Lámpaláz? Inkább koncentráljunk a felkészülésre!
Reszkető hang, remegő láb, gyomorideg – sokaknak ismerősek ezek a tünetek, amikor közönség előtt kell beszélniük. Van, aki meg (látszólag) lazán kiáll, és szabadon beszél órákon keresztül. De vajon születni kell arra, hogy valaki jó szónok legyen, vagy tanulható is? Mire figyeljünk, ha nyilvánosság előtt kell beszédet mondanunk, hogyan kész
Állítólag évekkel ezelőtt Amerikában készült egy felmérés, amely során megkérdeztek különböző embereket, hogy mi az, amitől a leginkább tartanak. A válaszadók többnyire a halált, a halálos betegségeket, a különböző fóbiákat emlegették, de az első helyen a nyilvános szerepléstől, beszédtől való félelem szerepelt. Ez egyfajta városi legenda, mégis annyi igazságalapja van, hogy a legtöbb ember valóban fél attól, hogy nyilvános beszédet tartson – magyarázta Forró Gyöngyvér.
„Ennek több oka van, de amikor a képzéseken megkérdezem a résztvevőket, hogy szerintük ez miért van, és mitől tartanak egyáltalán, az egybehangzó vélemény az, hogy attól félnek, hogy ítélkeznek felettük, véleményt formálnak róluk azáltal, hogy közszemlére kerülnek, hogy kiállnak egy bizonyos közönség elé – lehet ez három emberből álló vagy éppen kétezerből. Attól tartanak, hogy »vajon mit gondolnak rólam, vajon elég jó vagyok-e, vajon, az, amit mondok, megállja-e a helyét, én vagyok-e a megfelelő, hogy erről beszéljek, és eléggé felkészültem-e«.”
Ha már tudatosultak ezek a kérdések valakiben, akkor el tud indulni azon az úton, hogy leküzdje ezeket a félelmeket. S hogy szónoknak születni kell-e? Kétségtelenül vannak olyan emberek, akik tehetségesek, ami a nyilvános szereplést illeti, de
sokkal jobb egy „tehetségtelen”ember, aki szorgalmasan megtanul bizonyos technikákat, mint egy „tehetséges”, aki felkészületlenül áll a közönség elé.
„Egy tehetséges és felkészült ember lesz a legjobb rétor. De a kettő nem választható el egymástól. Az a legszerencsésebb helyzet – ha van tehetség, ha nincs –, ha felkészülünk” – mutatott rá a szakember.
Elmondta, a felkészülésben az segít a legtöbbet, ha tudjuk, hogy miről szeretnénk beszélni. Fontos tehát a tartalom, hogy mit szeretnénk elmondani, mi az üzenetünk, és hogy hogyan akarjuk ezt kommunikálni. Attól is függ ez, hogy ki a célközönség, illetve hogy milyen alkalomból szólalunk fel. Az is számít, hogy milyen státusban vagyunk ott. „Fontos, hogy ki vagy, és az, hogy milyen alkalom kapcsán beszélsz, illetve, hogy mit tud rólad a közönség, te mit tudsz a közönségről” – hangsúlyozta Forró Gyöngyvér.
Hozzátette, ritka az olyan ember, akinek ne lenne lámpaláza felszólalás előtt. De a lámpaláz leküzdése tanulható. „Mindenkiben van, a mértéke változó és a kezelési módszerek is eltérőek. Van, aki attól nyugszik meg, hogy iszik előtte egy pohár vizet, mélyeket szuszog, arra koncentrál, amit mondani akar, és ráhangolódik a felszólalásra. Van, aki attól, hogy szóról szóra minden betűjét leírja annak, amit el kell mondania, ezt hetekig gyakorolja, és ez meghozza számára a megfelelő magabiztosságot. Olyan is akad, akinek az segít, hogy meg tudjon szólalni, ne remegjen a teste, a hangja, hogy úgy gondol a közönségre, hogy »káposztafejek ülnek előttem«. A rádióban és a tévés interjúban sokak számára például az jelent könnyebbséget, hogy csak közvetett módon érintkeznek a közönséggel, nem látják a nézőt, a hallgatót. Mindenkinél másképp működik a lámpaláz, és mindenkinek más a receptje, de ez a fajta izgalom leküzdhető, nem szabad gátat szabnia abban, hogy egy életre elforduljunk a nyilvános szerepléstől.”
Ugyanúgy, mint minden másban, a nyilvános felszólalásban is számít a tapasztalat: a rutin sokat segít, tehát jó, ha minél több olyan helyzetbe kerülünk, ahol gyakorolhatjuk a nyilvános beszédet. Arra viszont érdemes vigyázni, hogy milyen helyzetbe mennyi idő után milyen mértékű felkészültséget követően hozzuk magunkat.
