– Ön tehát többszörösen érintett ebben a történetben.
– Többszörösen, igen: családilag és személyesen is, hiszen az országból való távozás mellett döntöttem harminc évvel ezelőtt.
– 37 évesen hagyta el annak idején az országot, éppen hat hónappal a forradalom előtt. Mi volt az oka? Hiszen ön sikeres színésznő volt akkoriban. Filmek, színházi szerepek…
– Ellehetetlenedett az életünk a férjemmel, akit kitettek az állásából. Abban a periódusban, 1987-ben Elena Ceaușescu vette át a belügyminisztérium kezelését. Az én férjem, aki a külkereskedelemben dolgozott, négy nemzetiségű: édesanyja francia-görög, édesapja örmény-román. Ez kiderült, amikor már majdnem 50 éves volt, s mondták, hogy ez nem román, mit keres itt a külkereskedelemben. Kitették, két évig nem volt munkája, aztán a román titkosszolgálat a magyar feleség részéről igyekezett támadni. Engem is muszáj volt kompromittálni: ’89-ben A Hét című folyóirat januári számában megjelent a nevem alatt egy cikk, valami rettenetes, írásnak nevezett tákolmány, amiben én Elena Ceauşescut köszöntöm a színházi szakma nevében. Ami az emberi jogok, az emberi méltóság aljas és alattomos megsemmisítése. Ez volt az egyik döntő ok. Én voltam az főleg, aki azt mondta, hogy immorális elfogadni azt az immoralitást, amiben élünk, és menjünk el.
– Színészként nem lehetett könnyű lépés ez.
– Amikor az ember ezt a lépést megteszi két bőrönddel, csak ez lebeg a szeme előtt: letelepedési engedélyt kell kérni, és várni, miközben dolgozni kell. Hollandiában voltunk hat hónapot, aztán átmentünk Belgiumba, mert fontos volt a latin nyelvterület, Belgiumban meg ugye a francia is hivatalos nyelv. Akkor különböző munkákat vállaltam, amíg a nyelvet tanultam: egyik nap pincér voltam egy luxusétteremben, Dior-kosztümben és tűsarkúban, másnap meg egy bisztróba mentem dolgozni, éttermet és mosdót takarítani, de hivatalos tolmács is voltam. A férjemnek is pici fizetése volt. Akkoriban nem hordozták tenyerükön a bevándorlókat. A mostaniak rögtön kapnak lakást, anyagi támogatást, ingyenes nyelvképzést… Régen ezt meg kellett keresned, meg kellett küzdened érte.
– Hogyan sikerült visszatérni a színészi pályára?
– 1992-ben tértem vissza úgy, hogy az égvilágon senkit nem ismertem, és valakinek a javaslatára megkerestem a debreceni színházban Lengyel György igazgató urat, aki engem egy órás beszélgetés után felvett alaptagnak, hiszen már első évben Hedda Gablert játszottam, s aztán egyik csodálatos szerep jött a másik után. Aztán felkerültem Budapestre, de voltam Kecskeméten, a Budapesti Kamaraszínházban is, aztán szabadúszó lettem, ami azért volt jó, mert különböző helyekre hívhattak. Így találkozhattam például újra Tompa Gáborral is.
– Ebből következett egy másik migrálás Franciaországba?
– Igen, ez nagyon érdekesen alakult, hiszen én saját részemre, passzióból alakítottam ki egy francia sanzonestet, és soha nem gondoltam, hogy valaha sor kerül arra, hogy ezt előadjam. De sor került rá Debrecenben a Zeneakadémián, amikor volt egy Színészek énekelnek est. Akkor énekeltem el hármat, és az igazgatónő megkérdezte, hogy ebből nincs-e több, nem volna-e egy koncertre való. És volt. Akkor a debreceni szimfonikus zenefesztivál nyitókoncertje én lettem, és utána, bár nem is tudom, hogy történt, nevetséges, hogy ezt mondjam, de tényleg kapkodtak utánam. A Déry Múzeum meghívott, a Budapesti Magyar Rádió Márványtermében léptem fel, majd átvette a Thália Színház, ahol repertoárszerűen ment évekig. Én franciául énekeltem, magyarul beszéltem a közönséghez, az előadást ’99-ben mutattam be, és 2002-ben egy francia kastélyba hívtak meg egy koncertre, ahol amúgy fesztiválokat tartottak. Az volt az első kontaktusom a franciákkal mint művész. Olyan nagy sikere volt az előadásnak, hogy az igazgatónő előadás után leszerződtetett a következő fesztiválra. Az már nyáron volt, akkor volt két koncertem, ebből született nyolc koncert Marseille-ben, majd Marseille-ből Párizsba hívtak 18 előadásra. Akkor már alig tudtam visszajönni Budapestre, annyira sok fellépés volt.
– Tehát színésznőként énekel…
– Igen, és talán ez a fajta előadásmód vagy ez fajta hozzáállás a sanzonhoz tetszik a közönségnek, meg hogy megzenésített irodalomról van szó.
– És így ragadt kint Franciaországban?
– Igen, egyszerűen béreltem egy lakást, mert olyan sok előadásom volt, s a szállodában soha nem érzed magad otthon. 2005-ben volt az utolsó előadásom Magyarországon, Szolnokon, mert Magyarország nem volt olyan közel, hogy ezt az ingázást tovább tudtam volna vinni. Azóta is nagyon sokat koncertezek.
– Szilágyi Enikőnek hol van az igazi otthona?
– A gyökereim szerint itthon vagyok itthon, de Budapestet is imádom, ott is otthon érzem magam, és amikor Párizsban leszállok a repülőről, megdobban a szívem, hogy megyek haza. Ez egy olyan skizofrén állapot, sok helyen otthon tudom érezni magam Európában. Például Londont is imádom, ezek a kultúrmetropoliszok kedvenceim.
– Vásárhelyi színpadon nemrég a Vásárhelyi Forgatagon láthattuk sanzonokkal, de prózai színpadon mikor lépett fel utoljára Vásárhelyen?
– 2003-ban, mert ide is elhoztuk a kolozsvári Júlia-előadást, Tompa Gábor rendezését.
– Gondolom, a közönségben is vannak még ismerősök, barátok…
– Vannak, persze. Mindenki nem halt ki körülöttem, annyira nem vagyok öreg. (nevet) Viszont elég sokan eltűntek, ahogy a darab címe is mondja. Sokan mentek el az országból. A fiatal generáció meg nem ismer, nincs honnan. Harminc év az szinte két generáció.