Nem jó ötlet például, ha elsőre kétezer ember előtt próbálunk szabadon beszélni, felkészületlenül, huszonöt centis tűsarokban, mert ebbe bele van kódolva a bukás.
Először próbáljuk meg, hogy felvesszük hangfelvételre, amit mondani szeretnénk, és visszahallgatjuk, hogy kiderüljön, egyáltalán hogy hangzik. Utána mondjuk el esetleg otthon a családnak vagy egy-két barátunknak a beszédet. Kérjük meg őket, hogy mondják el őszintén, hogy mi az, amin javítani kell. De felvehetjük kamerával is és visszanézhetjük kritikus szemmel. Fokozatosan érdemes tehát ebbe belevágni, mert különben nagyon könnyedén elveszíthetjük a nyilvános beszédhez elengedhetetlen önbizalmat, és szinte biztossá válik a bukás.
„Nem beszélve arról, hogy az emberek tényleg véleményt alkotnak, ha közszereplő vagy. Bár rettegünk tőle, nem olyan nagy baj, ha izgulsz, mert érdekes módon, ha a közönség olyan emberi bakit vél felfedezni, amivel tud azonosulni, akkor nagyon megbocsájtó és empatikus. Akár az olyan vallomások is segítenek, hogy »ne haragudjanak, nagyon izgulok, de fontos, amit mondani akarok«. Az ehhez hasonló fordulatok majdhogynem ajánlottak is egy kezdő felszólalóknak. Fontos azonban, hogy ez a vallomás őszinte és alázatos legyen.
Sőt, talán ez lesz az a pont, amikor be kell látnod: csak egyszer lehet elrontani. Ha egy beszédnek nincs meg a megfelelő struktúrája, ha nem gondoltuk végig, hogy mit akarunk üzenni, hogy mit szeretnénk kérni az emberektől, akkor felesleges szót kérnünk. Ez már a beszéd tartalmához tartozik, de ami az előadásmódot illeti, mindig jobb egy kedvesebb, alázatosabb megközelítés, mint egy arrogáns hozzáállás. Akkor is, ha már húsz éves rutinod van előadástechnikából.”
A tartalom mellett pedig óriási szerepet kap a hanglejtés, a hangnem, és talán, ami a legfontosabb, hogy rá tudunk-e hangolódni beszélőként a közönségre, fel tudjuk-e ismerni a tömeg dinamikáját, azt, hogy őket mivel tudjuk megfogni, mivel tudjuk őket meggyőzni, motiválni, mozgósítani. Fontos, hogy hogyan kezdődik, és hogyan végződik egy beszéd, mert általában erre a két dologra emlékeznek leginkább az emberek.
Ha azonban valaki úgy távozik, hogy nem emlékszik az üzenetre, az úgynevezett házi feladatra, és csak azt mondja, „milyen szépen beszélt”, akkor majdhogynem felesleges volt az egész beszéd.
Annak ellenére, hogy legfontosabbnak mindig a tartalmat, a konkrét üzenetet tartjuk, sokkal fontosabb a megjelenés – emelte ki Forró Gyöngyvér. 55 százalékban a vizuális üzenet számít: vagyis, hogy hogyan néz ki az előadó. 38 százalékban az számít, hogy valaki milyen hanglejtéssel mondja el a beszédet, hová kerülnek a hangsúlyok, és csupán 7 százalékban számít az, hogy mit mondott, milyen szavakat használt. Tehát az energia, amit beleteszünk egy előadásba, sokkal többet számít, mint például az, hogy valamilyen beszédhibánk van.
A hogyannál viszont érdemes odafigyelni néhány dologra. Ha például rádióban beszélünk, próbáljuk meg némán venni a levegőt, orron keresztül. Egy másik hiba az „ööögetés”. „Általában azoknál lép fel gyakrabban az ööögetés, akik gyorsan beszélnek, de picivel lassabban gondolkodnak, esetleg hiányos a szókincsük, ezért ööögetéssel pótolják az időeltolódást, ööögetnek, amíg keresgélik a szavakat. Vagy pedig az van, hogy nem tudja, mit akar mondani. Az ööögetés egyébként nemcsak csúnya, hanem nagyon kártékony is lehet tévében, rádióban.
Rádióban nagyon sokat tudsz játszani a hangoddal a te javadra. Például, ha mosolyogsz, az hallatszik, és kedvesebbé, nyugtatóbbá válik a hangod, ez pedig szimpátiát ébreszt a hallgatóban. De nagyon sokat tudsz ártani az üzenetednek, a mondanivalódnak, ha hadarsz, vagy ha olyan szavakat használsz, amelyeket az emberek nem értenek, ha barokk körmondatokban fogalmazol, amelyeknek sosem érsz a végére. Ez csorbítja vagy teljesen semmissé teszi az üzenetet, nem lesz egyértelmű, mit akartál mondani. Minden beszédnek, minden típusú kommunikációnak a legfontosabb célja a hatékonyan üzenetközvetítés.”
A szakember kiemelte: aki nem jó viccmesélő, az ne mondjon viccet, ne próbáljon poénkodni, mert hátrányára sülhet el. Ugyancsak tanulságos: ha valamihez nem ért, ne beszéljen róla, mert nem hiteles. Ha a saját életéből szeretne egy sztorit elmesélni, tegye, de ne hazudjon a történetben, ne essen túlzásokba, és ne állítsa be mások sztorijait úgy, mintha az vele történt volna meg.
„Van, aki nagyon jó történetmesélő: érzi a sztori ízét, a zamatát, és el is tudja mesélni, rászánja az időt. A közönség számára pedig nem unalmas, mert van ideje megérteni, elképzelni az esetet, így nagyobb eséllyel azonosul a történet valamely szereplőjével. Vagy ha nem is azonosul vele, mindenképp emlékszik rá. És ez a legfontosabb! Ha azonban nem születtünk történet- és viccmesélésre, akkor sem feltétlenül kell lemondanunk róla, csak több munkát kell belefektetnünk a felkészülésbe: a történetet le kell írni, meg kell tanulni, és el kell mesélni otthon, esetleg barátoknak. Addig kell csiszolni, csinosítani, amíg a sztori életre kel. És a legfontosabb: a történet kapcsolódjon az üzenetünkhöz! Másképp nincs semmi értelme. Ha pedig előadunk egy sztorit rosszul, és ráadásul kötni sem tudjuk a beszédünkhöz, akkor az emberek nem fogják érteni, hogy miért mondtuk el. Egy beszéd akkor a legjobb, ha megtanultuk azt elmondani, előadni.
Egy gyakorlott rétor egy-egy esetben simán improvizál, könnyedén mond köszöntőt, nem okoz számára kihívást egy gratuláció megfogalmazása nyilvánosság előtt. Amikor azonban fontos üzeneteket akarsz elültetni a hallgatóidban, amikor jelentősége van annak, hogy a használt szófordulatok pontosan hangozzanak el, mert csak úgy hatásosak, akkor nem szabad kockáztatni azzal, hogy eldobjuk a papírt és szabadon beszélünk. A felkészülés során a tervezést, a gyakorlást és az ülepedési időszakot nem lehet megspórolni és nem is érdemes, amennyiben igazán jó beszédet szeretnénk tartani.”
{P11}
A felkészüléshez tartozik az öltözék kiválasztása is, amit a nyilvános felszólaláson viselni fogunk. Itt három dolgot érdemes mindenképp szem előtt tartani: alkalom, funkció és alkat. Fontos, hogy milyen alkalomra készülünk – megemlékezés, fesztivál, konferencia stb. –, hogy mit, kit képviselünk, mert ez a közszereplés lényege, illetve, hogy milyen az egyéniségünk, és milyen fizikai adottságaink vannak. Ha eddig soha nem vettünk fel kiskosztümöt, most sem fog illeni hozzánk. Forró Gyöngyvér kiemelte, fontos, hogy az öltözetünk ne csak alkalomhoz illő, de kényelmes is legyen, tudjunk szuszogni benne, tudjunk felmenni a lépcsőn, tudjunk leülni benne.
„Amikor egy nő felvesz egy szoknyát, ne csak állva nézze meg magát a tükörben, hanem üljön le benne, és nézze meg azt is, hogy a szoknya meddig csúszhat fel, mert egyáltalán nem mindegy, hogy egy színpadon ül vagy áll.
Sok mindent üzenünk azzal, hogy hogyan öltöztünk fel, és nem biztos, hogy az öltözékünkkel – vagy annak hiányával – akarjuk felhívni magunkra a figyelmet.
Fontos a három szín szabálya is: ha valahol meg kell jelennünk, beszélnünk kell, ne legyen rajtunk több mint három szín, vagy sok minta. S ez ugyanúgy igaz az ékszerekre, a cipőre, a lekopott körömlakkra, a korunk és alkatunk szempontjából is túl rövid szoknyára, a mély dekoltázsra. Elterelik a figyelmet a tartalomról, az üzenetről. Mert minden nyilvános kommunikáció lényege, hogy az üzenetet hatékonyan közvetítsük a hallgatók felé. Az öltözködés több mint szabályrendszer, egész világ van mögötte, és a hallgatóság hamar szkennel, az emberek körülbelül három másodperc alatt kialakítják a véleményüket, és még meg sem szólaltál.”
{P12}
Itt is a hitelesség a kulcs, mert a közönség rögtön látja, ha valaki jól érzi magát a bőrében, vagy éppen feszeng – utóbbi magát az üzenetet, annak értelmezési keretét is meghatározhatja.